(Isa por ees chomuv vogmuk.)
Az «Isten kertjében» jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt.
Mikor az ibolyák nyilnak, ki szokunk menni a leányommal a kerepesi
temetőbe: a «mieinknek» a nyugvó helyéről gondoskodni, hogy tavasztól
őszig nyiló virág legyen rajtuk; a legelsőt magunk viszszük oda: az
ibolyákat. Ők azt szerették nagyon.
A kapubejáratnál van egy ház, melyben a megrendeléseket elfogadják. A
hivatalszoba mindig tele van: három kanczellista meg egy főnök alig bir
eleget tenni a kegyeletes óhajtásnak.
Mikor a magunk ügyét elvégeztük, az irodafőnök valamit sugott a fülembe.
– Az élő költők gondolnak-e a megholt költőkre?
Bátran mertem azt felelni, hogy bizonyosan gondolnak.
Erre aztán a derék hivatalfőnök elővette a maga lajstromát.
Neki is van katalogusa, a hogy a bibliothekariusoknak szokott lenni:
melyik szekrényben, melyik fiókban található ez és amaz iró «összes
munkáival».
Csak az az egy külömbség, hogy a melyikünk egyszer egy országos
bibliothekába belekerült: az ott aztán a napok végéig ott marad; ott
lepheti a por; de nem úgy ám a kerepesi nagy antiquariatusban.
– Nézzen ön ide: – Garay János, – Obernyik Károly, – Papp Endre, –
Sztrokay, – Vahot, mind a Numero VIII. táblában elhelyezve. – Harmincz
esztendő eltelt. – Rendszabály következtében harmincz év multán a
parczellák új mivelés alá kerülnek. – Nem lehet máskép. – Sok a halott.
– Nincs hely. – A régiek helyt adnak az ujaknak.
– S mi történik a régiekkel?
– Azoknak a maradványai egy közös sirba lesznek eltakarítva.
– A fölmondás már megtörtént. – Folyó évi november elsejéig lehet
gondoskodni. – Azontúl a rubrikában levő költők mind egy sirba lesznek
hányva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát az Isten kertjének is van «ugar» része!
Végig jártunk benne.
Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb.
A halmok elsimultak már, a sirkövek félredültek: az irást benőtte rajtuk
a sárga tarjag. Jobb is, hogy eltakarta, legalább nem olvashatni rajtuk:
«Örök nyugodalmat.» (Harmincz esztendeig.) – «nemzetének büszkesége.»
(Ki tud róla?) «Él sziveinkben.» (Hol a szivek?) A tavalyi labodaszárak
közül egy vas sirkereszt áll ki, de azon a Jézus alak már veres a
rozsdától s arcz nem látszik rajta. Egy-egy loboralaku vén életfa védi
még a maga halottjának az emlékét, megkapaszkodva a gyökereivel a
pázsitban. Majd azt is kivágják. Egy behorpadt sir mellől kirohadt már a
keresztfa; a kő is kidült mellőle, a ráültetett liliomok is (vándorló
virágok!) elszöktek mellőle erre-arra, hanem azért még tavaly halottak
napján láttam a fejénél elhelyezve egy koszorut s annak a közepében egy
égő mécsest. – Erre még most is emlékezik valaki! Ezért még most is
dobog egy szerető sziv.
Micsoda szeretet lehet az, mely tartósabb a kőnél, vasnál, hűségesebb a
liliomgyökérnél?!
S a jövő halottak napján már ki lesz hányva innen a nagynevű halottak
sirköve s a névtelen halott mécseskéje egyaránt. Kell a hely az új
beköltözőknek.
Csak harmincz esztendeje mult.
Garay János, a Kont ballada irója: a kinek hősi költeményeit minden
szinpadon, minden díszünnepélyen szavalták; a kinek Háry Jánosát minden
iskolában és minden úri teremben emlegették; a kinek emlékére nemzeti
gyüjtés indult meg nagy sikerrel. – Por és hamu.
Obernyik Károly. Az akadémiai pályadij nyertese, «Brankovics György»
szerzője; a «tizek» egyike. – Por és hamu.
Papp Endre, Sztrokay, Vahot: koruknak nagyhatásu kedvenczei; munkás
férfiai a nemzeti ujjáébredés korszakának. – Por és hamu.
Hiszen az, hogy por és hamu vagyunk, nem bánt: jól van így; de hogy nem
hagynak bennünket nyugodtan ott aludni, a hol por és hamu lettünk: ez
fölháborít.