Hárman voltunk a szobában: Veszprémi Mátyás, Kálmán doktor, az
unokatestvére és én. Veszprémi az idegességéről panaszkodott, azt
mondotta, feladja a vállalatát és egészen visszavonul az üzlettől. A
szobalány ekkor egy névjegyet hozott be. Veszprémi elolvasta és
kedvetlenül huzta el a száját.
– Ki az? – kérdezte Kálmán.
– Garzó – felelte Veszprémi.
– Minek fogadod! – kiáltotta Kálmán haragosan. – Ne fogadd. Dobasd ki.
Nem szabad gyöngének lenned. Ilyen dolgok tesznek aztán idegessé. Dobasd
ki.
– Azt nem tehetem – mondta Veszprémi.
Intett a szobalánynak, hogy vezesse be. Garzó bejött. Hosszu, fekete
kabát volt rajta, a kabát két szárnya felfelé libbent, amint végigjött a
szobán. A járása egészen különös, hullámzó, libegő, nesztelen járás
volt. Hosszu szőke hajat hordott és szőke szakállat; nagy szürke szemei
voltak; az arca – nyugodt állapotban – szenvedő volt, mint egy
Krisztusé; ha nevetett, csufondáros volt, mint egy vércséé. Kezet fogott
Veszprémivel és Kálmánnal, azután velem. Bemutatkozott:
– Garzó Olivér.
Ugy fogott kezet, hogy felemelte a karját magasra, azután egy széles,
lendülő, de szelid vonalban leeresztette és a puha ujjait belekapcsolta
az ember ujjaiba; óvatosan, mintha valami érzékeny, kényes tárgyat fogna
meg.
– Furcsa ember – gondoltam. – És furcsa neve van.
Garzó leült, mondott pár szót az időről, azután hozzám fordult.
– Olvastam az ön legutóbbi novelláját – mondta jóakarattal. – Nagyon
rossz volt.
Elképedve néztem rá. Ez a furcsa ur egészen furcsán ismerkedik. Garzó
nem zavartatta magát.
– Nagyon rossz volt – mondta határozottan. – Ön sulyosan vétkezik
önönmaga ellen, ha kényszeriti magát az irásra. A rossz óráiban ne
irjon, akármennyire szüksége van is pénzre. Vannak emberek, akik birják
ezt a kényszermunkát. Ön nem birja.
Válaszolni akartam, de Garzó nem engedett.
– Általában szörnyüségnek tartom, hogy ön az utóbbi időben elhagyja a
régi, derék, becsületes irói elvét: a tiszta artisztikumot. Mit akar ön
a szociális igazságok hirdetésétől? Bizza azt a vezércikkekre.
Megint válaszolni akartam, de Garzó ekkor egyszerüen, simán, halkan
elfordult tőlem és amire megszólalhattam volna, leült egy székre,
egészen odarukkolt Veszprémi elé és halkan és nyomatékosan magyarázni
kezdett neki valamit. Félrehuztam Kálmánt.
– Te, Kálmán, – mondtam neki – micsoda ember ez. Mi ez? Iró? Tanár?
Muzsikus?
– Ez? Ez gépügynök.
– Lehetetlen.
– De igen.
– Rokonotok?
– Egy unokatestvérünket vette el.
Ránéztem a szőke emberre. Előrehajolt a széken, egészen rá Veszprémire,
aki a karosszékébe beledőlve, sápadtan, bágyadtan hallgatta. A Veszprémi
arca mindig fáradtabb, mindig halaványabb lett, a Garzóé egyre pirosabb
és egyre mozgékonyabb. A Krisztus-arc összekuszálódott a vércse-arccal,
a két szürke szem dühösen csapkodó lánggal, tévelyegve lobogott.
– Te, – mondtam Kálmánnak – ez az ember nem egészen épeszü.
– Persze hogy nem – mondta Kálmán haragosan. – Az apja is bolond volt
már. Azért keresztelte Olivérnek.
Veszprémi ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka.
– Hát jól van, öregem, – mondta – pénzt nem adhatok neked, mert nincs.
De aláirom a váltót.
Garzó felállott, kivett a zsebéből egy kék váltóblankettát, odament az
iróasztalhoz, kiteritette a blankettát, tollat mártott be és odaadta
Veszpréminek. Veszprémi leült és engedelmesen aláirta a váltót.
Garzó zsebretette.
– Köszönöm, – mondta halkan és elegánsan, – kedves vagy.
Azután felénk fordult.
– Kálmán fiam, – mondta – hallom, hogy peched volt. Blamiroztad magad a
Koller-fiunál. Nem ismerted fel a mellhártyagyulladást. Elhagytad a
punkciót. Nagy oktalanság, öregem. Aki nem bizik a fülében, az legalább
anatómiát tudjon és merjen szurni.
Mosolygott. Vércsearca volt. Kálmán elsápadt dühében. Garzó azonban
nesztelenül puhán megfordult és jóindulattal mondta:
– Nem tesz semmit. Nem lehet mindenki lángelme.
Kezet fogott Veszprémivel, egy széles és puha mozdulattal köszönést
intett nekem. Kálmánra rá sem nézett, azután puhán, halkan, három
hosszu, hullámzó lépéssel kiment a szobából.
Egymásra néztünk. Hallgattunk. Kálmán szólalt meg elsőnek.
– Mennyit irtál alá neki?
– Az összeg mellékes – mondta Veszprémi kényelmetlenül.
– Nem mellékes. Tudni akarom.
– Mellékes.
– Nem!… Ezer? Tizezer? Huszezer? Harmincezer?
Veszprémi igent intett. Kálmán összecsapta a kezét.
– Hallatlan. Borzasztó. Hiszen akkor nem ő a bolond, hanem te.
Veszprémi szégyenkezve fordult el; leült, azután bátran mondta:
– De most igazán zseniális terve van.
– Mindig zseniális tervei vannak, de mindig van valami hiba bennük.
– Most nincs. Megmagyarázta. Egy uj ekekonstrukciója van. Gyárat akar
csinálni. Ezzel a pénzzel megcsinálja és akkor bőven van hitele, hogy az
üzletet vigye.
Nemsokára azután elmentem; Kálmán velem jött és az uton mondott még
néhány szót Garzóról.
– Egészen bolond – mondta. – Veszedelmes, mint egy veszett kutya, a
lábadba harap minden ok nélkül. Veszprémit tönkre teszi. Nemcsak pénzt
zsarol ki belőle, hanem ráfekszik az egész életére. Beleavatkozik az
üzletébe, rákényszeriti, hogy kivel érintkezzék, még az izlésének sem
türi, hogy a maga utján járjon. Csakugyan zseniális, néha elragadóan
kedves is. De ha az orvostudomány előrehaladottabb volna, ha az
észrevevései nem volnának durvák, mint egy favágó munkája, szóval, ha
nemcsak akkor állapitaná meg a közveszélyességet, mikor valami már
dühöng, akkor ezt az embert régen tébolydába csukták volna.
Ezután elváltunk. Öt hónap mulva egy napon felmentem Veszprémihez. Az
arca fáradt volt, megviselt, elkinzott.
– Mi bajod? – kérdeztem tőle.
– Itt volt Garzó.
– Mit akart?
– Pénzt. A hitelviszonyok rettentőek, nem kap sehol se hitelt.
– Adtál neki?
– Aláirtam.
– Mennyit?
– Tizezret.
– Szegény öregem, – mondtam – kicsit drága ez a rokonság.
– De olyan zseniális ember – mondta Veszprémi melegen. – Nem tehet róla,
hogy ilyen rosszak a viszonyok.
Négy hét mulva egy reggel berohant hozzám Kálmán.
– Vedd a kabátodat – kiáltotta izgatotton. – Gyere velem. Azonnal.
– Hová? Minek?
– Veszprémihez. Barátja vagy, segits megmenteni.
Vettem a kabátomot. Kálmán rohant kifelé.
– Mi baj van? – kérdeztem utközben.
– Ott van nála Garzó – lihegte Kálmán. – Tönkre teszi, ha nem gátoljuk
meg.
– Mit akar tőle?
– Az ekéjéről kiderült, hogy zseniális alkotás, csak szántani nem lehet
vele. Most azt akarja, hogy Veszprémi adjon annyi pénzt, amennyivel
fenntarthatja a gyárát. Addig, amig az ekéjét tökéletesiti… A hitelezői
megrohanták… Százezer koronán alul beszélni se lehet velük.
Felértünk Veszprémiékhez. Kálmán rohant befelé, én a nyomában. A szoba
tulsó sarkában – nyilván állandó hátrálás után bekergetve, beszoritva –
ült a karosszékébe görnyedve Veszprémi. Ijedten, kinzottan, sápadtan.
Előtte ráhajolva, kigyult szemekkel Garzó.
Mikor beléptünk, Veszprémi boldog megkönnyebbüléssel pillantott ránk.
Garzó hátraforditotta a fejét, szólni akart, azután mosolygott egyet és
egészen vércse-arc lett az arca; azután elfordult. Minthogy nem
szabadulhatott tőlünk, legalább nem törődött velünk.
Halkan beszélt még egy ideig; Veszprémi azonban felállott és félretolta.
Kiszabadult.
– Édes öregem, – mondta – ezt nem tehetem. A két váltót, a harmincezrest
és a tizezrest ugyis én fizetem; ha most ilyen óriási összeget vonok el
a magam üzletétől, vagy ha ilyen óriási hitelt veszek igénybe, akkor
magamat teszem tönkre. Magamat és a családomat.
Garzó hátralépett egyet, az arca pirossága eltünt, a szeme tévelyegve
lobbant egyet-kettőt, azután elnézett a Veszprémi feje fölött és
rekedten kérdezte:
– Hát az én családom?
– Nektek – mondta Veszprémi nagyon melegen – itt vagyok én. De mi lesz,
ha én is tönkre megyek?
Garzó még mindig elnézett a feje fölött és halkan belemondta a levegőbe:
– De én ezzel akartam megszerezni az első milliót.
Veszprémi nagy jósággal készült valamit mondani:
– Hja fiam…
Garzó azonban ekkor már ránézett, a pillantása biztosabb lett, az arca
nyugodtabb és tiszta hangon, felemelt fejjel, határozottan és nyugodtan
mondta:
– Ezért az összeomlásért te viseled a felelősséget.
Veszprémi elhülve nézett rá; Garzó megnyomta a hangját:
– Ezért az összeomlásért és minden következményéért. Isten és ember
előtt.
Veszprémi remegve tiltakozott:
– De hisz ez őrültség. Hogy beszélhetsz ilyent?
Garzó acélélességü hangon mondta tovább, bele az arcába, a vádat:
– Te vagy a felelős azért, hogy én belementem ebbe a vállalkozásba.
Veszprémi szólni akart de nem tudott.
– Te vittél bele – mondta Garzó keményen és pattogott minden szava. – Te
vittél bele és most szándékosan romokba döntöd, hogy engem is a romjai
alá temessen.
Veszprémi levegő után kapkodott.
– Ezt nem lehet tovább hallgatni – mondta Kálmán.
Odament közéjük. Szembe akart fordulni Garzóval. Garzó azonban rá sem
pillantott, megfordult és kiment.
Veszprémi a homlokát simogatta és lehunyta a szemét.
– Ülj le, – szólt Kálmán – hiszen elájulsz.
Veszprémi leült, hátradőlt, lehunyta a szemét és fájdalmasan nyögött.
Később rám nézett. Megszólalt és csak dadogva tudott beszélni:
– Azt mondja… hogy én… vittem bele…
– Hisz ez őrült, ez tébolyodott – szólt közbe Kálmán.
– Igaz, ez őrült – mondtam én is.
Kálmán ezután egy pohár cognacot adott Veszpréminek, sürgette, hogy
utazzék el valahová. Veszprémi magához tért és én elmentem.
Ez délelőtt volt. Délután hat órakor azt olvastam az esti lapokban, hogy
Garzó főbe lőtte magát és meghalt. Rohantam fel Veszprémiékhez. Az
előszobában elmondta a szobalány, hogy az ur délután nagyon rosszul
lett, eljött a Kálmán doktor ur és az hozott két professzort.
Bementem. A szalónba a hálószobából keserves jajveszékelés hangzott be,
egy üldözött embernek a sikoltozása.
Kálmán kifelé kisérte a két professzort. Mikor visszajött, rémülten
kérdeztem tőle:
– Mi történt?
– Idegláza van. Délután ezt a levelet kapta.
Levelet vett ki a zsebéből, átadta. Olvastam. A levél alatt a Garzó
aláirása. A levél szövege ez:
»Egy negyed óra mulva főbe lövöm magamat, A halálomért Isten és ember
előtt te viseled a felelősséget. Te vittél a romlásba. A kiömlő vérem
reád frecscsen. _Nyomorultul fogsz elpusztulni_.«
Elszörnyedtem.
– De hisz ez egy őrült volt, egy tébolyodott, egy eszeveszett.
– Az volt.
A hálószobából keserves nyögés hallatszott. A hideg futott végig a
hátamon.
– Hogy van Veszprémi? – kérdeztem aggódva.
– Nyomorultul fog elpusztulni – mondta Kálmán a fogai között.