Mondhatom, hogy még úgy rám nem ijesztett se élő ember, se csoszogó
kisértet, mint e napokban a Mándruczok királya.
De hát kik azok a mándruczok?
A mándruczok nemzete az a boldog nép, a ki között soha sincs
kormánypárt, minden ember ellenzék. A mándruczok azok, kik senkinek szót
nem fogadnak, mindenkibe belekötnek, mindenki által megverettetnek s
akkor meg vannak elégedve.
De nehogy valaki politikai czélzást keressen a soraimban, sietek
kijelenteni, hogy szindarabokról van szó.
Mivelhogy azon sok jó mulatság közé, a melyekkel az én kopasz fejem meg
vagyon rakva, az is tartozik, hogy a Karácsonyi-pályadíjra beérkezett
versenydrámákat végig olvassam és megbiráljam.
Huszonnégy darab jelent meg a versenydíjra; a mi, tekintve a kitűzött
400 arany díjat, nem is nevezhető soknak. A 40 ezer forintos pályadíjra
a lóversenyen sokkal kevesebben szoktak pályázni.
Tehát huszonnégy prémieret (a hogy a magyar ujságírók mondják) élveztem
végig egymagamban; a mi fejedelmi gyönyörűség.
S meg kell vallanom, hogy azok között voltak olyan darabok is, a
melyeknek a nyelvét meg lehetett érteni; míg a nagyobb rész bámulatra
ragadott azzal a virtuozitásával, mely szerint Ballagi szótárának
tizezernyi szavát hogyan lehet úgy összerakni, hogy az olvasó (hát még a
hallgató?) meg ne tudja, hogy miről folyik a tárgyalás?
Voltak közöttük komoly darabok, melyekben a szónokok egyike sem adja
alább három oldalnál, a másiknak a válasza négy oldal, legkisebb
közbekiáltás nélkül. Ott vannak aztán tiszteletben tartott házszabályok.
Másoknál ellenben fél sort sem enged egyik szónok elmondani a társának.
S mindenki siet kadencziát mondani az előtte szólott nyilatkozatára.
Találtam olyan szomorújátékot, melynek világos feladata a közönséget
folyton derült hangulatban tartani. Ó-egyptomi történet. Faraó király
azt mondja a főpapjának: «előttem nem lehet ilyen Kunststikliket
produkálni», ellenben a királyné szemrehányást tesz az imádott hősnek:
«miért nem jött el ön a rándevura?»
Még nagyobb hatású ennél a «Márczius 15-ikéről» irott darab, melyben a
jelen század valamennyi nevezetes emberei együtt szerepelnek. Én ugyan
nem igen emlékezem már rá, hogy Kölcsey és felsőbüki Nagy Pál ölelkeztek
volna Petőfivel a Pillvax kávéházban; az is kiment már a fejemből, hogy
Deák Ferencz hogy kergette meg a pipaszárral Jellasich bánt; hanem ez
bizonyára az én emlékező tehetségemnek a hibája. Ellenben azt
konstatálhatom, hogy a második felvonásban nagy országgyülés lett ebből.
Míg a harmadik felvonásban végre a mindenféle vesztegetések és
erőszakoskodások utján többségre jutott Haynau behozza a klotürt, s
ezzel véget vet a darabnak. Ha volna egy csepp hazafiság a többi
birálókban, ennek itélnék oda a jutalmat. Nekem – fájdalom – nincsen
szavazatom, mert én elnök vagyok.
Aztán megint jön egy historiai darab, a hol magas állású úrhölgyek olyan
leplezetlen nyiltsággal és őszinte szavakkal kinálgatják a kegyeiket
tapasztalatlan fiatal hősöknek, hogy azok a kegyességek egy kadetkáplárt
is megfutamodásra bírnának. S ezzel a virtussal több darab is
dicsekszik. Úgy látszik a divatos realizmus jutott érvényre. Olyan női
alakok, kiket a magyar historia mint az erény, szüzesség mintaképeit
örökített meg: dehogy voltak azok! «Ez a kis lány hamis kis lány, Maga
jár a legény után, Maga mondja a legénynek: Adjon Isten engem kendnek!»
Ha aztán megégeti a száját a kása, magára vessen.
A közben pedig hangzanak shakespearei mondatok; észlelhetők fényes
föllobbanásai egy kezdő zseninek, a mik aztán legszebb röptükben megint
csak leszállnak a csincsébe s lesz a dalzengő hattyúból hápogó kácsa.
Közbe-közbe megjelenik egy-egy tisztességes darab is, a mi olyan, mint
az «Industrie und Glück» a fölvett talonban: «jobb, mintha egy vulpes
volna!»
… De hol van hát a Mándrucz király!?
Hát hiszen azért hagytam legutoljára, mert ez a legnevezetesebb
valamennyi között. Ez nem egy estére, hanem háromra való darab.
Tizenhárom fölvonásban játszik, minden fölvonás egy darab világtörténet;
ha az ember élvezni akarja, körül kell raknia magát Rotteckel és
Schlosserrel. A kik a darab elején iskolás-gyerekek, a vége felé már
nyugalmazott generálisok s mikor az utolsó fölvonás hősei egymás ellen
fenik a kardjaikat, akkor az első fölvonások hősei már mind meghaltak s
a Szikszaiban ülnek a vacsoránál. Csak maga a Mándrucz király állja ki
mind a tizenhárom fölvonáson keresztül. A szakálla is megőszült már, a
fogai is kihullottak; beszélni is alig tud már; csak úgy támaszkodik
székhez-mihez, a mikor jár.
De hát mért ijedtem én meg olyan nagyon a Mándrucz királytól?
Elmondom rendén.
A fölirati vita kezdődött; odabenn meleg volt, kimentem friss
dohányfüstöt színi a folyosóra, ott pedig szembe találkoztam Gyulai
Pállal. Elfogott, nyakon csípett.
– Hallja az úr! Küldje már haza a pályadarabokat; mert más is akarja
azokat olvasni.
– Huszonhármat már hazaküldtem.
– A huszonnegyedik még ott maradt.
– Az a Mándrucz király. Ezer bocsánatot kérek. Nagyon hosszú volt s most
olyan rövidek az éjszakák.
– Toldja meg az úr a napallal az éjszakát: ne alugyék olyan sokat. Az a
darab holnap ott legyen az akadémiában.
Jó szerencsémre odavetődött Beöthy Ákos. Akkor Gyulai azt ragadta meg s
kegyetlenül belekapaszkodott. Én megmenekültem.
Siettem is haza komfertábeli szárnyakon.
Neki ültem a Mándrucz királynak. Föl sem keltem, a míg a temetésére
szóló harsonák meg nem zendültek.
Ezzel is készen voltam hát. Még csak haza kellett volna szállítani az
Akadémiába a darabot.
Ekkor betoppan hozzám Nagy Miklós! A ki ismeri Nagy Miklóst, az
bizonyára tudni fogja, hogy miért irjuk a nevét fölkiáltó jellel? Hozott
egy hosszú czikket, a mit meg kell tetemesen rövidíteni, aztán meg egy
rövid czikket, a mit ki kell toldani huszonegy sorral; se többel, se
kevesebbel.
– Jól van, Miklóskám, meglesz. Csinálom.
– De mindjárt kell ám.
– Jaj, most sietek. Az akadémiába kell nyargalnom. Viszem a Mándrucz
királyt, mert Gyulai megesz.
– Csak tessék itthon maradni s megírni a huszonegy sort. Majd elviszem
én a Mándrucz királyt az akadémiába.
– De nagyon sok az!
– Elbirom. Kocsival vagyok itt.
– De el ne veszítsd! Az egekre kérlek.
– Én? És elveszíteni kéziratot!
Nagy Miklós barátomnak az az emlékezetes mondata, hogy ő sokkal jobban
szereti a telet, mint a nyarat; mert a télikabát zsebeibe sokkal több
kézirat, levél, kép, kefelevonat belefér, mint a nyáriéba. Rá mertem
bízni a Mándrucz királyt.
Hát valami négy nap mulva csak benyit ám hozzám Pulay úr az akadémiából,
azzal a szóval, hogy köszöntet Gyulai Pál úr, kiadom-e már valahára a
tiz körmöm közül azt a Mándrucz királyt? vagy bracchiumot küldjön.
Szentséges Apolló! Hiszen én már egy örökkévalósággal ezelőtt
hazaküldtem a Mándrucz királyt.
– Nem látta azt senki az akadémiában.
– Nosza Gábor diák! Vágtass omnibuszhalálában Nagy Miklóshoz, az
akadémiához! Keressétek meg a Mándrucz királyt!
Ekkor voltam aztán megijedve.
Ha el talált veszni a Mándrucz király, mi lesz én velem? Elsikkasztani
egy pályaművet, melynek joga van a pályakoszorúhoz! Hisz ez több a
gyilkosságnál! Ez megölése a halhatatlanságnak! Erre még nincs is
paragrafus a büntető kódexben! Mivel menthetem magamat a meggyilkolt
szelleme előtt? Mi kárpótlást adhatok neki az elveszett tizenhárom
felvonásért? Magam írjam meg újból az elveszett Mándrucz királyt? Tudni
kellene ahhoz! No még ilyen szorongattatások között nem éreztem magamat
soha.
Felfogadtam erősen, hogy ha most az egyszer kiszabadulhatok ebből a
hinárból, soha többet nem leszek biráló.
Végre estefelé haza került a Gábor diák: szegény jó fiú, étlen szomjan
üldözte egész nap a Mándrucz királyt, míg végre rátalált valahol az
akadémia valamelyik szögletében. Jött nagy örömmel jelenteni a nagy
diadalmat: «Meg van a Mándrucz király».
A gellérthegyi czitadella esett le a szivemről.
… De meg is tartom a fogadásomat!