Azon az estén véletlenül Tamás jutott az eszünkbe.
– Szegény fiu, – mondotta Miklós, – ilyentájban, nyár közepén tünt el.
Hátradőlt a székében, szivta a szivarját és gondolkozva mondta:
– Máig sem tudom, mi oka volt az öngyilkosságra. Előttevaló nap
találkoztam vele az orfeumban: pezsgőzött és széles jókedve volt. Másnap
este azután a botját és kalapját találták meg a Lánchidon. És jött a
levél Imre bácsihoz, hogy gyengének érzi magát az életre…
… A nyári estében, dus vacsora után jól érezte magát az egész család.
Nem jó ilyenkor nagy gondolatokkal megerőltetnie magát az embereknek.
Nem szólt senki. Később Margit szólalt meg:
– Hátha nem is halt meg?
A társaság megmozdult:
– Ah, nevetséges, ostobaság – mondották haragosan.
– A holttestét nem találták meg – válaszolt a makacs Margit. – Hátha él
valahol elrejtőzve… Olyan extravagáns volt mindig.
Most felzudult mindenki és a lány erre elhallgatott. Azután másról
kezdtünk beszélni és elfelejtettük a dolgot. Kellemes volt együtt
üldögélni a langyos éjszakában, beszélgetve és szivarozva.
Egy órakor feküdtünk le. Rosszul aludtam. Zavaros álmaim voltak
Tamásról, a Dunáról, és reggel fáradtan ébredtem fel.
Lementem a kertbe reggelizni. Ott volt az egész család, de mindenkinek
rossz kedve volt. A pompás reggelit étvágytalanul piszkálták és a fonott
nádszékeken kényelmetlenül feszengtek. Nem igen beszélt senki. Végre
Miklós sóhajtott egyet és nagy elhatározással azt mondta:
– Az éjjel Tamással álmodtam.
Riadt pillantások szegeződtek reá. Ezeket a gyáva pillantásokat látván,
Miklós kiegyenesedett, felemelte a fejét és most már csak azért is – de
hogy a lelkén is könnyitsen – emelt és határozott hangon beszélni
kezdett:
– A Lánchid felé mentem és ő egyszerre szembejött velem. Egy cseppet sem
voltam meglepetve és ő is egészen nyugodt volt. »Szervusz«, – mondta és
kezet fogtunk. Azután szokása szerint idegesen karon fogott és
elindultunk lassan a Dunaparton. Egy ideig szótlanul mentünk, azután ő
azt mondta: »Ti azt hittétek, hogy én meghaltam…« Erre nem tudtam semmit
válaszolni. Ő ujra hallgatott és azután komolyan folytatta: »Nem
illettem én bele a családba. Az anyám elhozta a millióját és azután
meghalt. Apám is meghalt és én egyedül maradtam köztetek. Ti erősek
voltatok, hangosak, kemények, engem pedig gyengévé és álmodozóvá tett az
anyám örmény vére. Ugy kellett volna lennie, hogy tiközületek
valamelyiké legyen a millió… Én hiába erőlködtem, hogy éljek vele:
elfárasztott és kimeritett a mulatás, az urnak levés, az élet. Ezért
átengedtem nektek a milliómat.« Ujra hallgatott ekkor és én gondolkozni
kezdtem: meg van-e halva vagy csakugyan elrejtőzött valahová öt évig.
Néztem az arcát: olyan sápadt, barna volt, mint mikor utoljára láttam, a
szeme fáradt, kékgyürüs; elől kilátszott két nagy foga. A szalmakalapja
is olyan volt, a piros nyakkendője is. Ő igy válaszolt a gondolatomra:
»Nem vagyok meghalva. Átengedtem nektek a milliót és ti birtokba
vettétek. Én gyenge voltam és elpusztultam, jöttetek, ti, akik erősek
vagytok. Ti tudtok urnak lenni, tudtok mulatni és élni… De engem
megsiratni nem tudtatok. Amikor árva lettem, az egész család vigyázott
rám, nevelt és dédelgetett. Mikor megjött a hire, hogy elpusztultam: ki
siratott meg engem? Hullottak könnyek, mert érzékeny az emberi sziv és
olyan szomoru halál az a Dunában… De ki zokogott értem? ki gyászolt
engem? Azt mondtátok a második napon már: szegény fiu, talán jobb igy
neki! – és a birtokra gondoltatok és a kastélyra és titkosan az volt a
szivetekben: jobb igy nekünk. Kinek sajgott a szive, ha én eszébe
jutottam? Ki beszélt rólam másképpen, mint vállvonogatással, ki
emlegetett másképpen, mint valami extravagáns bolondot? Ki nem örült a
vagyonnak, amelyhez juttattalak és ki gondolt rám csendes és fájó
szeretettel e mellett? Pedig engem a ti fajtátok ereje pusztitott ki, ez
a szivós, nagyétvágyu és keményfogu nép lökött ki az életből. És ime,
már a rózsalugasomat is ki akarjátok pusztitani, hogy tenniszpályát
csináljatok a helyén…«
Miklós lázasan és töredezve, de végül hangosan és kiabálva beszélt, mint
akinek – magát és másokat is kinozva – el kell mondania mindent, ami a
szivén van. Az egészséges, erős és számos család sápadtan hallgatta. A
jólét élvezése mellett sohasem jutott gondolatuk a részvétnek és a
szánalomnak. Acélos egészségüket sohasem bántotta a tulvilág gondolata,
de most a zavaros álom zavaros előadásából transzcendentális rejtelmek
suhogtak ki jeges áradással. Ez megzavarta és megdöbbentette őket. A
félelem felkeltette a lelkifurdalást és általa a részvétet.
Miklósnak könnyek jelentek meg a szemében és rekedt hangon mondotta:
– Többet nem álmodtam.
Margitból görcsösen tört ki a zokogás. Az egyik asszony csendes, mély
sirásba kezdett és a reggelizőasztal körül sirt az egész család És öt
esztendő eltelte után emésztő, fájdalmas és őszinte bánat, keserü
könnyek, görcsös zokogás siratta meg az elköltözött, gyenge halottat,
akire öt évig nem gondolt senki igaz gyászolással.