Dunnyogi Matyinak volt egy csinos hivatala, meg egy csinos felesége.
Csinos hivatalnak nevezi az ember azt, a mi 2400 frt fix fizetéssel jár;
s csinos feleségnek azt, a ki ebből a fizetésből ki tud jönni elegáns
módon.
Azonkívül volt mind a kettőjüknek egy házi orvosuk, a kinek szintén
csinos praxisa volt; a mi ismét azt jelenti, hogy többnyire szép
asszonyok voltak a pácziensei.
Az asszonyság neve volt Iduna; a házi orvosé pedig Henrik.
Mind a hárman igen jó egyetértésben éltek. Ha mind a hárman együtt
voltak, akkor játszottak klabriászt; ha csak ketten voltak együtt, akkor
pikétet.
Egyszer, a karácsonyünnep közeledtével azt mondja magában Iduna
asszonyság: «ennek az én jó Matyimnak kellene valami krisztkindlit
venni. Nézzünk be Kertész Tódorhoz.»
Ott, a sok válogatás után, megakad a szeme egy muzsikáló órán, a mi
háromféle zeneművet játszott: volt rajta egy malom is, a mit egy patak
hajtott; mikor az órát ütötte, a molnár mindig kidugta a fejét az
ablakon.
– Ez lesz jó az én uramnak! Mondá magában Iduna asszony. Tudom, hogy
nagyon szereti a muzsikáló órát. S ennek a molnárnak akkurát olyan képe
van, mint az én Matyimnak.
Megalkudott az órára s kifizette az árát. Kitelt az a konyhapénzből.
Azt kérdezték tőle, hogy hová küldjék?
– Csak ide erre az adressere, mondá az asszonyság s kivett a tárczájából
egy névjegyet.
Az a névjegy pedig hogyan, hogyan nem keveredett oda? nem az övé volt,
hanem Henrik uré, a házi orvosé.
A galanterie kereskedő elküldte a muzsikáló órát Henrik úrnak, a
doktornak.
– Nini, egy muzsikáló óra! mondja doktor Henrik. Ezt nekem bizonyosan
valami pacziensem küldi. Nem is sejti, hogy én ki nem állhatom a
muzsikáló órákat. Nem is egészségesek; mert háborgatják az álmot. Számos
esetet tudok rá, hogy valaki megőrült, azért, mert muzsikáló óra volt a
házánál. Ezzel én boldoggá teszek valakit.
Az óra éppen ütött, a molnár kidugta a fejét a malomablakon.
– Ecce! Hisz ennek a molnárnak éppen olyan pofája van, mint az én Matyi
barátomnak. Ugy is éppen azon törtem a fejemet, hogy mit vegyek neki
karácsonyra? Jó lesz neki ez az óra.
S azzal doktor Henrik szépen összepakolta a muzsikáló órát, s elküldte
az inasa által Dunnyogi Matyi barátjának, szives üdvkivánsága mellett.
Dunnyogi Matyi, mikor délben két órakor hazakerül a hivatalból, ott
talál egy skatulyát az asztalán. Felbontja: egy muzsikáló óra van benne.
– Quid hoc? Egy muzsikáló óra? Nekem küldik ajándékba. Ennek a háta
mögött valami lappang. Mit muzsikál ez az óra?
Meghúzza a zsinórját: az óra rákezdi:
«Az asszony ingatag, álnok csalfa lény! stb.»
– Tudom én azt régen: minek azt nekem muzsikaszóval mondani?
Mi a másik nóta?
«A mely leány sokat szeret, Jámbor asszony soh’sem lehet. Here
tyu-tyu-tyu!»
– Hogy a kakas csípje meg! Ez az óra goromba egy ficzkó!
– Hát a harmadik? – Ez még a legszebb nóta:
«Mi haszna, hogy szép vagy!
Ha mindig beteg vagy,
Szombaton jobban vagy; vasárnap czifra vagy;
– Hétfőn csak beteg vagy!»
S mind annyiszor kidugta a molnár a fejét a malomablakon. Abban meg
saját magára ismert.
– Hisz ez világos czélzás! – Hogy a kutya szánkázza meg ezt a doktort;
de megtréfált ezzel az órával! No majd tudom én, hogy mit csinálok vele?
Következett a bűvös-bájos karácsonyest, a mikor mindenki, a ki szeret
valakit, iparkodik annak a vágyát kitalálni s valami olyan ajándékot
hozatni a Jézuskával, a mi annak bizonyosan tetszeni fog.
Dunnyogi Matyi nyájasan édelgő mosolylyal prezentálta a maga karácsonyi
ajándékát az ő kedves muczuskájának.
– Nézd csak, kedves Duduskám, milyen szép muzsikáló órát vettem én te
neked karácsonyi ajándékba…
Annak nagyra nyilt fel szeme-szája.
– «Te» vetted «nekem» ezt a muzsikáló órát?