(Igaz történet.)
Egy egész elsőosztályu félkupénak az árát fizette meg Budapesttől
Párisig az orient-expresz-vonaton, hogy egyedül lehessen. A dejeunert is
oda vitette fel magának. A pinczérnek adott egy forint borravalót, a
kalauznak kettőt. Az ujságáruló kis leánynak a kosarából minden hirlapot
felvásárolt.
A második csengetés után benyit hozzá a kalauz s ezer bocsánatkérés
mellett azt mondja:
– Méltóságos uram, engedjen meg, egy úri dáma nem kap helyet.
– Hát én adjak neki a kupémban?
– Ha lenne olyan nemeslelkű.
– Szép-e?
– Tessék megnézni az ablakon keresztül.
Fölkelt és kinézett.
– Teringettét! Milyen termet! Micsoda tüzes szemek! Ezekkel egy ördögöt
meg lehetne téríteni. Eh! Mondja ön annak a hölgynek, hogy én
szenvedélyes szivarozó vagyok.
– Hisz az a hölgy is az: épen azért nem kap helyet sehol a
dámenkupékban, mert nem tudja nélkülözni a szivarozást, ott pedig nem
engedik meg neki.
– A menykőbe! Akkor ez egészen nekem való utitárs. Szivesen látom.
A hölgy bejött, valami köszönetformát rebegett. A kalauzzal elhelyezteté
az utitáskáját, meg a hosszúnyelű en tout castját s leült az ajtó
melletti szegletbe. Hosszú keztyűi voltak s divatos aranyláncz
karpereczei, lecsüggő golyókkal.
Harmadikat csengettek, a mozdony fütyült, a vonat megindult, a kalauz
sorrajárta a szakaszokat, keresztülcsikkentve az utijegyeket, azután
betette az ajtót.
Egyedül maradtak. Egy fiatal hölgy és egy fiatal úr.
A hölgy barna volt, fekete szemekkel, az úr szőke, tengerszinszemű.
A hölgy elővett az oldalán lógó táskából egy szivart, a legvastagabb
regáliákból; a szájába dugta s az úti tűzszerszámmal rágyújtott.
– Szabad kérnem. Mondá az úr, ki egyelőre a czigarettánál kezdte.
– Tessék! szólt a hölgy, az égő szivart tűzcsókra nyujtva.
Azzal füstöltek versenyben.
– Nagysám Bécsbe utazik?
– Nem. Tovább.
– Talán Párisba?
– Még annál is tovább.
– Tán épen Londonba?
– Nem. Én New-Yorkba megyek.
– Ah! Ez nevezetes találkozás! Én is épen oda utazom.
– Akkor egész odáig együtt utazunk.
– Ez nagyon kellemetes. Üzleti ügyben méltóztatik?
– Nekem üzleti ügy. Szerződésem van egy amerikai impreszárióval.
– Ah! Nagysám művésznő? Ez nagyon érdekes.
– Igen. Az vagyok.
– Az operai téren.
– Nem, uram.
– Tehát a koreográfia mezején?
– Az sem.
– Talán hát a magasabb régiókban? Lóháton, vagy épen a sodronykötélen? A
levegők királynéja?
– Olyanforma. Én vagyok a «Magneta».
– Ah! Ezért volt hát olyan ismerős az arcza! Most már egészen otthon
vagyok.
E közben a fiatalúr egész közel huzódott a szép hölgyhöz.
– Ugyan mondja meg kegyed nekem, bájos Magneta, mi annak a titka, hogy
ön ott függ a levegőben, semmihez sem támaszkodva, semmi sodronyhoz sem
kötve, fejjel lefelé fordul, majd a földtekét kirugja a lába alól s ott
marad a semmiben?
– Hja uram, ez az én művészetemnek a titka. Ezt én el nem árulhatom,
mert én ebből a titokból tartom fenn az existencziámat.
– De hátha én ezt egy egyenértékű titokkal váltanám be.
– Az már más volna.
– Lássa, nagysám, mi egész Európán és az Oceánon így utazhatnánk
keresztül, mint férj és feleség. Én viselném kegyednek minden kiadását,
teljes ellátását és az utiköltséget.
– Hát ez nem megvetendő ajánlat. Hanem elébb én nekem kellene tudnom,
hogy ön kicsoda, micsoda? Mert mindenféle emberrel én viszonyba nem
léphetek.
– Hogy kicsoda, micsoda vagyok? arra feleljen meg a tárczám.
Ezzel kivette a fiatal úr a bőrtárczáját, végig pergetett az ujjaival a
hölgy előtt egy bankjegy csomagot, mely lehetett száz darab ezres.
– Ez már meggyőz, mondá a szép hölgy s kivette a szivart a szájából.
Tehát úgy utazunk, min monsieur és madame.
– Megengedi nagysám, hogy behuzzam az ablakfüggönyöket?
– A hogy önnek tetszik.
Mikor ez megvolt, azt mondá a gavallér:
– Megbocsát nagysám, – ha én itt most átöltözködöm.
– Nem fog zsenirozni.
Az ifju úr elővette az utitáskáját s aztán kiszedett belőle egy –
jupont, egy alsószoknyát, egy tricot-taillet, egy fichut, egy fauxcolt,
egy ruhaderekat, egy turnürt, egy pár könyök-keztyüt, meg egy fejdisznek
való capottot, chignonnal együtt.
Ezeket mind felszedte magára (természetesen a férfiruhákat előbb
lerakva). Végül egy kissé ki is puderezte az arczát s finom kinai
festékkel pirossá tette: nem lehetett rajta észrevenni a borotválást.
– Van önnek valami oka erre a maszkerádra? Kérdezé a szép hölgy.
– Egy kis okom. Ezek a bankjegyek sirnak.
– Értem; ki akarja ön kerülni, hogy valami személyleirásba beleilljék.
– Csitt! Ha New-Yorkba megérkezünk, tizezer forintot ajándékozok önnek a
titoktartásért.
– De már most egy kis baj lesz. Mondá a hölgy. Ha Bécsbe megérkezünk,
vagy még hamarább is, ha a kalauz bejön: látni fogja, hogy itt egy úr és
egy asszonyság helyett két dáma van s ez egyszerre gyanut fog nála
kelteni. Nem jó volna, ha én meg most átöltözködném férfinak?
– A lelkemből beszél, szép Magneta!
– Az ön ruhái épen jól illenének én rám.
– El vagyok bűvölve az eszme által.
– Hát kérem, forduljon addig az ajtó felé, a mig átöltözöm. A kalauz be
ne találjon jönni. Nagyobb csalódás kedvéért oda kölcsönözném önnek a
karpereczemet.
– Köszönöm, nem szeretem a lánczot a kezemen, még ha aranyból van is.
A delnő rövid időn készen volt az átalakulással: tökéletes fess gavallér
lett belőle.
– Már most visszafordulhat ön.
Az úr el volt ragadtatva. Azt mondá az átöltözött hölgynek:
– Most már senki sem fogja mondani, hogy nem vagyunk férj és feleség. Én
a feleség, kegyed a férj. Tökéletes a csalódás.
– Már most hát mondja meg kegyed, szép tündérnő, miután nincs közöttünk
többé titok, hogyan lebeghet a levegőben a bűbájos Magneta, minden
támasz nélkül?
– Azt én nem tudom önnek megmondani, mert magam sem tudom. – Hanem
mondok önnek valami más titkot, a mi önt érdekelni fogja. Én nem vagyok
Magneta kisasszony, hanem vagyok a budapesti rendőrségnek detektivje; a
ki azért jött ide, hogy önnek a gallérját megcsipje s elvezesse Fortuna
– de nem az istenasszony – ölelő karjai közé. És már most csakugyan
kölcsönözök önnek egy pár karpereczet: csakhogy nem aranyból.
Pozsonynál aztán szépen kiszállt az ifju szerelmes pár, egy úr és egy
asszonyság; csakhogy nem karonfogva, hanem egyik a másikat nyakonfogva.