Vadonat idegen arcz nyomul elő a függöny mögül, nagy karimájú kalappal.
Németül szólal meg.
– X. Meyer. Müncheni akadémiai festő.
– Ah! Krisztikott. Wie kétsz. A festő leszáll a staffelei mellől s kezet
szorít.
– Sok szép üdvözletet Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.
– Köszönöm! Nagyon örülök.
– Mind lelkemre kötötték, hogy ha itt járok, önt felkeresni el ne
mulaszszam.
– Tessék helyet foglalni. Ott a kerevet. Szabad egy szivarral
megkinálnom?
– Oh köszönöm!
A festő gyufát is lobbant el s odatartja a szivar végéhez.
A látogató pöfékel.
– Megengedi ön, hogy folytassam a munkámat. A tempera festék nagyon
hamar beszárad.
– Oh, kérem. Magam is tudom, hogy a tempera festék hamar beszárad.
– Ön tanulmányokat csinálni jött Magyarországra?
– Oh, igen. Hallottam magasztalni a Hortobágyot, vad lovaival és szilaj
ökreivel! – Ott dolgoztam. – Fölöttébb érdekes. Csak az a fatális dolog,
hogy a hortobágyi nagy portól olyan szemgyuladást kaptam, hogy most nem
vagyok képes festeni.
– Ohó!
– Annál fogva egészen kereset nélkül vagyok, minden segédeszközeimből
kifogytam.
– Ahán!
– Egy ilyen idegen nagy városban kihez forduljon az ember, mint a
pályatársaihoz. Önnek a nemeslelküségét annyiszor hallottam magasztalni.
– Ühüm.
A festő nagy keservesen nyul a zsebébe.
– Segithetek önön egy öt forintossal.
A látogató ezer hálára van kötelezve. Kötelességének fogja tartani a
kapott kölcsönt azonnal visszafizetni, a mint a nagy internáczionális
kiállításon a hortobágyi képével az első dijat megnyeri. Aztán veszi a
kalapját és elkomplementozik.
A festő csak a szivarját sajnálja, a mit maga segített neki meggyujtani.
Pár nap mulva megint kopogtatnak az ajtón.
Idegen arcz. Matróz-sapka. Bársony-blouse.
Ez is piktor.
– Münchenből jövök. Szives üdvözleteket Benczurtól, Wagner Sándortól,
Lietzen-Meyertől.
– Köszönöm.
De már szivarral nem kinálta meg.
– Ide jöttem Magyarországra tanulmányokat csinálni.
– Igen derék.
– Halottam magasztaltatni a Balatont: tömérdek szinvázlatot vettem fel.
– Nagyon szép.
– Azonban a víztükör folytonos csillogásától olyan erős szemgyuladást
kaptam, hogy nem vagyok képes festeni.
– Itt van, tessék, egy forint. Sietek. A festék beszárad.
A látogató megköszöni az egy forintot s odább szelel.
Alig mulik el három nap, megint kopogtatnak.
– Kit hoz megint a sátán? Tessék.
Idegen arcz, borzas haj, hegyes kecskeszakáll, szalmakalap, kék ing,
veres nyakravaló, koczkás blouse, bő pantallon, sárga czipő.
– Ich habe die Ehre! (Furcsa, hogy a német mindig azt mondja «van
becsületem».)
– Csak röviden.
– Most jövök Münchenből. Sok szép üdvözletet hoztam Benczurtól, Wagner
Sándortól, Lietzen-Meyertől.
– Studiumokat csinálni jött ön ide, ugy-e bár?
– Igenis.
– Aztán a Hortobágy porától meg a Balaton csillogásától megtetszett
vakulni, ugy-e bár?
A látogató szája nyitva maradt a bámulattól. Hát már ez azt hogy találta
ki?
– No hát itt van öt hatos. Tessék. Hanem már most, ha összetalálkozik ön
még egy vak festővel, megmondja neki, hogy hozzám ne jöjjön, mert már
azt kidobom az ajtón.