Az áldott szivű főpap.
Ne tessék azt gondolni, hogy ferblizni fogunk s én most e jelszó mellett
a «mäuslit» tartom a befogott markomban!
Sokkal veszedelmesebb játékról van szó.
Arról a «vaktában» gyakorolt jótékonyságról, melylyel kiváló
czelebritások, a kikről az a hit, hogy nagy befolyásuk van, több kárt
tesznek, mint hasznot. Az eltévesztett szamaritánusságról.
Bekopogtat egy ilyen hírneves egyéniséghez egy tökéletesen ismeretlen
ember s felkéri, hogy ajánlja őt egy másik embernek, a kit szinte nem
ismer, egy olyan hivatalra, a miről semmit sem tud.
Megteszi neki! Mert hát jó szive van.
Már az ismert egyéneknek az ajánlgatása is nagy koczkajáték, mert
meglehet, hogy egy más embernek az érdemeit paralizálja.
Egyszer a megboldogult Pauler Tivadar igazságügyminisztertől hallottam
az országház folyosóján ezt a nevezetes végkielégítést (Abfertigung) egy
ajánlgató képviselőhöz. (Nem én voltam az ajánlgató; ámbár én is
lehettem volna.)
– Kedves barátom! Én e tekintetben Waldeck Rousseauval tartok, a ki
miniszter korában azt mondá, hogy «nekem elég ok az, hogy egy képviselő
ajánl valakit, hogy azt az embert ki ne nevezzem arra a hivatalra».
Van benne logika. A képviselő ajánlgatása az a vargafolt, a mely
elárulja, hogy annak a csizmának valami hibája van.
Ezért a katonai montursz-komissziónál az új bakancsokat csak
kifényesítetlen állapotban szokták átvenni. A hivatalra versenyzőket sem
volna szabad kisuviczkolni.
Egyikét e legnevezetesebb beajánlási impromptüknek ** biboros
érsekünktől hallottam.
Főpapunk világszerte dicsőségesen ismeretes bőkezű áldozatkészségéről.
Áldva örökítik meg a nevét az emberbaráti intézetek, növeldék, iskolák,
közművelődési intézmények, tudományos vállalatok s azonkívül
számatudhatatlan sorsüldözte nyomorult halandó.
És a mellett mindenkire nézve hozzájárulható. Ha Budapesten, ha Bécsben
időzik, olyan vendéglőben van a szállása, a hol a lépcsőről egyenesen az
ő szobájába lehet benyitni. Sokszor még az inasa sincs ottan, maga
nyitja ki a kopogtatónak az ajtót.
Hát még az a tömérdek levél, a mit naponkint hoz a posta! Azokat ő mind
sajátkezüleg bontja fel, maga elejétől végig elolvassa s intézkedik
róluk. A melyikben csak inséget enyhítő segélyt kérnek: arra a
prælatus-titkár is megküldheti a választ. A balkéz is adhat, a nélkül,
hogy a jobb kéz tudna róla. De még többször kérnek tőle ajánló levelet
mindenféle hivatalra aspirálók. Ezeknél azután már a jobb kéznek kell
megmozdulni. Egy pár sor a biboros-főpap kezéből aranykulcs –
generáliskulcs minden hivatalfőnök ajtajához és belakatolt szivéhez.
Ezzel sem szokott fukarkodni.
Egyszer aztán kap a dicső főpap a sok könyörgő és hálálkodó levél között
egy levelet, a melyben minden volt, csak egy mákszemnyi hizelkedés nem.
S a kiméletlen tenorú levél irója kitette a sorai alá az egész nevét, a
minőségével együtt. Postatiszt volt valahol a vidéken. Szemrehányást
tett az érseknek, hogy minek avatkozik világi dolgokba, a mikben nem
jártas. Mindenféle tolvajokat beajánlgat a megürült felsőbb hivatalokba,
s ez által megbuktatja az igazi érdemekkel biró becsületes alsóbbrendű
tisztviselőket, kik ugyanazon állásokra versenyeztek. Jövendőben
maradjon csak az ecclesiasticumoknál.
Ilyen hangon nem beszéltek a főpappal soha! Nem is birta azt a levelet
elfelejteni.
Pár nap mulva nagy temetési szertartás volt Budapesten. Magas állású
főhivatalnok halt meg, kinek végtisztességtételére összesereglett a
miniszteriumok hivatalszobáinak minden lakossága és a képviselőház, a
főrendek és főpapok és a nagyszámú jó barátok.
A véletlen úgy hozta magával, hogy az érsek a gyászkiséretben
összekerült a posták főigazgatójával.
Nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja a hivatalfőnöknek, minő goromba
levelet kapott egy alsóbbrendű postatiszt aláirásával.
Készen volt rá, hogy majd midőn a postaigazgató szintén osztani fogja
felháborodását s kérdeni találja, hogy mi neve a faragatlan tollu
levélirónak? apostoli bocsánatkészséggel azt fogja felelni, hogy a nevét
nem mondja meg az illetőnek s nem kivánja, hogy ő miatta bárminő
büntetés érje. – Neki csak az kellett, hogy a hivatalfőnök is osztozzék
az indignácziójában.
A főigazgató azonban csak borotvált állát simogatta ez expectoratióra s
arról kezdett el beszélni, hogy milyen korán beállt a tél!
– De hát nem szörnyűség az, hogy én nekem ilyen levelet ir valaki?
Ez aposztrofálásra aztán a főhivatalnok is megemberelte magát.
– Engedelmet kérek eminencziádtól; de ama levél irójának teljesen igaza
van. A mult héten kegyeskedett eminencziád nekünk egy derék fiatal
embert beajánlani alkalmazás végett. Mi ezt betettük a pénzeslevelek
expediturájába s a derék fiatal embernek az volt az első dolga, hogy egy
negyvenezer forintos levelet elsikkasztott, a pénzt elrejtette s csak
egy kartársának a feljelentése folytán tudtunk rátalálni az ellopott
összegre. Ez a tényállás.
A biborosérsek sem adott aztán több ajánló levelet ab invisis
hivatalkeresőknek.
A rendőrhivatalnok.
Évek előtt igen jó rend volt az én házamnál. Az én dolgozó szobámba nem
jöhetett be semmiféle látogató – a feleségem tudta nélkül. Még a postás
sem. Ennek a pompás controlleriának voltak kellemetes oldalai. Az
asszonyi csalhatatlanság rostája meg tudta válogatni a kéregetők
garmadájából a gyámolításra érdemes tiszta buzaszemet a kiseprendő
konkolytól és polyvától.
Egy napon az asszonyom azzal fogadott, hogy «kár, hogy nem voltál
itthon. Most volt itt egy szegény fiatal ember, a ki igazán megérdemli a
gyámolítást. Mívelt, tanult ember, ügyvédi diplomája is van. Szolgált a
városnál, mint diurnista, volt magánnevelő egy előkelő családnál,
legutóljára ügyvédsegéd egy fővárosi híres ügyvédnél. Mind a háromszor
azért kellett elhagyni az állását, mert kórházba került. Egyszer egy
bérkocsi gázolta el, hat hétig feküdt bele. Máskor egy cserepező esett
rá a háztetőről s eltörte a lábát. Legutóljára egy vízbe ugrott leányt
mentett ki a Dunából s tüdőgyulladást kapott. Van egy szegény öreg
anyja, meg egy nénje, a kik mind a ketten fehérnemű-varrásból élnek. Az
utóbbi púpos hátú. Most azok is megbetegedtek. Ő tartja bennük a lelket.
De most maga is kereset nélkül van. Szeretne a rendőrséghez bejutni; ott
most üresedés van. Itt hagyta a bizonyítványait: nézd át. Ha rendben
vannak, irj mellette egy ajánló szót a főrendőrtanácsosnak.»
– Megteszem.
Átvettem az ott hagyott bizonyítványokat. Számszerint nyolcz darab volt.
Ügyvédi diploma; – három rendbeli bizonyítvány a szolgálatadók részéről;
három a Rókus-kórház igazgatóságától, egy az előljáróságtól, mely a
beteg anya és nővér munkaképtelenségét igazolta. A jó magaviselet és
szorgalom, hűség és becsületesség különösen ki volt emelve a szolgálati
bizonyítványokban; bélyeg, pecsét, stampiglia a kellő helyen; a
hivatalos okmányok nyomtatott rovancsos papiron.
Ez az ember megérdemli az utánjárást.
Azonnal irtam Jekelfalussy Lajosnak, meleg szavakkal ajánlva e derék
fiatal embert az általa kérvényezett alkalmaztatásra.
Még aznap eljött a quidám az ajánlólevélért s azt megkapva, az
okmányaival együtt repült fel Budára a gőzsikló sodronyain.
Este találkoztam a klubban mélyen tisztelt barátommal, Jekelfalussy
miniszteri tanácsossal. Igen nyájas volt hozzám.
– No, kineveztük a protegédet a rendőrséghez segédfogalmazónak.
Hálás köszönetemet fejeztem ki érte.
Másnap már korán reggel beállított az ujon kinevezett segédfogalmazó a
házunkhoz. Alig tudott szólni az örömtől, meg a nagy sietségtől. A
könnyek elfojtották a szavait. Kezében hozta a nagy pecsétes levelet a
kinevezéssel. Reszketett a papir a kezében.
– Uram! – Asszonyom! – Ime itt van! – Vágyaim netovábbja. – Önök három
embert tettek boldoggá. – Szegény anyám! – Szegény néném! – Még nem
tudják. – Ide siettem legelőször. – Hogy fognak térdre borulva imádkozni
önökért! – Nekem nincs szavam. – Hálám örök.
Magamat is elérzékenyített. Szegény feleségemnek milyen jól esett, hogy
ilyen gyors sikere volt közbenjárásomnak.
Nem! Az ilyen hálálkodást én el szoktam utasítani magamtól.
«A jó sikert nem az én ajánlatomnak köszönheti; hanem a saját
érdemeinek. Kitünő bizonyítványaihoz nem volt szükség senki ajánlatára.
Csak folytassa így, a hogy eddig. Bizonyosan előbbre fog menni. A
hivatalban a szorgalmas és hűséges embert meg tudják becsülni.»
Mégis csak meg voltam elégedve a sikerrel.
Másnap este megint találkoztam a klubban Jekelfalussy miniszteri
tanácsos barátommal. – Igen nyájas volt hozzám.
– No, a protegédet ma reggel elfogták az utczán. – Valaki ráismert. –
Hisz ez egy híres betörő, szélhámos, – a ki kurrentálva van. Nem volt
annak se beteg anyja, se púpos hátú nénje, se törött lába, se hivatala
soha.
– Hát az a nyolcz bizonyítvány?
Az mind egytől-egyig hamisított utánzat volt. Aláirás, pecsét,
stampiglia, mind remekül utánozva.
Az egészben az volt a legjobb ötlet tőle, hogy a rendőrséghez állt be
hivatalnoknak: hogy majd ott nem találnak rá.
Brunswick gróf főkertésze.
Egy délután, mikor az asszonyom a rendes öreg társalkodónéjával egyedül
volt otthon, beállít hozzá egy tisztességesen öltözött fiatal ember,
miután elébb beküldte a névjegyét, a mire a foglalkozása is föl volt
irva: Brunswick gróf főkertésze Martonvásáron.
Vajjon mi hozza ide?
– Nem ismer rám, asszonyom, úgy-e? De én annál jobban emlékszem önre.
Hát nem jut eszébe az a vak kintornás, a ki idejárt az udvarra
muzsikálni, a kinek rendesen egy hatost kegyeskedett adni azért, hogy ne
muzsikáljon. A kutyák mindig megugatták.
(No ilyen vak kintornásra csakugyan lehetett emlékezni.)
– Annak a vak muzsikusnak a vezetője volt egy nagy kamasz fiu: a ki a
piczulát a sipkájában felfogta. Az én voltam. A vak muzsikus volt az én
apám. – Egyszer kegyeskedett engemet asszonyom, lepirongatni: miért nem
látok valami mesterség után? Mit kóborlok házról-házra, nagy kamasz
létemre, koldulni, lebzselni? – Én azt mondtam, hogy szivesen mennék én
valami mesterséget tanulni, de ilyen rongyosan, szurtosan senki sem
fogad be. – Erre kegyed, jó asszonyom, bement az úr szobájába s kihozott
nekem onnan egy pár csizmát, meg egy kabátot, aztán meg egy fehér
kalapot. Megajándékozott vele.
(No ilyen eset is fordult elő legalább is minden esztendőben egyszer.)
– Hát ez az ajándék fordította meg az én sorsomat. Eképpen
tisztességesen felruházva megjelenhettem az itteni Wéber műkertész
úrnál. A kertészethez volt nagy szenvedélyem. Ott kitanultam a virág- és
díszkertészetet; azután elmentem praktizálni az alcsuthi főherczegi
uradalomba: ott is megkedveltek. A legmagasabb ajánlat mellett aztán
bejutottam Brunswick gróf martonvásári díszkertjébe elébb
segédkertésznek. Ott megnyertem a főkertész leányának a vonzalmát. Azt
nőül vettem. És aztán a főkertész nyugdijaztatásával én nyertem el az
apa állását. Háromezer forint fizetésem van, különféle deputátumokkal.
És most nem ismerek nálamnál boldogabb embert a világon. – És mindezt
annak köszönhetem, hogy kegyed, tisztelt asszonyom, évek előtt úgy
lepirongatott a csavargó életemért. No meg annak az ajándékba kapott
öltözetnek.
(No ez hát igen kellemetes látogató, a ki a multakért hálálkodni kerül
vissza.)
– Tessék helyet foglalni.
– Köszönöm. Nem alkalmatlankodom tovább. Vissza kell sietnem a déli
vaspályához. – Hogy hálámat csak részben is kifejezhessem, engedje meg,
tisztelt asszonyom, hogy tizenkét darab azaléát és tizenkét
rhododendront adhassak át ajándékba, a melyeket kegyed számára hoztam;
ott vannak a vasutnál. Tessék valakit elküldeni velem, a kinek átadjam.
A feleségemnek erre az első gondolatja az volt, hogy de szabad-e vajjon
egy uradalmi főkertésznek a rábizott kert virágaiból ajándékokat adni.
– Tessék megnyugodni. A konventiómban van, hogy cserépvirágokat a saját
elárusításomra nevelhessek.
Másodszor pedig arra volt észrevétele a feleségemnek, hogy mi
ajándékokat egyáltalában senkitől elfogadni nem szoktunk. Az azaléákat
szivesen veszi (akkor téli kertünk is volt a saját házunkban), hanem
szabja valami árát.
– Ah, azt semmi esetre sem.
Utoljára mégis sok unszolásra annyit megtett a derék férfiú, hogy
szállítási költségek czíme alatt elfogadott valami három forintot. De
igen restelte azt is.
A feleségem aztán utasította a mi jó derék Gábor diákunkat, hogy kövesse
a főkertész urat a budai vaspályához, vegye át tőle az azaléákat és
rhododendronokat s egy targonczással hozassa haza.
A pályaháznál a főkertész úr bement a málharaktárba, a Gábort künn
hagyta a folyosón. A Gábor csak várt sötét estig, akkor megsokalta a
dicsőséget, bement a málharaktárba utána kérdezősködni.
Hát soh’se látta ott senki se a főkertészt, se az azaléákat.
A quidam sok helyen megfizetteté magának ugyanezzel a mesével a
martonvásári azaléák szállítási költségeit.