Az Andrássy-ut sarkán találkoztam Peredy Gyurkával. Nagyon megörültünk
egymásnak. Kiderült, hogy Gyurka azért jött fel Pestre, hogy megint
kimulassa magát egyszer istenigazában. Otthon igy télen nincs dolog;
felhozott egy csomó ezrest, a felének már a nyakára hágott. Eddig
Gyurkáról volt szó. Most reám került a sor.
– Milyen lapnál dolgozol most? – kérdezte Gyurka érdeklődve.
Megmondtam neki.
– Nagyszerü! – kiáltotta örömmel – hiszen az az én lapom. Én is azt
járatom. Mit irsz bele?
– Vezérczikket.
– Azt én nem olvasom.
– Egyéb aktuális czikket.
– Nem, én azt sem olvasom.
– Igen sok tárcát.
– Nem, – mondta Gyurka szomoruan – én azt sem olvasom.
– Hát mit olvasol a lapban? – kérdeztem tőle.
– Az időjárást – felelte Gyurka örömmel. – Az a fontos a gazdának. És az
csak a ti lapotokban van meg.
Óvakodtam Gyurkát felvilágositani róla, hogy az időjárás más lapban is
megvan, csakhogy nálunk könnyebben található meg egy tipográfiai tréfa
következtében, de egyuttal lemondtam arról is, hogy irói és ujságirói
kiválóságomról meggyőzzem őt. Az ő életéről kérdezősködtem inkább; az
érettségi óta alig találkoztunk. Az ő élete? Gazdálkodik, télen néha
feljön Pestre kimulatni magát, de utálja már az egészet; az lesz a vége,
– egye meg a fene – hogy megházasodik…
A Műcsarnok elé értünk.
– Ide mégy? – kérdezte Gyurka. – Mi van itt?
– Képkiállitás.
Gyurka rámnézett, azután megnézte a bejáratot, azután megint rámnézett.
Nyilvánvaló volt, hogy habozik.
– Gyere be, no – mondtam neki.
– Bemenjek? – kérdezte gyanakodva.
– Be hát; – mondtam neki biztatóan. Most ugy sem tudsz mit csinálni.
Nincs még orfeum.
Még mindig habozott.
– Gyere be, – mondtam. – Zene is van.
– Zene? Akkor bemegyek.
Végigjártuk a termeket. Gyurka veszedelmesen ásitozott, tájkép, portré,
figurális kép: egyik sem érdekelte; szerencsére jött egy pár aktkép:
azok felvillanyozták kissé.
– No, – mondta leereszkedően, – nem is olyan unalmas, mint gondoltam.
Az öreg Loredan Róbert gyüjteménye egészen megnyerte a tetszését. Egy
egész szoba, tele meztelen női testtel; karcsu lábak és karok, ruganyos
mellek, sima hátak, megfeszült derekak, rózsaszinü, virágzó, üde hus…
Megállott egy kép előtt, a mely alatt csak ez állott: Lygia. A képen
izmos férfi tart a vállán egy asszonyt és indul vele valamerre. Felemeli
a lábát, a lábán játszanak az acélból való izmok. Az asszonyt a jobb
vállán tartja görcsösen szoritó kézzel. Mind a ketten hátat forditanak a
nézőnek. Az asszony feje előrehajlik, a haja kibomlott, az arcából
semmit sem lehet látni. A teste elernyedten csüng le, a lába megnyulik,
a gyöngéd, puha női test leomlik a széles vállon, az erős férfiháton.
– Ejnye! – mondta Gyurka.
Sokáig nézte ezt a képet. Csóválta a fejét.
– Te, – kérdezte azután, – ezek a festők mind eleven modell után
festenek, ugy-e?
– Igen.
– És a modellek, azok ugy-e… mind _olyanféle_ nők?
– Na, nem éppen. Ez például éppenséggel nem.
Gyurka elszomorodott.
– Kár, – mondotta, – de kár. Szerettem volna megismerkedni vele. Éppen
ezzel. Hát ez kicsoda?
– Ez a leánya az öreg Loredan Róbertnek. A festőnek. Annak, aki ezeket a
képeket festette.
– A leánya!… Ne mondd! És nem szégyelli?… Uri lány?
Meg sem várta, mig felelek.
– Uriember? – kérdezte. – Az apja! Uriember?
– De milyen! – mondtam nevetve. – Hiszen te jártál Velencében. Nem
emlékszel a nevére?
– Nem, – felelte Gyurka, – én Velencéből csak arra emlékszem, hogy
nagyon rossz szaga van.
– Ez nem sok. Hanem az uriember, öregem. Az ősei dogék voltak. És ő maga
akkor is grandseigneur volna, ha az ősei csizmadiák lettek volna.
– Kár! – mondta Gyurka. – Kár.
Hosszan és figyelmesen nézte az erős férfivállon leomló női testet. A
szomszéd teremből hangos beszélgetés és nevetés hallatszott. Kinéztem,
azután odamentem a műélvezetbe elmerült Gyurkához.
– Gyurka, – mondtam neki – most meg fogsz ismerkedni ezeknek a képeknek
a modelljével.
– Hogyan? – kérdezte ijedten.
– Itt van a szomszéd teremben Loredan Irma egy nagy társasággal.
Bizonyosan ide is bejönnek. Ha rögtön nem szökünk, alig kerülhetem ki,
hogy be ne mutassalak.
– Ne is kerüld – mondta Gyurka idegesen. – Mutass be.
A társaság bejött. Csupa ismerős volt. Bemutattam nekik Gyurkát. Gyurka
huszárosan, mereven összecsapta a sarkát, meghajolt, azután nem szólt
többé egy árva szót sem, csak nézte hol a képeket, hol Irmát. A dolog
kezdett feltünő lenni. Közbelépésre és némi enyhitésre volt szükség.
Odaléptem a leányhoz és ezt mondtam neki:
– A barátom eddig nem igen foglalkozott képekkel. Ha megnyerem a
művészet számára, akkor ez teljesen a maga érdeme lesz.
– Ugy látom, – felelte a leány kissé élesen – hogy a barátja tulságosan
is fontosnak vagy nagyon is különösnek találja az én részemet az apám
művészetében.
Gyurka ekkor megszólalt. Nem is hallgatott arra, a mit a leány mondott.
– Milyen szép maga! – tört ki elragadtatva.
A kitörése olyan őszinte volt, annyira látszott, hogy semmi más nem
foglalkoztatja, mint ez az elragadtatás, annyira látszott, hogy semmit
sem hall és semmi egyebet nem lát, csak a leányt, hogy a leány nevetni
kezdett és beszélgetésbe ereszkedett vele. Felsőbbségesen,
leereszkedően, kötekedve beszélt vele.
– Mulatságos ember, – mondotta nekem később nevetve.
Amikor azonban elváltunk, akkor kiderült, hogy Gyurka meg van hiva
hozzájuk. Menjen el majd egyszer, ha kedve van rá, ő minden délután
otthon van… Hallgatva mentünk Gyurkával lefelé az Andrássy-uton.
Megnéztem Gyurkát. Most vettem észre, milyen szép legény lett belőle.
Izmos, karcsu, sasorru, tüzesszemü. Loredan Irma szőke, kékszemü, finom
kisorru…
Gyurka hallgatva nézett ki a kocsiutra.
– No, szervusz, – mondtam neki később – most már mehetsz az orfeumba.
Rámnézett. Megrázta a fejét.
– Nem megyek az orfeumba – felelte halkan. – Veled maradnék, ha
megengednéd.
Együtt töltöttük az estét. Gyurka nem volt mulatságos. Egész este
hallgatott.
Pár hétig nem találkoztam vele. Tél vége felé felkeresett.
– Hát pajtás, – mondta – megházasodom. Vőlegény vagyok.
– Gratulálok. Ki a…
– Loredan Irma.
Ujra gratuláltam. Gyurka elmondta a történetet:
– A mióta azt a képet megláttam és utána a leányt, nem volt nyugtom.
Egyre a szemem előtt volt, reggel, este; vele álmodtam… Másnap kimentem
oda… a Műcsarnokba, meg akartam az összes képeket venni, az egész
szobát, de kutya drágák ám azok a képek, pajtás… Négyet vettem. Hanem
annál rosszabb volt. Minél inkább a szemem előtt volt a kép, annál
jobban vágyódtam a leány után. A kép bolonddá tett. A kép… tudod a kép…
eh, ugysem tudom megmagyarázni… Felmentem hozzájuk. Bizony, eleinte alig
tudtam én azzal a leánynyal beszélni. Nem vagyok én festő, nem vagyok én
iró, láttam mindig, hogy parasztnak tart. Hanem azért lassankint
megbarátkozott velem; aztán nem vagyok én az utolsó legény, a birtokom
sem az utolsó, a házamat kastélynak is nevezhetném, ha kedvem volna rá.
Megszeretett. Négy hét mulva esküszünk. Te leszel az egyik vőfélyem. És
most fel kell jönnöd hozzá, mert ő is meg akarja neked köszönni, hogy
akkor elvittél oda a kiállitásba.
Elmentem Gyurkával. A leány kedves volt, jókedvü, nevető, szerelmes, a
szép kezének a fehér ujjaiból is sugárzott a boldog leányszerelem. Ha
Gyurkáról beszélt, tréfálni kellett, hogy ne lássék rajta a
meghatottsága.
– Vadember! – mondta róla. – Barbár. Borzasztó volna a feleségévé
lennem, ha nem volna olyan szófogadó és engedelmes velem szemben.
Gyurka azonban tökéletesen engedelmes volt és egy félóra alatt
nyilvánvaló lett, hogy ez boldog pár és a házasságuk boldog házasság
lesz.
Négy hét mulva megvolt az esküvő. Nyáron a Gyurka birtokán laktak, télre
feljöttek Budapestre és ekkor gyakori vendég voltam náluk. A lakásuk
szép volt, az asszony rendezte be; az életük boldog volt, mert Gyurka
változatlanul szerette az asszonyt és az asszony imádta az urát.
Tél végén egyszer felmentem hozzájuk. Vitatkoztak; nem hevesen, de
szokatlan élénkséggel.
– Hát hallott ilyent, – fordult hozzám az asszony – Gyurka minden áron
azt akarja, hogy egy képet vigyünk magunkkal Peredre. Mindet itthagyná,
de éppen azt az egy ostoba képet magával akarja vinni. De a képnek árt
is az örökös utaztatás.
– Mindegy, – felelte Gyurka mosolyogva, de makacsul, – én azt az egyet
mindenütt magammal akarom…
Megpróbáltam egy közvetitő inditványt tenni.
– Fotografáltasd le – mondtam Gyurkának. – A fotográfiát kényelmesen
magaddal viheted.
Gyurka habozott. Az asszony megszólalt:
– Jó, ez helyes. Ezt nem bánom. Nem tudom ugyan, miért éppen ezt a
képet…
Hozzám fordult.
– Tudja, – mondta nevetve, – Gyurkának még mindig nincs fogalma sem
művészi dolgokról. Hiába volt minden fáradságom… az Uffiziben, a
Tribuna-teremben ugy ásitozott, hogy botrány volt. Ez magyarázza meg,
hogy éppen ez a halott asszony hóditotta meg a szivét.
– Mi, – kérdezte Gyurka meghökkenve – miféle halott asszony?
– Mi! – felelte az asszony nevetve és bosszankodva. – Ez a Lygia. Ez a
férfivállon lecsüngő asszony. Nagyszerü! Hát ezt sem tudtad eddig?
– Nem – mondta Gyurka elsápadva. – Hát honnan tudtam volna? A cime csak
ez: Lygia.
– A cime…! Rá kell nézni a képre. Hát lehet ez élő asszony?
Kiereszkedhetik egy élő test igy? Elomolhat igy? Elnyulhatik ilyen
mereven? Ez legfeljebb ájult asszony lehet. De nem az. A papa sokáig
tanulmányozta, hogy az élő test rózsaszine rögtön a halál után
megváltozik-e és ezt itt szándékosan festette egy kicsit sárgásra és
tésztásra… Utálatos.
Gyurkának verejtékes lett a homloka. Dadogott.
– De hiszen, – mondta – de hiszen… te voltál… a modell…
– Én voltam; de milyen fáradságomba került, hogy ilyen halott módra
elnyuljak. Nem is tudtam igazán. A papa nem is festette meg azt a nagy
képet, amelyet meg akart festeni. Keresztény mártirok az arénában:
valami ilyesmi lett volna. És ez a Lygia egy halott szüz, aki megölte
magát és akit egy hü szolgája vagy szerelmese felragad a vállára, hogy a
holttestét megmentse legalább. A papa abbahagyta inkább az egészet.
Gyurka nem szólt. Elfordult.
– Hát elvigyük? – kérdezte az asszony egy kissé meghökkenten.
– Nem, – felelte Gyurka halkan – ne vigyük el.
Az asszony leült és beszélgetni kezdett velem. Gyurka fel és le járkált;
megállott a kép előtt és rémült és iszonyodó arccal nézte meg, azután
ránézett az asszonyra. Az asszonynak kellemetlen volt ez az
összehasonlitgatás, eltiltotta Gyurkának. Gyurka engedelmeskedett, de
aztán ismét visszatért a képhez; az asszony erre néhány ideges szót
mondott…
Kellemetlen volt a hangulat. Felálltam és bucsuztam.
– Veled megyek – mondta Gyurka.
– Kérlek, maradj itthon, – szólt remegő szájjal az asszony.
– Nem, – felelte Gyurka.
– Gyurka kérlek, – mondta könnyes szemmel az asszony – maradj itthon.
– Nem, nem maradhatok, el kell mennem.
Az asszony keservesen küzdött a sirással. Gyurka eljött velem.
Összehuzott szemöldökkel, hallgatva nézett maga elé.
– Gyurka, – mondtam neki szemrehányón, – miért nem maradtál otthon?
Megtörölte a homlokát; nehezen vett lélekzetet.
– Nem tudtam, – mondta halkan. – Nem tudtam volna most egyedül maradni
vele.
– Gyurka, te bolond vagy, – mondtam neki. – Menj hozzá vissza.
Gyurka végigborzongott, azután hangosan felelte:
– Nem! Nem tudok.
Rámnézett. A szemében rémület volt és iszonyodás.
– Én nem is tudom, – mondta halkan – vissza tudok-e még hozzá menni. Én
azt hiszem… nem tudom többé szeretni…
– Meg vagy őrülve, – mondtam neki haragosan. – Holnapra elfelejted az
egészet.
– Nem, – felelte Gyurka halkan és szomoruan, – nem, én nem tudom őt
szeretni már…
– De miért? Te őrült. Miért?
Szomoruan rázta a fejét és csüggedten, halkan és borzongva mondta:
– Olyan… mintha eddig is… mindig egy halottat öleltem volna…