Jajh! Csak már egyszer otthon lehetnék, hogy egy kis jó bablevest
ehetném disznókörömmel! Már negyedik vasárnapja, hogy a drágalátos
töltött káposzta illatát nem szivhatom.
Egészen melankólikussá leszek ebben a Bécsben.
Ha az ember csak két esztendőnkint lakik meg egy várost, mennyi minden
változást talál a visszatéréskor! Már nem merek az itteni jó barátaimtól
kérdezősködni az otthonlevők felől: annyiszor megbotlottam a
kérdezésben. «Hogy van a kedves szép asszonyod?» «Hát nem tudod, hogy
elváltunk? Másutt lakom én is, ő is…» Majd másutt: «Add át szives
üdvözletemet ő nagyságának.» – «Nem adhatom édesem; szegény nőm
Döblingben van…» Aztán ismét: «Kedves leányod nem ment még férjhez?» «De
igen, tavaly temettük el.» – Mennyi kedves alak volt, a ki még néhány év
előtt óhajtottá tette a viszonttalálkozást! – Nem találok rájuk. – Az a
derék irodalompártoló egylet, melynek társas estélyein a tudósok és
művészek világa találkozott a társadalom előkelőségeivel, a hol én is
tartottam felolvasást s annak emlékét, az ezüstkoszorut, hiven őrzöm:
felbomlott, széjjelment. – A szinházigazgató, a ki a darabjaimat
szinpadra hozta, megharagudott Bécsre, elment Berlinbe. A kedves
művésznő, a ki olyan hiven játszta a Noémit, meghalt. Szerkesztőtársam
Weilen, a ki oly igazi nemeslelkű jó barát volt, (mind nekem, mind a
hazámnak) oly hirtelen meghalt. Követte a másik jóakaróm, Bombelles
rövid időn. – Hát azt az érzést lehet-e tollnak visszaadni, mikor a
császári várlak udvarán keresztül van a járásom, s meglátom azt a
repkénytől befutott oldalkaput, melyen annyi reménytől lelkesülve jártam
be egykor…?
… Ma kaptam egy levelet Abbaziából. Sötét hamuszin a papir, nagy fekete
pecsét rajta; alatta a koronás fehér monogramm.
Ő felsége, a császár és király kegyelméből az Osztrák-magyar monarchia
irásban és képben czímű munkának védnöksége az özvegy trónörökösnére
lett átruházva, ki e védnökséget nagy érdeklődéssel vezeti. A
szerkesztőségek időnkint felküldik hozzá előterjesztéseiket, különösen
ha a programmon valamit igazítani szándékoznak. Egy ilyen
előterjesztésemre adott válasz volt az abbaziai levél. Azonkívül egy
magánkérésem is volt: most irtam meg egy mesés könyvet gyermekek
számára. Még eddig a gyermekközönségnek nem irtam semmit. Arra kértem a
magas védnököt, hogy engedjen meg e műből egy példányt a kis
főherczegnőnek, Erzsébetnek átadnom. Válaszában szivesen fogadta s azt
igérte, hogy maga fog belőle felolvasni a kis leányának.
… Ah! Nem jó erről gondolkozni! – Pedig lehetetlen róla nem gondolkozni.
A világ azonban halad. – Csakhogy nem jól halad.
Ez az egész bécsi hangulat olyan elfanyalító.
Az okos emberek nem akarnak egymással egyetérteni s kölcsönösen a
bolondoknál keresnek szövetséget.
Nem örülnek itt semminek; de nem is aggódnak semmin.
Most már meg volna nekik a Nagy-Bécs. De az e fölötti lelkesedést
preczipitálja a krajczáros érdek.
Heulmeiernek van tíz fia s ő azok után élt. Olyan formán élt a fiai
után, hogy azok mindennap kimentek négyszer a vámvonalon s
ugyanannyiszor visszajöttek, minden fordulónál egy kiló zsirt s
rizskását s más effélét hozva be magukkal. Egy kiló élelmiszer egy
gyalogosnál vámmentes. A vámdij kilónkint 4 és fél krajczár lévén,
Heulmeier polgárnak a négy fia sétálva megkeresett naponkint egy forint
80 krajczárt. Most a vámvonalak megszüntek s Heulmeier a tíz fiával
együtt a szárazon maradt. Hát ennek aztán hiába beszélnek Nagy-Bécs
dicső jövendőjéről.
Hát még a községtanácsban! Milyen diskurzusokat olvasunk mindennap e
rovat alatt. Kevés kivétellel (a milyen a derék Silberer beszéde) az
ember azt hiszi, hogy Schilda és Kraehwinkel delegátusai tartanak együtt
ülést. Persze száz szónak is az a vége, hogy a zsidók az okai minden
bajnak. Azért aztán bajnak kell lenni ott is, a hol nincs.
Ha nem a legilletékesebb helyen hallottam volna, díszes társaság
közepett, azt mondanám, hogy rossz anekdota; de mert igaz történet, hát
nem engedhetem el, hogy meg ne örökítsem (mától holnapig). A napokban
holdfogyatkozás volt Bécsben. (Azt hiszem, Budapesten is volt.) A bécsi
csillagászi intézet obszervatóriumát egész éjjel sürün látogatták volt –
hirlapírók, kik az égi eseményről a reggeli lapok számára referádákat
irtak. Másnap este oda jön egy ujságíró a csillagvizsgálóba s kéri, hogy
ereszszék a teleskóphoz. «Mit akar rajta nézni?» – «A holdfogyatkozást.»
– «Hisz az a mult éjjel volt!» – «Azt hallottam, hogy ma reprise lesz.»
– Mondták aztán neki, hogy nem lesz reprise, csak jövő májusban. –
Nagyot mordult rá: «Átkozott zsidók! még a holdfogyatkozást is elkapták
az orrunk elől!»
Soha nagyobb örömöm nem volt, mint mikor a városi
képviselőválasztásoknál engem is bevettek városatyának. Ezentul minden
gyülésen ott fogok ülni végesvégig, s hallgatva az ottani okos, lelkes,
hazafias beszédeket és bölcs határozatokat – hagyom nagyranőni a
büszkeségem unicornisát.
Hiszen mi nekünk nincsen párunk.
*
Szombaton este fényes diplomatai estély volt herczeg
Schönburg-Hartenstein Rainer-utczai palotájában.
Az a palota is emlékezetes egy épület: a század elején fényes vendéglátó
gyülhelye a Bécsben lakó magyar főuraknak, kik ideát mind saját
palotáikban laktak. Tulajdonosa volt gróf Keglevich, a mi mostani, sok
szép észszel megáldott volt intendánsunknak az atyja.
Változtak az idők; hajdanta a magyar nagybirtokosok építtettek palotákat
Bécsben, mostanság Budapesten építenek palotákat – az osztrák
nagyiparosok. – Magyar ember pedig erre azt mondja: «örüljön-e,
busuljon-e? nem tudja.»
Mint magyar delegátusok mi is hivatalosok voltunk e főuri estélyre,
melyben csupa férfiak vettek részt. Egyetlen egy női arcz volt, a
hárfajátszónőé, ki a konczert-teremben zenélő Strausz Ede kapellájában
működött.
Rettenetes egy társaság, a hol csupa férfiak és csupa okos emberek
vannak jelen. (Magamat is oda számítva! Mert ahhoz, hogy egy
szittyamagyar németül beszéljen, már eo ipso kell nyelvismeret: ergo
tudomány, ergo okosság.)
Ott voltak a monarchia mindkét országának delegátusai. Régi ismerősök és
új ismeretlenek. Katonai egyenruhák, rendcsillagokkal rakott frakkok. A
derék lengyelek, a kikkel már régóta jó barátságot tartok, s az
ifjú-csehek, a kik először taposnak most a lábamra. Visszalépett magyar
és osztrák miniszterek, a kik nagyon örülnek, hogy egymást láthatják és
mostani miniszterek, a kik már nem olyan nagyon örülnek a találkozásnak.
Azután az osztrák parlament kitünőségei. Udvari főméltóságok.
Főherczegek! Aztán meg a diplomácziai testület tagjai. Angol, franczia,
dán, svéd, orosz, olasz, német nagykövetek. (Nekünk Pesten csak a
generálkonzulok jutnak.)
Csak egy kiváló alakot nélkülözök a fényes társaságban, a kinek a
látásához úgy hozzá vagyok szokva (még 1863-ból in effigie). A jeles
Schmerling lovag. Máskor mindig itt volt a diplomaták nagy gyülekezetén.
Feltünt az arany himzéses lángveres frakkjáról. Azt hittem, valami
admirális egyenruhája, mig felvilágosítottak róla, hogy ez a
felső-ausztriai tűzoltók kosztümje, melynek ő az elnöke. Ma már nem
ragyogott itt. Nyugalomba vonult huszonhat esztendős legfelsőbb
törvényszéki elnöki pályafutása után. Én csak azt sajnálom, hogy nem
harmincz esztendős birói pályafutását jubileáljuk most.
Az egy terembe összekerült politikai és diplomácziai nevezetességek,
mint a legjobban rendezett menuettben jönnek-mennek egyik oldalról a
másikra egymással üdvözleteket váltani. A kik egymást még nem ismerik,
azokat az előkelő finom aristokrata házi úr s délczeg, lekötelező
nyájasságú fia sietnek egymással megismertetni. Engemet sokan ismernek a
fényes urak közül – a «Czigány báróról», melynek fél librettójához
virtuálításom van és így igényem van egy fertály báróhoz és három
fertály czigányhoz, s ez is rangfokozat már.
Én azonban csendesen kontemplálgatom, milyen nyájasan, milyen udvariasan
diskurálnak, enyelegnek ezek a sima arczú államférfiak egymással; hogy
társalog nagy bizalmasan az egykori (anno Ignatiev) stambuli magyar és
muszka nagykövet (gróf Zichy Ferencz és Lobanoff) egy pamlagon ülve
egymással; hogy vált bókokat a külügyminiszter a franczia nagykövettel;
hogy kinálják egymást a buffetben az angol és orosz diplomaták az olasz
salátával s aztán arra gondolok, hogy a mint éjfél lesz s egyet kukorít
a kakas (a franczia kakas?), hogy fogják ezek a nyájas alakok egyszerre
előrántani a frakkzsebből a késeiket s egymás torkának esni vele!
Siettem is, mielőtt a kakas kukorít, az ágyamba bujni.
*
Hanem aztán most jön a korollárium!
Földicsértem Bécset, hogy milyen drága jó vize van; most azután kisül,
hogy milyen drága ez a jó viz? A jövő évi költségvetése Nagy-Bécsnek
negyedfél millió forint deficzitnél áll meg.
Szent Dárius! Ez egy országnak is elég volna.
Már mos a város atyái, hogy elég vizet adhassanak a bécsieknek, nagy
adót fognak vetni a sörre, borra; a korcsmárosok, hogy a nagy adót
megfizethessék, még több vizet fognak tölteni a sör–bor közé s így még
több vizre lesz szükség. S ebből a czirkulus vicziózusból sohasem fognak
kijöhetni.
Már most hát azt mondom, hogy maradjunk mi budapestiek a mi
megemberesített vizünknél.
A thezis így van fölállítva: akarunk-e inni jó vizet, de rossz bort;
vagy jó bort, de rossz vizet? Bocsássuk szavazásra a kérdést!
Csak már a delegácziókban is azt mondhatnánk, hogy szavazzunk már! De
hát soká lesz az.
Valami malicziózus ember azt mondta, hogy a ki Bécsben igazi szép
hóchdájts beszédeket akar hallani, az jöjjön a magyar delegáczió
osztályüléseibe.
No, magamra nem mondhatom ezt a dicséretet. Mert én először is egy
kukkot sem szólok, másodszor pedig minden második évben tartatván
Bécsben a delegáczió, ez alatt a két év alatt pedig senkivel németül
beszélni alkalmam nem lévén, úgy kijövök a gyakorlatból, hogy már-már
olyan formán fejezem ki magamat Adelung nyelvén, a hogy Donát szobrász
barátunk szokott magyarul beszélni, a ki egy izben így adta elő az
esetet, a midőn ő a Strobl tégláit sikkasztó tolvajt megriasztá, rá
uszítva a kutyáját.
«A tolvaj akarta lefordítani a kerítést (den Zaun übersetzen) a kutya
megcsomagolta (hat ihn angepackt) és eltörte a nadrágját. Ezért az ember
nagyon rossz lett (wurde sehr böse) s megfordította magát a biróhoz
(wendete sich). Erre föl fel (darauf hin) biró engemet magához
előretöltötte (zu sich vorgeladen). Tolvaj befejezte (behauptete) hogy
én kutyát utána vadásztam (nachgejagt), kutya csinálta neki nadrágjába a
gödröt (Loch). Én meglátogattam nadrágját (besichtigte) és lettem
őrködve (wurde gewahr), hogy a gödör már be van dugaszolva (verstopft)
egy pecséttel (mit einem Fleck). Aztán adtam az embernek két forintot. S
azzal szépen megfiusítottam (habe ihn versöhnt). Donát különben «vizes
katona» volt (Marinesoldat).»
Én ilyenformán beszélek németül.
Mit mond Petőfi «őrültje»?
«Sirunk és nevetünk! – De a halál azt mondja: csitt!»
Tegnap este két itteni író kollegám vetődött oda magányos vacsoráló
asztalomhoz s ott eldobzódtunk (hárman fél liter bor mellett) várva a
negyediket, a ki Szana Tamás barátunk lett volna, a ki saját mondása
szerint csak három dologért szokott Bécsbe felrándulni: az első az X
utczai antiquárius könyváros, második a jó marhahus, a harmadik
Neugebauer László. Valószínüleg az első úgy lefoglalta, hogy a
másodikra, meg a harmadikra nem került a sor.
Természetesen a magyar irodalomról beszéltünk. Szénégetőnek tőkén a
szeme. Különösen a drámairodalomról. Szinművekről és szinészekről.
Én utoljára azt mondtam, hogy «én Csiky Gergely nélkül nem is tudom
képzelni a magyar szinmű-irodalmat: oly nagy helyet tölt be, mint egykor
Szigligeti és Czakó».
Kollégáim is folytatták a magasztalását. Klasszikus műveltségéről,
sokoldalu talentumáról egy volt a véleményünk.
«Pedig bizony Csikyvel nem sokáig fogunk már dicsekedni», mondá az egyik
írótársam.
«Hogyan? Kérdém megütközve, hisz az erőteljes férfi! Nem rég találkoztam
vele az akadémia gyülésén».
«És mégis egy perczen függ mindig az élete, egy nagy szivdobbanáson s
ezt ő maga is jól tudja».
«Ejh! Mondám. Ne beszéljünk így! Éljen soká a mi pótolhatlan
drámaírónk!»
S egy pohár Altvatert ürítettünk az egészségére.
… Ma reggel az első távirat, a mit a lapban meglátok, az, hogy Csiky
Gergely tegnap hirtelen meghalt.
Igazán országos csapás a magyar irodalomra.
Az utána támadt ür fogja csak mutatni, hogy mily nagy író volt!
S még tegnap hosszú életet kivántunk neki az égtől.