– Kit még? – kérdezte Ország.
A felesége fölhuzta a vállát és megrázta a fejét:
– Azt hiszem, nincs más.
Ország összehajtotta a papirlapot, amelyet a kezében tartott. Ekkor
hirtelen megszólalt Viola:
– Papa kérlek, még talán Kláray Gézát.
Az asszony csodálkozva nézett rá, Ország pedig elhuzta a száját:
– Kláray? Ugyan kérlek!…
– Az én kedvemért, – mondta Viola határozottan.
Belepirult a merészségébe, de bátran nézett az apja csodálkozó arcába.
– Istenem!… Kláray! – mondta Ország panaszosan.
– Mi kifogásod van ellene papa? – kérdezte Viola elszántan.
– Utálatosan szép fiu. Imádja magát és imádtatja magát. Elbizakodott
komédiás.
– Hiszen neked barátod, papám, – mondta Viola sértődötten.
– Barátom?…
– Tegeződöl vele.
– Egy banketten összetegeződtem vele. Hajnaltájban. Amikor már a
cimbalmossal is tegeződik az ember. Az nem jelent semmit.
Viola habozott, a földre nézett, azután fölkapta a fejét.
– Mégis… Kérlek, papa… Az én kedvemért.
Ország meglepetve nézett rá, kutatva nézett a szemébe egy ideig, azután
gondolkozva kibontotta a papirt és elővette a ceruzáját.
– Hát ha te minden áron akarod, – mondta lassan, – meghivjuk.
Beleirta a listába a Kláray nevét. Két hét mulva megvolt az estély.
Kláray ragyogott, szép volt, diadalmas volt és imádtatta magát a
tizennyolc éven aluli leányokkal és a harminc éven felüli asszonyokkal.
A leányok között ott volt Viola is. Ország elámulva nézte.
– Mi történt ezzel az okos, kedves teremtéssel? – kérdezte magától.
Viola egész este, egész éjszaka, hajnalig Kláray körül volt. Ügyesen
csinálta, aki nem figyelt rá, nem vehette észre, soha fetlünővé nem
vált, mindig tudott a maga számára még egy-két csacsi leányban vagy buta
asszonyban fedezetet találni, de egész este Kláray körül volt.
– Milyen ravaszakká lesznek, az ilyen kedves, becsületes leányok, –
gondolta Ország csodálkozva.
Egész éjjel figyelte a leányát és reggelfelé elhülve állapitotta meg:
– Kacérkodik vele!…
Egy percre meghökkent, egy félpercig boszankodott, azután mosolyogva
válaszolt önönmagának arra a kérdésre, mi történt ezzel az okos, kedves
teremtéssel.
– Szerelmes! – mondta magában nevetve. – Egyszerüen szerelmes.
Elgondolkozott és egy ideig még mulatságosnak találta a dolgot.
– Titánia, – mondta magában – a tündérkirálynő, aki nem látja, hogy a
szerelmese szamárfejet hord.
Reggel felé azonban elmult a jókedve. Kláray ekkor menőfélben volt és
Viola ideges lett, majdnem izgatott. Az arcán kétszer-háromszor is
végigsuhant egy nagy szomoruság. Ekkor Országnak is elment a jókedve.
Mikor azután egyedül maradtak és Viola szótlanul elbucsuzott tőle és
vonagló arccal a szobájába sietett, akkor szomoruan mondta:
– A kis leányom szerelmes: nagyon, komolyan, fájdalmasan szerelmes.
Meghatottá és bánatossá tette ez a gondolat, a szive megmelegedett és
ellágyult, tele lett szeretettel és részvéttel és amikor lefeküdt és
elaludt, ez volt az utolsó gondolata:
– Viola, kedves, okos, jó kis lányom…
Viola a következő hetekben egyszerre kedvet kapott a szinházbajárásra.
Ország látta, hogy ez a kedv világos összefüggésben van azokkal a
darabokkal, amelyekben Kláray játszik. Azt is megtudta, hogy Viola a
korcsolyapályán mindennap találkozik Klárayval. És amikor a leány egyre
szótlanabb és egyre sápadtabb lett, egy napon félrevonta:
– Viola, kis lányom – mondta neki komolyan és gyöngéden – szerelmes
vagy?
A leány lehajtotta fejét, habozott, azután könnyes szemmel nézett föl az
apjára.
– Igen, papa, – felelte halkan.
– Hát mit busulsz azon? – mondta Ország szeretettel. – Én nem bánom… Én
hozzáadlak ahhoz, akit szeretsz.
A leány könnyes szemmel nézett rá és vonagló ajakkal, kétségbeesve
fakadt ki:
– De nem vesz el, papa!
– Ki? – kérdezte Ország méltatlankodva. Ki? Ki nem vesz el?
A leány nem válaszolt, csak az ajka reszketett.
– Ki? – kérdezte Ország még egyszer méltatlankodva. – Kláray? Kláray?
A leány igent intett.
– De miért? – kérdezte fölháborodva Ország. – Hogyne venne el? Boldog
lenne… legyen is boldog… ha hozzá mégy. Miért ne venne el?
– Oh, papa, – válaszolta Viola reszkető hangon, – hát ne légy olyan
naiv. Nem vesz el, mert nem szeret. Nem kellek neki. Asszonyoknak
udvarol. Az asszonyok elkényeztetik. Nem kellek neki.
Ország ekkor elbámult, bólintott egyet-kettőt és csendesen
elszomorodott. Három hónap mulva egy éjszaka találkozott Klárayval.
Elvitte magával.
– Gyere, – mondta neki – ma éjszaka veled akarok lenni.
Kláray keveset ivott, a hangját kimélte; Ország azonban szaporán
hajtogatta a poharakat és hajnaltájban élni kezdett a becsipett ember
minden jogával.
– Szép fiu vagy, fiam, – mondta Kláraynak, – de jóizlésü asszonynak nem
tetszhetel te.
– Miért? – kérdezte Kláray meglepetve.
– Mert olyan utálatosan szép fiu vagy, fiam. Mert olyan elbizakodott,
szamár komédiás vagy fiam. Mert ez a szép fejed belül olyan üres, mint a
tök. Vannak nők, aki számára veszélytelenebb vagy, mintha elő-hátul
pupos lennél.
– Kik azok a nők? – kérdezte Kláray fölfortyanva.
– Kik? Kik?… Sokan vannak. Az én lányomat nem félteném tőled, ha
tizedmagaddal volnál férfi a világon. Az ő számára, te veszélytelen
vagy.
– Miért?
– Mert okos leány. Egész életében ujságirók, művészek között élt. Ő
tudja, hogy ami szépet a szinpadon mondasz, azt Shakespeare találta ki,
nem te. És hogy itt a szép fejedben belül nincs semmi. Az kinevet téged.
Az mulat rajtad.
– Miért nevet ki? – kérdezte sértődötten Kláray.
– Kinevet, mert feszengsz, mert illegeted magad, mert regényes és költői
akarsz lenni, mert szivdöglesztő pillantásokat vetsz magad köré… Nevet
rajtad. Vihog a hátad mögött. Kacag. Hahotázik, hogy a könnyei
csurognak. Mulatságosabb szinház vagy neki, mint akármelyik szinház…
Kláray dacosan elbigyesztett szájjal nézett maga elé. Ország ekkor –
részeg emberek módjára – megölelte, megveregette a hátát, biztositotta
róla, hogy szereti, azután másról kezdett beszélni. Nemsokára azután
haza is mentek.
Viola másnap piros arccal, csillogó szemmel és ragyogó jókedvben jött
haza a déli sétáról. Ország megkérdezte a feleségétől:
– Mi hozta olyan jókedvbe ezt a leányt?
A felesége utána nézett Violának, elég messze van-e már, azután
megsugta:
– Azt hiszem az, hogy a korzón hozzánkcsatlakozott Kláray.
Ország szótlanul bólintott. Egy hét mulva félrevonta a leányát:
– Viola, kis leányom, – mondta neki – egy tanácsot akarok adni. Hallgasd
meg, ne válaszolj rá semmit, de fogadd meg. Higyj benne és ne térj el
tőle, akármi történik is. Ez a tanács az, hogy ne hódittasd meg magadat
könnyen. Akármilyen nehéz: ne válaszolj a célzásokra. Akármilyen nehéz:
ne adj egyenes választ. Akármilyen nehéz: nevess minden gyöngéd szón. Ez
nehéz, de tedd meg. És ne valld be, soha, hogy már három hónappal
ezelőtt szerelmes voltál. Soha ne valld be, hogy vártál, epekedtél. Ha
igent mondanál, légy leereszkedő; kegyességből mondd ki az igent.
A leány bámulva hallgatta és nem válaszolt.
– Fogadd meg a tanácsomat, – mondta Ország még egyszer. – Megfogadod?
A leány habozott egy kicsit.
– Igen, – mondta azután bizalommal.
Nyár elején egy napon Ország a kapuban találkozott Klárayval.
– Szervusz, – mondta neki, – az utóbbi időben gyakran van hozzád
szerencsénk… aminek én egyébként nagyon örülök…
– Kérlek, kedves bátyám, – mondta Kláray meghajtott fejjel, kicsit
alázatosan és kicsit gunyosan – minthogy egészen veszélytelen vagyok…
Ország ugy tett, mintha gondolkoznék, azután nevetve mondta:
– Ah, a téli szincerizálásomra gondolsz? Remélem, nem haragszol érte. A
bor beszélt belőlem.
– Dehogy haragszom, – mondta Kláray mosolyogva.
Nyár elején, két nappal a nyári utazásuk előtt, Kláray bekopogtatott
Országhoz. Ragyogott a büszkeségtől.
– Kedves bátyám, – mondta csendesen és diadalmas mosolygással – bátor
vagyok tőled megkérni a Viola kezét.
Ország fölállott és bámulva hajolt előre, Kláray diadalmas mosolygással
állta a bámulást.
– Nagyon megtisztelő, amit mondasz, – szólalt meg végre hidegen Ország,
– de én nem rendelkezem a leányom kezével. Viola teljesen szabad ura az
elhatározásának.
A Kláray diadalmas mosolygása erre még fényesebb lett. Fölemelte a fejét
és halkan és gőgösen mondta:
– Én a Viola engedelmével jöttem hozzád. Ő már igent mondott.
– Az lehetetlen, – kiáltotta Ország. – Az le-he-tet-len!… Teljesen
lehetetlen!
– Ugy látszik, mégis lehetséges, – mondta Kláray gőgösen.
Ország kisietett a szobából. Kláray utána ment. Benyitottak Violához.
– Viola, – kiáltotta Ország, – igaz az, amit Kláray?…
– Igaz, – felelte Viola mosolyogva.
Ország összecsapta a kezét.
– Hihetetlen, – mondta – ezt sohse hittem volna. Viola!… Hogy te hozzá
akarsz menni egy… hogy te hozzámenj… sohse hittem volna.
Kláray megfogta a Viola kezét, megcsókolta és mélyen zengő hangon
mondta:
– Szeretem. És ő is szeret.
Azután ismét egy diadalmas mosolygással hozzátette:
– Amint látod, nem nevet ki.
Az esküvő előtt Ország még egyszer lelkére kötötte a leányának, hogy
sohase árulja el: milyen szerelmes volt és milyen régóta volt szerelmes;
azután meg volt az esküvő, a fiatalok elutaztak; hat hét mulva
hazajöttek, beköltöztek uj lakásukba és jókedvüen, boldogan és
elégedetten megkezdték a házaséletet.
Félév mulva egy napon Violának ki volt sirva a szeme.
– Mi bajod? – kérdezte tőle Ország.
A fiatal asszony nem akarta megmondani. Végre bevallotta: – azért sirt,
mert a férje tegnap éjjel nem jött haza… várt rá hajnalig… nem jött…
reggeli nyolc óra volt, mire hazavetődött.
– Hát mit csinált? Hol volt? – kérdezte Ország.
– Nem tudom, nem mondja meg, – felelte sirva Viola.
– És miért ment el egyáltalában?
– Nem tudom.
– Történt közöttetek valami?
– Nem… azaz hogy…
– Mi történt?
– Semmi.
– Nem igaz. Mondd meg, mi történt.
Viola rövid faggatás után elmondta, mi történt. Gézának állandóan ugy
fájt, hogy a felesége valamikor nevetségesnek tartotta őt, kinevette őt…
Ugy fájt neki… panaszkodott miatta… Ő, Viola, végre is megsajnálta,
megesett rajta a szive, tegnapelőtt… bizalmasan beszélgettek… ekkor
megmondta neki, hogy ez nem is igaz, sohasem nevette ki őt, régen
szerelmes belé; azt, hogy kinevette csak a papa találta ki…
– Ezt mondtad neki? – kérdezte Ország komolyan.
– Igen, papám, – mondta az asszony sirva. – Nem kellett volna tennem. Te
megmondtad. De mikor ugy szeretem. Mikor örömet akartam neki szerezni
vele.
Ország gondolkozott egy kicsit, azután ezt mondta:
– Mindenekelőtt: ne sirj. Ne legyen vörös a szemed a sirástól.
Akármilyen nehéz: ne törődj vele, mit csinál a férjed. Akármilyen nehéz:
legyen jókedved. Akármilyen nehéz: nevess. Meg tudod ezt csinálni?
– Meg… meg, – mondta Viola sirva – ha kell…
– Kell.
Ország egy hét mulva egyedül találta Klárayt. Viola nem volt otthon.
Barátságosan üdvözölte, leült, szivarra gyujtott és csendesen füstölt.
– Igaz is, – szólalt meg azután, – hát hamarosan elváltok, mi?
– Ki válik el? – kérdezte Kláray bámulva.
– Ti. Viola meg te.
– Mi?
– Igen, ti. Azért nem kell haragban lennünk. Én szivesen látom a dolgot;
jobb békésen, urasan, szépen szétmenni, mint csunyán együtt élni.
Violának is jobb igy.
– De nekünk eszünk ágában sincs elválni. És miért volna ez Violának
jobb?
– Hát!… kérlek… nem voltatok ti egymáshoz valók… Nem voltál te neki való
ember.
– Miért ne lettem volna én?… Engem szeretett. És szeret.
– Szeretett!… – mondta Ország kicsinylően és egy kézlegyintéssel. – Te
életre-halálra udvaroltál neki, hát ő is fölmelegedett egy kicsit. De ez
nem az igazi.
Kláray ekkor felugrott és hevesen és gunyosan és diadalmasan kiáltotta:
– Fölmelegedett? És ez nem az igazi?… Hát nagyon tévedsz. Én még rá sem
néztem, tőlem még egy jó szót sem hallott, már szerelmes volt belém. Egy
félévvel, tiz hónappal előbb. Amikor a te állitásod szerint kinevetett.
Végigsirta az éjszakáit, olyan szerelmes volt.
– Micsoda meséket mesélsz te itt össze-vissza? – kérdezte Ország
bámulva. – Kitől hallottad te ezt a rémregényt a féléves és egészéves
szerelemről és az éjszakai sirásokról?
– Kitől? – kérdezte Kláray. – Tudod kitől? – kiáltott diadalmasan. – Hát
tőle. Tőle magától. Bevallotta.
– Ah, ugy? Tőle?
Ország elkezdett nevetni, hangosan nevetett egy ideig, azután
bólintgatott a fejével és csöndesen mosolygott maga elé. Hallgatott.
Kláray elbámulva nézte. Ország makacsul hallgatott és makacsul
mosolygott.
– Mit nevetsz kérlek? – mondta végre idegesen Kláray.
– Én csak mosolygok.
– De min?
– Csak ugy.
Tovább mosolygott. A Kláray könyörgésére végre megmondta, min:
– Hát te habozás nélkül elhitted neki azt a romantikus történetet a
szerelméről, az éjszakai sirásokról?…
– Igen, – felelte Kláray ebámulva.
– Te boldogtalan komédiás te, hát sohasem fogod te megérteni, hogy
milyen egy okos asszony, milyen egy előkelő női lélek?
– Miért? – kérdezte Kláray zavarodottan.
– Miért? Miért? Hát nem érezted meg az első percben, hogy hazudik. Hogy
összehazudja az egész regénykét. Hogy a kedvedért talált ki mindent.
Hogy el akarja felejtetni az okosságát, a felsőbbségét. Szó volt arról
ugy-e, hogy ő kinevet téged?
– Igen.
– És ő letagadta?
– Igen.
– Milyen kedves, milyen jó tud egy ilyen asszony lenni. Milyen gyöngéd
és finom dolog ez. El akarja felejtetni, hogy kinevetett. Talán maga is
el akarja felejteni. Erőlködik, hogy valami igen tiszteletreméltó
alaknak lásson téged. Erőlködik, hogy szerethessen. De nem fog sokáig
sikerülni.
– Miért?
– Mert mégis csak szamár vagy fiam… És ő azt látja. Egy darabig
takargatja maga előtt, azután csak rájön. Egy ideig még ilyen gyöngéd,
kedves hazugságokat talál ki, azután ujra kinevet. Mint leánykorában.
Utánozta, hogyan csókolsz kezet és hogyan nézel a nők körül és
hempergett a kacagástól.
Egy másodpercre elhallgatott, azután sietve hozzátette:
– Én csak azt akarom, hogy ha váltok, a válás csöndes legyen, uras,
előkelő.
Kláray komoran és szótlanul nézett maga elé; Ország nemsokára fölállott,
barátságosan bucsuzott és jókedvüen ment el.
Másnap délelőtt fölkereste a leányát és érdeklődéssel kérdezte:
– Mit csinál Géza?
– Tegnap óta egyre azzal zaklat, igaz-e, hogy el akarok tőle válni.
Igaz-e, hogy lenézem.
– És te?
– Nem adok határozott választ. Mosolygok.
– Igy van jól. És?
Viola fölállott és jókedvüen, nevetve és örömmel mondta:
– Tegnap egész este itthon volt.