Miért kellene külön sors a poétáknak? Van nekik valami kiváltságuk a
halál után?
Igenis van!
«Mi», a kik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv,
közmüvelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden
gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a
mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.
A legközelebb sorra került költőtársaim hamvainak védelmére szót
emelhetnék én azon testületeknél is, melyek pályatársi viszonyban állnak
az elhunytakhoz. Felhivhatnám a magyar akadémiát, a
Kisfaludy-társaságot, a Petőfi-társaságot; az irók és művészek körét, az
«Otthont», hogy dicső emlékü elhunytaink hamvainak tisztességes
elhelyezéséről gondoskodjanak, s hiszem, hogy azt meg is fogják tenni.
De én nem ide folyamodom, hanem egyenest Budapest főváros közönségéhez,
képviselőtestületéhez és tanácsához. Kiáltok sürgető szóval: «hagyják
békével aludni a «nemzet napszámosait!» Ha egy parczelláját az Isten
kertjének ujra beültetjük, ne ássuk fel azt a helyet, a hol a szellem
bajnoka nyugszik; mert annak még a pora is fáj! De hozzuk meg azt az
áldozatot a kegyeletnek, hogy a hol egy költő, egy művész sirkövének
füzfájára találunk, azt ott hagyjuk tiszteletben a századok századáig, s
nem bántjuk sem a sirkőt, sem a fűzfát!»
Hiszen egy új sirveremnek az ára csak száz forint. S száz forintot talán
megér egy költő, egy művész még holta után is.