A szobalány bejött a szalónba és jelentette, hogy tálalva van. Tárnok
Livia felállott. Felállott a négy férfi is; mind a négyen frakkban
voltak, a fekete frakkok és fehér ingmellek között tüzes fényben
ragyogott az asszony biborszinü selyemruhája és aranyfényü, dus haja.
Tárnok Livia rájuk mosolygott. Egyikük a karját nyujtotta, Tárnok Livia
feléje nyult, de egyszerre megállott.
– Ohó, – mondta – hiszen még egy vendégem van.
Odament az egyik ajtóhoz és átkiáltott rajta:
– Stanci!… Sta–a–anci!
Az urak meglepetve néztek össze; Tárnok Livia hátrafordult.
– Nem mondtam már a szinházban? – kérdezte. – Azt hiszem, mikor az
öltözőmben voltak…
– Nagyságos asszonyom – szólt az egyik ur – azt mondta, hogy még egy
férfivendég lesz…
Tárnok Livia nevetni kezdett.
– Azt mondtam? És mégis majd elfelejtkeztem szegény Stancikámról. Sta –
a – anci!…
Az ajtó mögött lépések zaja hallatszott.
– Itt van – mondta Tárnok Livia.
Az ajtó kinyilott és az urak elámulva néztek a jövevényre. Ketten
nyugodtan maradtak, de a másik kettő nevetni kezdett. Az ajtóban egy
alacsony, vézna, fekete szakállas, kis ur állott. Smoking volt rajta,
fehér, de puha ingmellel. A barna arcában, mélyen bent a homlokcsontjai
alatt, nagy, ijedt és fájdalmas szemek ültek; a feje kopaszodni készült
már; az arcát rövid, puha, fekete szakáll vette körül, az egész ember
olyan volt, mint egy szakállas, szomoru, megriadt gyerek. A mikor az
ajtóból beljebb lépett, látni lehetett, hogy biceg is.
– Stancikám, – mondta Tárnok Livia – jöjjön már. Vacsorázunk.
Stanci odabicegett hozzá. Tárnok Livia bemutatta.
– Bemutatom az uraknak dr. Stand Lipótot, az én legkedvesebb barátomat
és földi gondviselésemet.
Karonfogta.
– Stancikám, – folytatta – ez itt Drágffy Péter gróf, ez Latorcay Géza
báró, ez Blankenberg Muki és ez itt Jánosházy herceg. És most menjünk
vacsorázni.
A társaság bement az ebédlőbe. Az asztalfőre Tárnok Livia ült, az asztal
végére Stanci.
– Stancika, – kérdezte Tárnok Livia – rendben lesz?
– Igen, – felelte halkan Stanci.
– Szegény Stancika, sok dolga volt vele?…
Az urak kérdő pillantásokkal fordultak a háziasszony felé és Tárnok
Livia mosolyogva magyarázta meg, miről van szó.
– Stancika megint az adósságaimat szabályozza – mondta. – Erre minden
másfél évben rákerül a sor. Mert igaz ugyan, hogy ő állandóan itt van és
vigyáz rám, de én szégyenlem, ha sokat költök és olyankor hazudni
szoktam neki. Amikor azután nagy bajok vannak és engem nagyon zaklatnak
a hitelezőim és jönnek az első lefoglalások, akkor rendesen bevallom
neki a dolgot és megigérem hogy soha többet… Szegény Stancika ilyenkor
napokig dolgozik… De azután legalább nyugta van másfél évig. Azaz, hogy
azután is én adom neki a legtöbb dolgot, de azok már csak a rendes
ügyek…
Az urak elismerően bólogattak, nagyon helyeselték a Stanci szorgalmát és
a herceg, aki az egyik oldalon szomszédja volt, hozzáfordult:
– Eh, – kérdezte nyujtottan és jóindulatu orrhangon – ügyvéd?… Ügyvéd…
Stanci ur?
– Stand! – felelte Stanci halkan és szerényen – ha szabad kérnem.
– El… pardon, Stand ur! – mondta a herceg.
– Igen – felelte Stanci. – Igen.
A vacsora azután különösebb események nélkül elmult; vacsora után a
társaság szivarra gyujtott – Tárnok Livia cigarettára – és nemsokra
leültek kártyázni. A játékban a háziasszony is résztvett. Stanci nem
kártyázott. Nemsokára abbahagyta a játékot a fiatal Drágffy is.
– Bocsánatot kérek, – mondta – ma nem mulattat. Mással van tele a fejem.
Felállott, odament Stancihoz és leült melléje. Nézték a kártyázókat,
Tárnok Livia egy-egy pillantást vetett néha feléjük és ők ketten
csendesen beszélgetni kezdtek.
– Doktor ur, – szólt a fiatal Drágffy – régóta ismeri a nagyságos
asszonyt?
– Régóta, gróf ur – felelte Stanci.
– A nagyságos asszony… csodálatos művésznő, ugy-e doktor ur?
– Igen; csodálatos, gróf ur.
Csendesen elbeszélgettek Tárnok Liviaról. A játéknak azután vége lett,
éjfél elmult és az urak bucsuzkodtak.
– Stancikám, – szólt Tárnok Livia – maga maradjon még… Alá kell irni
mindenfélét, ugy-e?
– Igen. Alá kell irni.
Az urak elmentek. Stanci indult, hogy elhozza az irásokat.
– Várj még, Stancika – mondta Tárnok Livia.
Stanci megállt.
– Kedves emberek, mi? – kérdezte Tárnok Livia.
– Igen, – felelte habozva Stanci – bizonyos szempontból azt lehetne
mondani, hogy kedves emberek.
Tárnok Livia nyujtózkodott és könnyedén megkérdezte:
– Melyik tetszik neked legjobban, Stancikám?
– A fiatal Drágffy – mondta Stanczi határozottan.
– Nekem is – felelte Tárnok Livia halkan és mosolyogva.
Nyujtózkodott, behunyta a szemét és belemosolygott a messzeségbe. Stanci
a határozott kijelentése után ismét bágyadt és szomoru lett. Csend volt
néhány másodpercig. Azután Tárnok Livia felrázta magát a mosolygó,
megrészegedő kábulatából és hidegen és nyugodtan mondta:
– Most már hozhatod azokat az irásokat, Stanci.
Stanci hozta az irásokat, Tárnok Livia aláirta őket és Stanci azután
hazament. A következő napokban nem járt fel olyan szabadon a Tárnok
Livia, lakására, mint rendesen. Mielőtt felment volna, mindig
megkérdezte, felmehet-e. Nyolc nap mulva kiderült, hogy igaza van.
– Felmehetek ma este szinház után? – kérdezte telefonon Tárnok Liviától.
– Nem, Stancikám, – hadarta az asszony – kérlek, ma ne gyere, olyan
fáradt vagyok… és szerepet kell tanulnom… holnap gyere, drága Stancikám,
vagy holnapután, Stancikám…
– Igen – felelte Stanci, és csendesen letette a kagylót.
Egy hétig nem ment fel. A hetedik napon este már kérdezés nélkül is
megjelent. Tudta, hogy egy hét elég idő rá, hogy a szokatlan helyzetek
megszokottakká váljanak. A lakásban ott találta a fiatal Drágffyt, aki
nagy örömmel fogadta:
– Jó estét, kedves doktor ur, – mondta – de régen nem járt erre. Livia
már panaszkodott, hogy elhanyagolja.
– Kissé el voltam foglalva, – mondta Stanci mentegetőzve.
– De ma velünk vacsorázik?
– Igen… Igenis… ha olyan szerencsés lehetek…
– Okvetlenül, kedves doktor ur.
Fél tizenegykor hazaérkezett a szinházból Tárnok Livia.
– Stancika – mondta – utálatos vagy. Egy hétig!… Ez a barátság…
Stanci tudomásul vette a szidást. Ez elintézett dolog volt. Ő ilyenkor
diszkrét, és a diszkréczióért, amelyet az asszony nagy hálával vesz
tudomásul, kijár a nyilvános szidás.
Vacsora alatt sok mindenről beszélgettek. A Stanci hűségéről is.
– Tudja-e, Péter, – mondta az asszony – az mind semmi, amit maga most
tőle lát… Akkor látta volna, amikor négy évvel ezelőtt nagy beteg
voltam. Éjszakáról-éjszakára itt virrasztott a szomszéd szobában, mert
nem bizott az ápolónőkben. Drága Stancikám!…
– És mióta ismerik egymást – kérdezte a fiatal Drágffy.
– Oh, már kilenc éve.
– És hogyan keletkezett ez a barátság? Lassan barátkoztak meg?
– Hogyan? – mondta Tárnok Livia – én nem is tudom már… Egyszer csak
megismerkedtünk… valami banketten… És lassan barátkoztunk-e meg? Stanci
hozzám csatlakozott és rögtön olyan jó barátom volt, mint most. Másnap
már az adósságaimat rendezte. Drága Stancikám!
A vacsora véget ért, utána beszélgettek még egy kicsit, azután Tárnok
Livia ránézett Stancira és ásitott egyet, Stanci felállott.
– No, én most jó éjszakat kivánok… Holnap sok a dolgom.
– Szervusz, Stancikám, – mondta az asszony.
– Jó éjszakát, kedves doktor ur, – mondta a fiatal Drágffy.
Stanci elbucsuzott és elment.
Négy hónap mulva egy este kisirt szemmel találta az asszonyt. Nem
kérdezte, mi a baja; óvatosan, vigyázva leült és hallgatott. Kettesben,
szomoruan vacsoráztak meg. Vacsora után Tárnok Livia felállott és
haragosan mondta:
– Minden férfi gazember.
Stanci helybenhagyólag bólintott, azután sietve beszélni kezdett. Előbb
szinházi pletykákat beszélt el és amikor az asszony haragja és
szomorusága eképpen engedett kissé, akkor mindenféle egyéb érdekességet
adott elő. Éjféltájban az asszony felállott.
– Köszönöm Stancikám; most eredj. Te egy drága kutya vagy Stanci. De
minden férfi gazember.
A következő napok elég nyugodtan teltek el. Az asszony szomorusága
lassan egészen eltünt; esténként már jókedvüen beszélgetett Stancival.
Tavaszodott; Stanci szokatlanul hangos, nyugtalan és jókedvü volt, néha
azonban minden ok nélkül keserüen elbusulta magát. Jött a május és egy
meleg májusi estén – nyitva volt az ablak és friss virágok voltak az
asztalon – arról volt szó, hová menjen az asszony nyaralni.
– Osztendébe megyek idén is, – mondta az asszony. Tavaly ott volt
Csillag Balázs, de akkor még nem ismertem.
– A baritonista? – kérdezte Stanci.
– Igen. Tegnap megismerkedtem vele. A napokban meghivom vacsorára.
Stanci nem felelt. A barna arca lassan elsápadt; a fájdalmas, nagy szeme
tüzelt, mint a parázs, de azután elhomályosodott a könnyektől. Keményen
tartotta magát egy darabig, de azután lecsuklott a feje és nem tudott
egészen elnyomni egy felbuggyanó jajkiáltást.
Tárnok Livia felugrott.
– Stanci, – mondta rémülten – mi bajod?
Stanci nem tudott válaszolni. A vézna testét rázta a zokogás.
Tárnok Livia odasietett hozzá és a két gömbölyü, izmos karjával
átkarolta.
– Stanci, Stancikám, mi bajod az isten szerelmére?
Stanci nem birt egyenesen ülni. Az asszony ott állott mellette
ruganyosan, délcegen, erősen; ültében odadőlt, odabujt, az asszony
izmos, szép testéhez.
– Stancikám, mi bajod?
A Stanci vézna testét rázta a zokogás.
– Megint meghivsz valakit, – dadogta elbődülő, gyerekes sirással. – Már
megint meghivsz valakit.
– De Stancikám.
Álmélkodva nézett le rá. Engedte, hogy hozzádőljön, hogy hozzábujjék, és
elképedve, álmélkodva bámult le vonagló, vézna vállára és reszkető
fejere.
– De Stancikám, – mondta gyöngéden, hát én nem gondoltam, hogy ez téged
bánt. Én azt hittem… én nem tudtam… én nem is gondoltam… Hát fáj ez
neked?
Stanci felállott. A könyei lecsurogtak a puha, fekete szakállába; a két
karját kitárta.
– Fáj-e? – jajdult fel csattanó sirással. – Én kilenc év óta vagyok itt…
És mindig más! Mindig, mindig más!
Az asszony odalépett hozzá; le kellett hajolnia, hogy megfoghassa a
kezét.
– De Stancikám – mondta gyöngéden, – hát légy okos. Tudod azt; ha
szerelmes az ember… De mi nem szeretjük egymást.
Stanci felemelte a könyes, szétdult arcát, a kivörösödött, égő szemét és
jajgatva mondta:
– De én szeretlek. Irgalmas isten, hogy szeretlek és hogy szenvedek.
A vékony karjaival átkarolta az asszonyt.
– Livia, – hebegte lázasan, – ha csak szánalomból is… ha csak
szánalomból is…
Az asszony két fejjel volt magasabb nála. Lenézett rá; ellágyuló, nagy
meghattotságot érzett. Ő nagy, délceg, erős, ragyogóan szőke és
sugárzóan szép; ez itt, sánta, szakállas, barna, kicsi, vézna, zokogó…
Egy siró – rut – gyerek. Lenézett rá. A Stanci vézna karjai átfogják a
derekat és ő leküzdve magában a háborgó idegenkedését, megindultan,
nagylelküen, egy meghatott, asszonyi, egy anyás mozdulattal, csak
szánalomból, most az egyszer nekiajándékozta magát.