No már azt tudjuk, hogy «Ferencz» nem sokat segített munkadús életében
Apollónak a babérfát koppasztani. A poézisnak soha sem volt nagy
barátja; – hanem hát «Ferkó» megtette azt, nemes ambiczió által
ösztönözve, hogy még verseket is irt: természetesen latin verseket,
hexameterekben, alkaikusokban: beh kár, hogy nem lettek megőrizve az
utókor számára! Valószínüleg korán égbe szálltak sárkányalakban. De
tudta ám könyv nélkül Horácz «ars poeticáját», a latin «prosodiát»; – az
«antiquitates græcoromanæ»-t, a «mythologiának» nem kevésbé szorgalmas
kultiválója volt, sőt a gyakorlati téren is el tudott bánni a
tropusokkal, allegoriákkal; tudott czitálni a klasszikusokból s
körmondatokat kikanyarítani az ornata syntaxis regulái szerint, soha sem
vette segítségül a «gradus ad Parnassum»-ot, a mit gyönge diákok
használatára szamárlajtorjának is neveznek.
S a hol a diligenczia párosul a talentummal, ott a triumfus sem maradhat
el.
A bekövetkező vakáczióra már győzelemtől ragyogó arczczal tért meg a
bátyjaurához «Ferkó deák.» Hozta a zsebében a tesztimóniumot.
– No hát milyen a kalkulus?
«Ex omnibus eminens primus – æqualis.»
– «Mindenekből egyenlő első kitünő.»
Az urabátyja nagyon pödrögette a bajuszát.
– Aequalis? æqualis? Micsoda csuda ez?
– Hát most ketten vagyunk egyformán első eminensek. Egyik nap én ülök az
első helyen, másik nap a Móricz.
– Már megint a Móricz? Ez nem ér semmit. Koszorut, koronát nem lehet
kétfelé vágni, hogy két ember viselje. Nekem a harmadik esztendőben az
egész koszorut hozd haza.
Ferkó megigérte, hogy majd törekedni fog rajta.
Mellékes uton nem lehetett ám ezt a törekvést előmozdítani. A
megvesztegetéshez az is hiányzott, a ki vesztegetni akarjon, de az is, a
ki meghagyja magát vesztegetni. Dicséretesen jellemzi a benediktinus
rendet, hogy annak a tanárait semmi világi tekintet nem befolyásolta,
mikor a hatalmas Deák-család sarja s a szegény zsidó szatócs fia között
kellett klasszifikálni.
Hárman voltak Körmendy testvérek, mind a három benediktinus, mind a
három direktor. A révkomáromi nyomott négy mázsa tíz fontot, a
pannonhalmi négy mázsa huszonöt fontot és a győri négy mázsa negyvenöt
fontot. S a tudományuk és karakterük éppen æquivalenst ponderált. Azok
nem engedték magukat se «flecti» se «frangi»: se hajtani se törni.
No de a harmadik évben már olyan pályasík nyilt meg «Ferkó» előtt, a
melyen a «nagy Deák»-ot sem győzte le senki: a «logikai» kurzus.
A második szemesztris végén a «humaniorákat» végzett ifjú diadalmasan
mutathatta fel a bátyjának a végleges iskolai bizonyítványt.
«Ex omnibus eminens primus…»
– No! Most már tökéletes a triumfus! – Mondá a bátya. No – hát a Móricz?
– A Klein Móriczot elvitte a szemesztris közepén az apja Bécsbe
kereskedősegédnek.
– Ühm! Hát csak úgy tudtál győzni, hogy a Móricz magadra hagyott? Akkor
még sem tökéletes a triumfus.