Van Budapesten egy pár év óta egy társaság, a melynek nincs neve,
nincsenek statutumai, nincs igazgatótanácsa, nincs székhelye, nincs
titkára; és azért ez mégis igen derék, dicséretre méltó testület, mely
jó példát ád s nagy hézagot tölt ki.
Tagjainak száma eddigelé ötven: csupa kézmüvesek, iparosok, kőmüvesek,
bádogosok, asztalosok, epítőmesterek. Van köztük egy fiatal gróf is meg
egy miniszteri hivatalnok is; de azok is csak egy sorban vannak a
többiekkel. Az elnökük egy bádogosmester.
A tagok mindegyike fizet a közös pénztárba havonkint tiz forintot; egy
évre százhuszat.
S mi czélja ennek az egyesületnek?
A hazai festőművészetet praktikus uton gyámolítani.
A részvevő tagok azt mondák: «ne vegyük mi a lakásaink diszítésére
jövőben azt a sok rossz színnyomatot, a mit kapuk alatt árulnak, hanem
festessünk hazai művészekkel eredeti olajfestményeket.»
S a hazai festőművészeknek megtetszett ez a gondolat: ők is elfogadták
az eszmét. Olajfestményeket készíteni a magyar iparos polgárok számára,
darabját százhusz forintért.
Nem beszél az ő kiállításukról semmi hírlap: nem irják le reporterek,
kritikusok a műtárlatuk remekét, pedig ott vannak abban a legjobb nevű
budapesti festészeink, s az e czélra készült képeik mind túl érnek a
szabott áron, ők azokat skizzeknek nevezik; de valósággal gondosan
kidolgozott képek. Vannak köztük igazi kabinet darabok, melyekért 3–400
forintot adna nekik a műkereskedő: az mind egy árba megy.
Márczius hóban van a hirdetetlen műkiállítás s a képek kiosztása.
Össze van kötve az érdekes ünnepély egy kedélyes vácsorával a
Petanovicsban, melyben részt vesznek a műpártolók a művészekkel együtt.
Megelőzi a vacsora az ünnepélyt, a mi nagyon észszerű. Nincs ok a
toasztozásra. Senki sem tudja, hogy kinek a képe lesz az övé; senki sem
tudja, hogy ki lesz az ő képének a gazdája. Minden egoizmus nélkül,
interesszáczió nélkül mulathat mindenki. A vacsora végeztével aztán a
társulat két legszebb kisasszonya feláll egy emelvényre, s két e czélra
fölajánlott kalapból kihúzza a neveket. Az egyik a művésznek a nevét a
megszámozott képpel, a másik a műpártolóét.
(Sietek tiltakozó szóval óvni a pénzügyminiszteri közegeket mindenféle
megadóztatási kisérlettől! Ez nem sorsjáték, csak szétosztása a megvett
tárgyaknak. Minden részvényes kap egy képet; tehát nem szerencsejáték az
egész: csak osztozás.)
Csupa gyönyörűség elnézni, hogy ez az egyszerű iparosokból álló társaság
milyen örömteljes érdeklődéssel osztozik meg a maga művészi tárlatán,
hogy dicséri, magasztalja azt a képet, a mit megnyert! Egy
bádogosmesternek, a ki egy Papp Henrik vagy Stetka-féle képet nyert, a
kőműves sógora cserét kinált a neki jutott képpel s igért kétszáz forint
felülfizetést is a hegyébe. Dehogy állt rá! Nincsenek olyan bankók, a
minőkért a nyert festményétől megválna! Hogy fog neki örülni a feleség!
S ez a tisztességes, zajtalan, csendes társaság, melynek tagjai
hétköznapi munkás polgárok, évenkint hat ezer forinttal gyámolítja a
magyar festőművészetet. Épen annyit szavaz meg az országgyülés ugyanezen
hazafias és közművelődési czélra.
Legközelebb magam is beállok a társaságukba. Ha ugyan bevesznek? Be
kell, hogy vegyenek. Vagyok én is – egyebek közt, – becsületes
csizmadiamester (tréfa nélkül), van hitelesen kiállított mesterlevelem:
nem fogok szégyenére válni ennek a derék, hazafias társaságnak.
Bár többen is lennénk!