Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót «labda»
használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a «da» végző a magyarban
jogosulatlan s mint ilyen ünnepiesen letiltatott, számüzetett és
kiakolbulittatott: azóta a «zárda» – zárosház; – a «járda» – talpaló út;
– a «csárda» – ivóház; – a «csorda» – marhagyülekezet; – a «borda» –
oldalcsont; – a «konda» – sertéssereglet; – a «bunda» – szörmedvény; – a
«kaloda» – lábtiló; – a «csoda» – bámulvány; – a «micsoda?» – mizé? – a
«duda» – nyeggető síp; – ősi «Buda» is csak úgy kerülte el a
megtalpaltatást, hogy «Pest» hozzávarratódott. – De mi lesz a «dadából»,
a ki elől is «da», hátul is «da»?
Ezóta már a «labda» is bizonyosan «gömbcze».
Egy gyermekkori iskolatársamnak nem rég eszébe jutott egy ötven év óta
tartogatott emléktárgy megküldésével engem megörvendeztetni. Egy
hajdankori labda.
Ha ti azt tudnátok, gyermekek, hogy mi fán termett a régi labda? Nem
volt ám még akkor játékos bolt, a hol hálószámra árulják a kész kaucsuk
gömböket; nem is értek volna azok nekünk semmit: hisz azt meg sem érzi
az ember, ha hátba dobják vele. Magunknak kellett a játékszerszámot
elkészítenünk.
Az maga egy mulatság volt.
Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s
azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a
hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán
szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő
darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle
szinü.
Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra
a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a
méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még
pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.
Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt
mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét
labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a
nyolczadik nyilást is összevarrtuk rajta.
De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek
még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a
hogy a tajték pipát bedrótozzák. No de ti drótfonatos tajtékpipát sem
láttatok soha.
A bespárgázás is nagy mesterség volt; de még nagyobb mesterség a spárgát
beszerezni. A spárgát, mint tudva van, pénzért adják. Az én időmben
pedig a gyereknek a kezébe nem adtak pénzt. S ha mégis valahogy,
lemásolás, vagy végtisztességtételnél éneklés dijában egy széles
susztertallér (= 2 garas) ütötte markunkat, dehogy vettünk rajta
játékszert; nagy volt az én időmben az étvágy, nem kellett nekünk vasas
pilulákat adni, hogy gyomrunk képzelő tehetsége fölébredjen. Jobb volt a
két garas sóspereczre.
No hát, hogy a spárgához hogyan jutottunk? azt majd elmondom a «sárkány»
rovat alatt.
A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy
egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a
legjobb «ütőfa» a világon.
Akkor aztán szombaton délután nem levén iskola, kivonult az egész
klaszszis a czigánymezőre. Itt jó tágas tér volt; nem kellett félni,
hogy a messze elütött labda beveri az ablakot. Ha beüti a czigányház
ablakát: más papirost ragasztunk rá s megint ablak lesz. Akkor aztán
kezdődött a válogatás (úgy hívtuk, hogy «eligálás»), volt két vezérünk:
a legmarkosabb legények. Ezek legelébb is fogták az ütőfát s háromszor
egymás kezébe hajíták; a harmadiknál aztán egyik vezér a másik ökle
fölött átmarkolva az ütőfát, a melyiknek utóljára kezében maradt az
ütőfa, az volt az elektor.
Ennek nagy előnye volt, mert a bajtársak közül ő választott elébb
egyesével maga mellé valókat, utána a másik. Azért az ütőfa elkapásnál
már úgy számította ki szemmérték szerint, hogy az ő markában maradjon az
ütőfa vége. De néha csak annyi maradt ki legfelül, hogy alig foghatta
meg az ökle kisujjával. Ekkor aztán az ellenfélnek jogában állt próbát
követelni. Ha az ellenfél az egy mutatóujjával ki tudta az ütőfát
lódítani a versenytárs markából: akkor ő lett az elektor.
De nemcsak ez az előny járt az ütőfapróbával, hanem az is, hogy az
elektor és ő szövetségesei maradtak belől a «métá»-ban, a másik csoport
jutott kívül. Amazoké az ácsorgás és labdakapás.
Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész
terepet. A csillagok az elektor bajtársai, a gömbök az ellenfelei. A
vonalak jelzik a métát.
A 2 ◯ az «adogató». Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1
✼ az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor
kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán
átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldalt álldogálók a labdát
kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani
a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A – B métákon
belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az
elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele.
Ha azonban a 1 ✼ ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a
két középső ◯ valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie
kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.
Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál.
Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése
van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal
rohannak végig a «longá»-n; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről:
«labdát, labdát!» S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja
magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot,
annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.
De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést
elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor
aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közül fel
kell áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A
határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával
várja kapóra.
Volt egy bajtársunk, egy Melchior nevü német gyerek, a ki cserében volt
nálunk; ez tudott az ilyen kényszerített átfutásoknál remekelni. Ez
mindig hátrafelé fordított fejjel loholt. Nem is szaladt, csak ügetett,
de akármilyen közel hajítottak hozzá a labdával, azt sohasem találták
el; olyan ügyesen nyaklott annak a termete előre-hátra, hogy mindig
mellette repült el a labda; ha felül vették, lebukkant, ha alul vették,
felugrott, soha sem lehetett eltalálni.
Hajh de fölséges mulatság is volt ez! csak az esteli harangszó vert
bennünket belőle haza. S egy krajczárba sem került az apánknak.
Mindez eszembe jutott, mikor ezt a régi labdámat megláttam.
Még vele is álmodtam.
Ott voltam a czigánymezőn; a kabátjainkat egy halomra hánytuk. (Nem
féltünk az influenzától.) A Szücs Sándor meg a Goda Sándor eligáltak az
ütőfával. A Melchior futott hátrafordított fejjel: társaim rosszul
ütöttek. Nagy volt a rémület a pártban. Bukunk! Ne féljetek, itt vagyok
én! Én maradtam liberátornak. El is ütöttem a labdát fel az égbe.
Társaim szerencsésen bejutottak. Hanem helyettük engem dobtak hátba a
labdával, úgy, hogy fölébredtem bele.
Hajh ha engemet még egyszer így hátba dobnának ezzel a labdával!
Dehogy dobnak!
Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak
filozófáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy
szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hirdeti,
hogy manapság kész vén emberek születnek.
Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!