Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az
ős hét vezérhez, hogy ők emelik paizsra a választó kerület meghódítóját,
a képviselőt. Lehet őket nevezni «hét választóknak.»
Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon
nemeseket, a kik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták
választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig 44 esztendeje és
így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem
haladta.
A legfiatalabb közülök kocsis egy földmives gazdánál, a ki büszke is rá:
«nekem még a kocsisom is választó!»
Egy másik éjjeli bakter.
A harmadik temető-őr.
A negyedik városi utczaseprő.
Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.
A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó,
hólapátoló: a hogy jön.
De azért, hogy a sors igy szétszórta az életpályáikat: az összetartozás
érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás
ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.
A választók száma nem nagy: hét szavazat nagy sort vet benne.
Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a
szavazatokat; hanem megtartani. Ez a tudomány.
Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára,
adnak egy forintot, egy liter bort, meg egy gulyást: hát az «jó.» De ha
jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, a mennyi
dukál, dupla porczió gulyást, az a «jobb»; akkor az ember azt tűzi a
kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszinű
toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, czigánypecsenye,
mákos rétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, czigány: az a
«legjobb.» Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentirás.
Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy
ki tudja behozni a választás napján?
– Czudar idő! Mondja az egyik hólapátoló a másiknak.
– Gonosz esztendő! felel rá a másik. A pálinka is megdrágult. Az
embernek egy kis gugyira is alig telik.
– Restelláczió lesz az idén.
– Lesz ám: de csak olyan restelláczió. Videtis, sed non bibetis. (Ez
valamikor iskolába is járt: diákos ember.)
Odakerül a városi utczaseprő, a ki a hólapátolókat dirigálja.
– No hát mit tud az úr? (Egymást «urazni» szokták.) Az úr már belső
ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?
– Csunya világ készül. Egyhangú választás lesz.
– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen
gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?
– Valami hires embert akarnak a nyakunkra tukmálni.
– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.
– Gonosz idők járnak!
Egy hét mulva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a
testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fürészel az utczán.
– Lágyul az idő.
– Engedelmes szellők járnak.
– Engem ma a patyikus megszólított a boltajtóbul s azt mondta, hogy de
régen nem látott már.
– Engem meg a fiskárus állított meg az utczán s kérdezte, hogy csinál-e
még a feleségem csiramálét?
– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, a kik nyolcz órakor már
haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek
haza.
– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a czézát:
nagy kocsikázás készül!
Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésü uri ember,
bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.
– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna,
legalább tiz napra való. Tizezer mérő kukoriczát kell megforgatni a
böködi pusztán. Két forint napi díj, teljes ellátással.
– Hja, a kukoriczaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára
száll; szigorú munka.
– Lesz toroköblítő, a mennyi csak kivántatik.
– Az már más szó. Tehát tiz napra husz forint: fele előre fizetve. Itt a
kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.
A tiz forint foglaló megadatik: a nemes urak ott hagyják a favágást s
mennek haza a fürészszel, meg a bakkal. Fél óra mulva ott áll a lakásuk
ajtaja előtt a csésza.
– Nini! Hisz ez a kocsis koma!
– Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.
Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora.
Az ispánné kitett magáért.
Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temető-őr bátya,
a strázsa sógor, utoljára még az utczaseprő atyánkfia is. Együtt vannak
mind a heten.
Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit s alhatnak, a míg a szomjuság
fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.
Még azon éjszaka a város minden utczáját tele ragasztották rószaszinű
kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák
megnyilnak! A zászlók kitüzetnek. A kortes vezérek nyargalnak
választókat fogdosni. – Keresik a hét nemest. Egyen kivül mindeniknek
van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték
csézával kukoriczát forgatni a böködi pusztára.
«Hisz ez emberrablás!»
Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó
zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a czigányok
muzsikálnak, – visszavívni az elrabolt hét nemest.
Az ám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra
már a hét nemesnek ottan se híre se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy
elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték
őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy
napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják
mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze
kukoriczát egy szemet se látnak.
A kilenczedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó
komában: meginterpellálja a vezető ispánt.
– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoriczát, a kit
meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen
szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen
megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el
nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a
követrestelláczió. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos
jogaimat gyakorolni kivánom.
Mind a heten azt kivánták.
Tudták, hogy mit cselekesznek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogy
ha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.
A zöld tollas kortesek aztán kilenczed nap kocsira rakták a hét nemest s
vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, a
mint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kavicscsal
meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették s ez
nagy taktikai hiba volt részükről.
A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld
tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett
rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes
urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtatá őket.
– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság
Magyarországon! Irjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. «Mi
alólirottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas
párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben
forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről
gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztencziával is».
Következnek az aláirások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán,
a ki hitelesíti az aláirásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az
okiratot a fővezér elteszi a zsebébe s megy vele a városházára.
Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte
össze a nemes urak feleségeit s viszi már őket magával a
városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, a
kiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak s erőszakos fogságban
tartanak a primæ nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár
rabszíjáról.
Ekkor azonban a zöldtollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes
folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok
ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláirásuk!
– Le vagyunk pipálva! Mond a veres toll vezére.
No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az
ajtónál a hét nemest s kiragadják őket rabtartóik körme közűl. Ez az egy
reménység!
Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor
után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás
csatanapján «nyugosznak ők, a hősfiak»; csak egy bírta ki fennálló
egészségben az ütközetet: a nemes utczaseprő (annak nem volt felesége)
fel tudott menni a maga lábán a választás szinhelyére; csak az a kis
baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, a kire
szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.
Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok
szemétpapirost, plakátot, programmot, kortesdalt: arrafelé jön a
nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a
nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt s barátságos leereszkedéssel és
nagy diadalérzettel szól hozzá:
«No, úgy-e, hogy kivívtuk a diadalt!»
S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.
S azzal söpri tovább a dicső papirkaczatot s az eldobált veres tollakat
a piaczról s lapátolja talyigára.