Este volt. Az utcán csak néha hangzott még kocsirobogás. A számtiszt az
asztal mellett ült és ujságot olvasott. A felesége a teafőzőt emelte le
az égő szeszről. A szobába ekkor hangos nevetés és fütyörészés zaja
hangzott be.
– A fiuk – szólt az asszony.
A fiuk egy szobát béreltek a lakásból.
– Hallatlan, – mondta az asszony – minden este elmennek hazulról.
Mindennap hajnaltájban kerülnek haza.
Hallgattak. A férfi ujra olvasni kezdett. Az asszony megszólalt.
– Megpróbálom őket itthon tartani. Meghivom őket teára.
– Jó, – válaszolt a férfi.
Az asszony beküldte a szobaleányt az üzenettel. Hamar jött a válasz:
– A fiatal urak nagyon sajnálják, dolguk van. El kell menniök.
A szobaleány kiment.
– A szemtelenek. Hogy hazudnak – mondta az asszony. – Dolguk van… éjjel
tiz órakor…
A férfi közömbösen vont vállat. Az asszony hozzásimult.
– Milyen csunya ez az élet, – mondta hizelkedve – mennyivel jobb a
mienk. Te is igy éltél valamikor? Most nem cserélnél, ugy-e?
– Nem, nem, – dünnyögte a férfi.
A szobába behallatszott az ajtócsapkodás, amint a fiuk távoztak,
hallatszott vig lármájuk, és a férfi nyugtalankodni kezdett.
Nem is tudta, mit érez. Tiz esztendei házassága alatt sohasem volt benne
vágy más élet után, mint ez a megaludt, csendes, nyugodt élet. Soha sem
kivánkozott vissza rendetlen, zajos, lármás, mulató fiatalságába. Most a
zajjal együtt, amely kivülről hangzott, becsapódott a szivébe a
fiatalság csikó-kedve is. Micsoda élet is ez, amelyet él. Soha egy
kurjantás, de még egy hangos szó sem hangzik el az ajkáról, soha egy kis
parázskedve, egy pici mámora sincs. Vonja az igát és rá sem nézhet más
nőre, mint erre az egyre. Hajh, a lányok jutottak az eszébe… A duhaj
lárma, a tomboló jókedv, poharak, amelyeket földhöz vágtak, tükrök,
amelyekbe palackot hajitott, cimbalom, amelynek a hurjaiba vad kedvvel
csapkodott bele. Egyszerre nagy nyugtalanság bizsergett még a vérében.
Az adósságok, a zavart és rendetlen élet nyomoruságai kiestek az
elméjéből, nem érzett mást, mint vágyat a tomboló mámor után. A bor… A
lányok.
Letette az ujságot és nyugtalanul tekintett körül. A lakást idegennek
találta: szük volt; nyomott és fojtó a levegője. Felkelt és járkált.
A teát megitták. Az asszony kiküldte az edényeket, beszélgettek közben.
De a férfi idegenül és szorongva tekintett szét.
Csendben teltek a percek. Csak legalább egy kiáltás, egy hangos szó, egy
kurjantás verte volna fel ezt a kábitó, kétségbeejtő csendet.
Lefeküdtek. Az asszony hamar elaludt becsületes, mély alvással. De a
férfi nyitott szemmel meredt bele a sötétségbe. A szive izgatottan vert,
a homlokán tüzelt és lüktetett a vér és az ajkait elepesztette egy tiz
év óta alvó vágy. Csodamódon, érthetetlenül beleszökött ez a vágy a
lelkébe. Miért éppen most? Miért eddig soha? A fiatalok hangja miért
volt ma olyan tüzes, olyan riasztó, olyan fiatal? Nem tudta. De érezte,
hogy meg kell halnia, ha mozdulatlanul marad itt a békében, a csendben,
a gyötrelmesen tiszta rendben. A fiatalság lázas robogását hallotta az
éjszakában, a szivében ifju forradalom, tavaszi vihar zajongott és
korbácsolva kergette. Hová? Csak el innen; innen: a rendből és a
tisztaságból.
Felugrott. Óvatosan, csendben, de gyorsan öltözködött fel. Láza volt és
didergett, félt, de szöknie kellett kifelé.
Lábujjhegyen ment ki a szobából. Kijutott a kapun. Ott állott az utcán.
Hideg volt, de az éjszaka fagyos levegőjét a megszabadulás örömével
szitta be a melle. Nem nyomta többé a szük szoba. Ez itt a szabad, a
friss, a vad éjszaka.
Elindult. Még támolygott és bátortalan volt, de kivilágitott
mulatótanyák hitták. Átcsapott rajta a mámor vágyának a lángja és
lihegve, elepedve, rohanva nyitott be az ajtón.
Bort… Szomjasan öntötte le az italt és a második pohár már villámló
ködöt boritott az elméjére. Cigányt… A régi nótákat huzatta el és a
másodiknál a földhöz vágta a poharát. Leányt… A mámoros, csikó-kedvü,
vak és vad tombolás vizébe elmerült.
Teltek az órák. Változatosságot csak a zajban hoztak, de a mulató ember
egyre jobban megfeledkezett róla: honnan jött, mi van mögötte, mi van
előtte. Ujjongó vad fiatal gyerek volt, akinek nincs gondja a multra és
nincs gondja a jövőre, aki csak a zajos, nótás, boros, édes, piszkos
jelennel törődik.
Hajnaltájban érzékenykedni kezdett.
– Gyuszi, – sirt a cigánynak, – te nem nézel urnak engem.
Bankókat szedett elő és a cigány hajlongva bizonykodott, hogy igen.
Ráborult az asztalra. Szerelmes nóta ölelte körül és ő kétségbeesve
siratott valami lehullott csillagot, valami elhervadt virágot, valami
szép szeretőt.
Lassan világosodott kint. A hajnal fénye belopta magát a szobába és a
mulatós ember bánata nagy haragra vált. A csalfa női szivet, a szivtelen
embereket és a hivatal rabszolgaságát egyforma keserüséggel szidta. Soha
nem érzett haragos indulatok támadtak fel a lelkében. A rabszolga keserü
lázadóvá vált, a félénk hivatalnok kötekedő betyárrá. A betévedő korai
vendégeket haragos pillantással mérte végig és harsogva, elszántan
igérte, hogy minden zsidóval végezni fog.
Reggel lett. A bort már nem is birta. A pezsgős üvegek felsorakoztak
mellette, de az italt nagy tócsákba locsolta ki. Bánatosan meredt a
világosságba és zavaros, nagy, nagy keserüség kinozta. Bizonyos volt
benne, hogy ez a világ gyalázatosan van berendezve és tudta, hogy ebben
a dologban tennie kell valamit.
A cigányok elmentek. Keserü haraggal nézegetett maga köré. Azután
fizetett. Minden pénzét otthagyta. Adós is maradt még. Kiment az utcára.
Valami nagyot kell cselekednie, ebben bizonyos volt.
Elindult. Az órára tekintett. Fél kilenc. A hivatal felé tartott.
Ingadozva haladt előre, de az utja biztos és kiszabott ut volt.
Lassanként tisztába jött vele, mit kell cselekednie.
A hivatali szobája előtt elhaladt. Átment a hosszu folyosón és benyitott
a polgármesterhez. Az ott ült az iróasztalánál és csodálkozva tekintett
rá.
Az elszánt ember odalépett az iróasztalhoz, egyik kezével rátámaszkodott
az asztalra és a másikat figyelmeztetőleg emelte fel:
– Te vén pióca, – szólalt meg határozott hangon, – te kopasz vérszopó.
A polgármester dühösen ugrott fel. Az elszánt férfiu határozottan
folytatta:
– Tudd meg, hogy kivel van dolgod. Urral van dolgod. Rongyos
szabó-ivadék, urral van dolgod.
A polgármester gyanakodva hajolt feléje azután méltatlankodva mondta:
– Hisz maga részeg.
Kiment és egy szolgát hivott be.
– Ültesse be egy kocsiba és vigye haza, – mondta a szolgának.
A szolga karon fogta a részeg embert, aki megzavarva tekintett az
iróasztalra. Kocsiba ültek. A hideg levegő megcsapta őket. A kocsi
robogott. A részeg ember valami határozatlan aggodalmat érzett.
Hazaértek. Az asszony sikoltva futott elébe. A szolga elment. Az asszony
sirt. A lakás nagy rendje és tisztasága ujra körülfogta a férfit. Most
egyszerre érezte, hagy valami botor ostobaságot követett el.
Lelkifurdalása támadt. Félt. Az ifjuság lángja és láza valami rut és
gyülöletes csábitóként állott előtte. Ugy érezte, hogy csellel és
erőszakkal ragadták ki csendes házából a bolondos, ifju zajba, amelyhez
ő gyenge, és öreg már. Reszketve fogta meg az asszony kezét és keserü
bünbánattal, részegen zokogott Azután ujra hozzásimulva a csendes
lakáshoz szepegve, sirva, mélyen elaludt.