(Nem akartam ezt az adomát elébb közölni, mint a «vita» befejeződött:
nehogy az ellenzék fegyvert kovácsoljon belőle – ebből pedig kitelt
volna egy mitrailleuse.)
Tehát:
Beállít egy szép reggel a koltói kastélyba a vándor czigánykaraván
vajdája – vigyorgó ábrázattal, hanem a fejét vakarva s keresi a
földesurat.
– No, vajda, hát mi az a fejvakarással együtt járó nagy öröm?
– Csókolom kezit lábát az aranyos száju méltóságos úrnak, kegyes
engedelmével egy fiucskánk született az éjjel a sátor alatt, első
kakaskukorításkor, olyan szép fekete, mint én magam.
– Hát keresztapa kék a trónörökösnek, ugy-e?
– Igen is. Csókolom ezt az oltárkoptató térdekalácsát a kegyelmes úrnak,
ha lenne keresztapja néki; csak egy akkora kis nevet adjon néki, a
mennyit egyszerre ki lehet mondani, de csak az én nevemet ne tessék neki
adni: mert az olyan csunya, hogy a ki úgy szólít, elébb magamat ütöm
pofon, azután meg azt, a ki hozzám szólt.
– De hát mi vallásod van, vajda?
– Az a vallásom, a mi az excellencziás úré.
– Római katolikus vagy?
– Az az! Roma! Persze, hogy roma vagyok. Az egész pereputyom, rajkó,
dádé, moré, mind csupa szemenszedett roma.
(A czigányok a saját nyelvükön «romá»-nak hivatnak.)
– No, hát gyerünk a paphoz.
A derék, jószivü földesúr aztán elvezette a boldog apát, a kiséretét
képező frekvencziával együtt a paphoz s az ujdonsült princzet
megkeresztelték «Aladár»-nak.
– Jaj, jaj, jaj! sápitott a vajda: «Kan agár»-nak keresztelték a rajkót.
Hanem aztán egy tíz forintos bankó, a mit a keresztapától kapott a
keresztelési lakomára, teljesen megvigasztalá.
Másnap felkerekedett a karaván s odább vándorolt Berkesre.
A vajda kiszemelte a legszebb úri házat a faluban s beállított nagy
örvendezéssel.
– No, mi kell vajda? kérdi tőle a háziúr.
– Csókolom azt az aranygyürüs öregujját a nagyságos úrnak, megesett
rajtunk a nagy szerencsétlenség: a feleségemnek fia született az éjjel,
épen mikor az ég dörgött, olyan fekete, mint az anyja; talán fehérebb
lenne, ha egy kis keresztvíz érné.
– De hát mi a te vallásod vajda?
– Éppen az, cseppentett ugyanaz, a mi a méltóságos úré.
– De hisz én egyesült görög hitü vagyok.
– Én is éppen az vagyok: görög vagyok, négy görög kitelik belőlem;
egyesült is vagyok; dehogy nem vagyok az, az ördög mindjárt elvinne, ha
az nem volnék.
A berkesi földesúr aztán elvezette a vajdát a sokadalommal együtt a maga
templomába: ott megkeresztelték a rajkót. A keresztapa, szokás szerint,
egy aranyat dugott a pólyába: ez eltenni való örök emlékül, öt forintot
pedig paszitára adott a vajdának.
Másnap vándorolt a czigánykaraván tovább.
Egy oláh faluba értek, melyben a házak két mértföldnyi távolban vannak
elszórva. A vajda kikereste a legmagasabb tetejü zsindelyes házat, oda
rukkolt be. Ott pedig egy oláh nemes úr lakott. Felszólította azt is,
hogy legyen a ma született fiának keresztapja.
– De én óhitű vagyok, vajda.
– Én vagyok az igazán, a legeslegócskább hitü vagyok, az enyim kopott is
már, rongyos is már, nem visel a czigány ujat.
Jól van. Ez is elvállalta a keresztapaságot. Hanem ez már nem adott
készpénzben többet, mint öt darab «kutya nyelvet». (Így hítták kecses
alakjáért és szinéért a régi tíz krajczáros bankót.)
– Hát érdemes volt ezért megkeresztelni a gyereket?
Hanem aztán küldött a keresztapa a karavánnak egy birkát, meg egy
csobolyó fenyővízet.
– No, hát még is érdemes volt.
Megint vándoroltak odább: eljutottak Körtvélyesre. Ott a földesúri
kastélyban bérlő lakott. Azt már tudta a vajda, hogy mit jelent az a
csillag a tornyon? Itt kálvinisták laknak.
Bemegy a kastélyba s elkezd jajveszékelni torkaszakadtából.
– Já, já, já, odavagyok! Megrugott a devla.
– No, mi baj van, vajda?
– Ne tessék haragudni, nem tehetek róla, már egy hete, hogy született a
feleségemnek egy rajkója, nem kapok neki keresztapát sehol, mindenünnen
elkergetnek, azt mondják, ha kálomista vagyok, menjek kálomista
keresztapát keresni.
– Hát igazán kálomista vagy, vajda?
– De olyan igazán, hogy a hátam is borsózik, ha bőjtrül beszélnek. Nagy
pénteken is megeszem a szalonnát.
Itt is elvállalták a keresztapaságot. A vajda kapott öt szép fényes
tallért a keresztelési paszitára.
És ezen a módon utazta végig Erdélyt a vajda és az ő karavánja – egy
újszülött rajkó és a keresztelő medencze segítségével. Mire Toroczkóra
beértek, volt a vajda rajkójának huszonhárom (!) neve és hatféle
vallása: annyiféle pap keresztelte meg ugyanannyi templomban s vezette
be a maga matrikulájába – két hónap alatt.
Már most kérdés, hogy melyik papnak a matrikulája hiteles?