Mert úgy tessék rám nézni, hogy én nemcsak afféle hányt-vetett skribler,
ütött-kopott képviselő, megrézmedaljonozott kertész vagyok, hanem egy
fényes czímnek a viselője is vagyok. «… törvényszék elnöke.»
Valóságos kinevezett hivatalnok. Kultuszminiszteri ellenjegyzés mellett.
Kezembe teszik le az esküt a törvényszék tagjai, a kik között egy
államtitkár is van. Az általam kimondott itélet nem appellálható.
Fizetés is jár hozzá.
Hisz ez abszurdum! Képviselőnek nem szabad kormány kinevezéséből eredő
fizetéses birói hivatalt viselni! Micsoda dolog ez?
És én mégis viselem. Nyolcz esztendeje már, hogy e nagy czímet hordozom.
De majd mindjárt nem lesz ez olyan nagy czím, ha az elejét is
hozzáteszem: «A szerzői jog sérelmeiben itélő törvényszék elnöke.»
No ezért nem utasítanak az összeférhetlenségi bizottsághoz.
Fizetésem pedig (törvény §-a szerint) tiz perczentje annak a birságnak,
melyet a vétkesre kiszabunk; a többi a törvényszék tagjai között oszlik
fel. Jut rájuk fejenkint 65 krajczár egy tűzpróbás törvényszéki ülésnél.
Nekem kétszer annyi. De el is jönnek pontosan és lelkiismeretesen s
végig ülik a hosszu zöld asztalt az akadémia szöglettermében. Vannak
közöttük alsó és felsőházi tagok, jogtudósok, akademikusok,
államtitkárok és egyetemi tanárok, piktorok, poéták, szobrászok,
könyvárusok, fotográfusok, xilografusok és typografusok. Gyulai Pál is
ott van!
Nagyon komolyan megy ez!
Az első biróság hivatalos pecsét alatt átküldi hozzám a periratokat
(portómentesen). Azokat én kiadom a jegyzőnek, kötelességévé téve, hogy
azt a peres tárgy természetéhez képest megválasztott előadónak kösse a
lelkére. Mert a főfeladata az elnöknek, a szerint a mint a peres ügy
eltulajdonított vers, fotográfia, tankönyv, vagy zenemű körül forog:
annak az előadóságával azt bizni meg, a ki ért hozzá. És tapintatom soha
nem csalt. Fotografushoz nem küldtem zenemű fölött támasztott
processzust, se piktorhoz jogi tankönyvet.
Az előadó azután, mikor elkészült a periratok áttanulmányozásával, arról
a jegyző által nekem jelentést teszen; én aztán kitüzöm a határnapot,
melyen a törvényszék ülése megtartatik, s arra hivatalosan meghivom az
összes tagokat, a kik pontosan megjelennek.
Teljes lévén az ülés, elfoglaljuk a helyeinket a T alaku asztalnál. Én
középen; szemben a lámpával, előttem a csengetyü; balról ül a jegyző,
jobbról az alelnök, tisztelt barátom Arany László (a ki kritikus
pillanatokban súgja, hogy mit mondjak?), ő rajta túl az előadó.
A törvénytevés megkezdése előtt azonban még egy ünnepélyes ténykedés
elvégzendő. Ujon kinevezett tag jelent meg. Annak elébb le kell tennie
az esküt az én kezembe. Mindnyájan felállunk. A jegyző olvassa az
eskümintát, az új tag, mellére tett kézzel, utána mondja azt:
«úgysegéljen».
Ekkor ismét leülünk. Elnök felszólítja előadót, hogy olvassa fel a
periratokból merített véleményét. Az közfigyelem mellett végig
hallgattatik. A két vitás munka: t. i. az eredeti és a plagium, a birák
között kézről kézre adatik, összehasonlítás végett: ha operette dallam
ellopásáról van szó, az élő hanggal is hallhatóvá tétetik.
Akkor elnök felszólítja a birákat, hogy méltóztassanak az előadottakhoz
hozzá szólni.
Vagy vannak eltérő nézetek, vagy nincsenek. Ha vannak, elnök szavazásra
bocsátja a kérdést; ha nincsenek, kimondja, hogy egyhangulag
elfogadtatik az előadó véleménye.
Elnök kimondja az itéletet, szavazattöbbség, vagy egyhanguság alapján.
Ekkor elnök kiszabja a birságot a bűnösre.
Ha kiderült a lopás, akkor az alperes a bűnös; ha nem derült ki, akkor a
felperes az, de valakinek bünösnek kell maradni, a ki a perköltséget
megfizeti.
Vannak pedig igen érdekes pöresetek.
Egy hirhedett egyetemi tanárnak (a rigorozálók rémkirályának) van egy
kitünő tankönyve, derék vaskos kötet: valami jogbölcsészeti mű. Mindenki
elismeri róla, hogy annak a stylusa valódi próbaköve az emlékezetnek.
Ritka legény az, a ki ebből eminenter tud felelni; az is terno, ha már
«elégségest» kap.
Hát egy esztendőben azt kezdi észrevenni a tudós tanár, hogy az ő
jogászai mind igen kitünően felelnek az ő jogbölcsészeti kérdéseire,
csak hogy nem abban a stylusban, a melyben ő megirta. – De még nagyobb
volt a csodálkozása a munkája kiadójának, a ki más esztendőben ötszáz
példányt szokott eladni a jogbölcsészeti tankönyvből ebben az évben
pedig csak öt darabot. Kisült, hogy valami jámbor samaritánus könyörült
a szorongatott fiatal scithákon s a vastag könyvből kivonatos munkát
csinált; a diákok mind azt vették: abból feleltek.
Per lett belőle s elénk tódult a nagy kérdés: «valjon plagizátornak
tekintendő-e az a kivonat csináló, vagy pedig az emberiség jóltevőjének»
s mondhatom, hogy erős parlamenti vita után, azt hiszem, hogy csekély
szavazattöbbség mellett lehetett kimondanom az itéletet, hogy «ámbár
Szent Crispinnek érdemül tudatik be, a mért bőrt lopott a gazdagoktól,
hogy a szegények számára sarut varrjon belőle: mindazáltal a jogtanár
spanyolcsizmáját nem szabad az ifjak kényelmére turistaczipővé
átalakítani! Plagizátor! Büntetésre méltó.»
De a legközelebbi napokban épen erős próbára lett téve igazságosztó
hajlandóságom.
Egy czukrász, meg egy korcsmáros volt a peres fél.
A czukrász irt egy szakácskönyvet s a korcsmáros azt szépen utána
nyomatta.
A czukrász pert akasztott a korcsmáros nyakába. S ez a per került a mi
törvényszékünk elé, szakértői eldöntés végett. A czukrász, mondhatom,
hogy fogas prókátort választott magának.
Az alperes azt hozta fel a maga védelmére, hogy a szakácskönyv nem
irodalmi mű; nem tartozik azon tárgyak sorába, melyeknek szerzői joga
védelemben részesülhet.
«Micsoda! hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű? Hogy a szakácsmesterség
nem művészet? Hát van a világirodalomnak olyan remeke, a minő egy
szarvasgombás libamáj pastétom? Tud-e a kerek föld minden zeneszerzője
olyan kompozicziót csinálni, a milyen egy olasz saláta a la napolitén? S
ha valamennyi fővárosi szobrász mind összeteszi a tudományát, tud-e
produkálni egy tál sült malaczot? – Sőt ellenben a szakácskönyv, az a
könyv, a melyet az asszonyoknak sokkal inkább üdvösséges volna a
kezükben forgatni, mint holmi hiába való regényeket!»
Ipsissima verba!
S nekem – kérem «nekem» ki kellett mondanom az itéletet, hogy a prókátor
ugyan goromba fráter, hanem azért igaza van. A biró csak egyféle
becsületet ismer. A szakácskönyv irójának az irói becsülete csak olyan,
mint a regényiróé. Alperes bünössége kimondatik. Szakácskönyvet sem
szabad lopni.
Ilyen brutusi szigorral mondá ki egykor Foscari velenczei dozse saját
fiára a kemény itéletet.