Volt egy jeles intézmény a hajdani kálvinista iskolai életben, a mit úgy
híttak, hogy «academica promotio.»
«Akadémiai előmozdítás» – szóról szóra. Nem «előléptetés», hanem
«előmozdítás.»
Arra, hogy előléptessen valakit, nem volt joga a kollégiumnak; de hogy
előmozdítson, azt megtehette.
A következő módon:
Minden egyházkerületben vannak olyan jól dotált rektóriák, a melyeknek a
jövedelme fölér egy viczispánsággal. Már most az ilyen kitünő
kondicziókra kiszemelték a teológiát végzett ifjak közül azokat, a kik a
tudományokban való előmenetelük által jogos reményre szolgáltattak okot,
hogy belőlük valamikor még professzor, vagy esperes fog válni s ezek
lettek odaküldve. Három esztendeig tartott a boldogság. Addig a
rektornak paradicsom volt az élete. Ez idő alatt azonban a fizetését meg
kellett takarítania s az így gyűjtött összeggel ki kellett mennie
külföldi akadémiákra s ott tökéletesítenie magát valamely kedve szerint
való katedrára. Igy támadtak a leghiresebb tanáraik az atyafiaknak. Ez
megint egy adalék a «gazdag szegények» történetéhez. Kincsszórás üres
marokból. Olajtöltögetés az özvegyasszony kifogyhatatlan korsójából.
Ilyen jól helyezett rektória volt a Dunántúl az ó-szőnyi, Révkomárommal
szemben.
Mikor én kis gyerek voltam, akkoriban is egy később hirneves tudóssá
emelkedett rektor volt Ó-Szőnyön.
Komáromban pedig Kalmár Ferencz nagytiszteletű úr volt az esperes.
Gyönyörű egy pátriárkai alak, országszerte ismeretes prédikátor, a kinek
a szónoklatait nyomtatásban is kiadták.
Én csak egyszer láttam életemben: kis «sexta»-diák koromban. Még akkor
csak félesztendeje, hogy koptattam az iskola küszöbét.
Jöttek a vizitátorok (a kiket mi gyerekek úgy híttunk, hogy «vizi
tatárok»): az esperes, a főkurátor, meg egy presbiter. Azok a diákokat
megexaminálták.
Nem ijedtünk ám meg tőlük! Nagy az öntudat büszkesége a helyét jól
megálló diáknál!
Én tőlem azt kérdezte a hatalmas nagy ember, Kalmár Ferencz:
– No kis fiacskám, hát tudod-e már a zsoltárokat?
– Igenis, tudom.
– Hát meg tudnád-e mondani, hogy hányadik zsoltár az, a mely ezen
kezdődik: «Aru kankaru netsi sőre za?»
– Igenis, tudom; a LXVII. zsoltár.
Tudniillik, hogy az kezdődik ezzel a sorral: «Az erős Isten uraknak
ura.» A mi visszájáról olvasva, a fentebbi mondatot adja ki.
Ebből az tünik ki, hogy a dicső emlékű nagy ember szerette a tréfát.
De én is kitüntettem, hogy megértem a tréfát.
Azonban egész klassziczitásában tünteté fel attikus humorát a mi
főpapunk, a midőn az ó-szőnyi rektornak (letelvén az academica promotio
három éve) kiadta a hivatalos bizonyítványát, mind tanítói működéséről,
mind erkölcsi magaviseletéről.
A bizonyítvány, akkori szokás szerint, latinul volt fogalmazva.
A vége így hangzott:
«Utpote omnes puerorum pias matres gravidas fecit.»
No iszen lett elszörnyedés a kollégiumban, mikor ezt a lepecsételt
bizonyítványt az iskolaszék előtt felolvasták!
Hisz ez egy szörnyeteg! Egy Minotaurus! Egy Sardanapal! A kit nem
akadémiákra küldeni; de örökre ártalmatlanná tenni kötelessége a szent
eklézsiának.
Szerencsére nagytudományu Márton Ferencz professzor prezideált a
sedesben.
– Nem úgy van az, doctissimi. A szó megöl, a lélek megelevenít. Ez a szó
«pia mater» az anatómia szerinti elnevezése annak a harmadik legfinomabb
hártyának, mely az agyvelőt beburkolja s mely a tudósok megállapodása
szerint minden tudománynak a lerakodó helye. «Ezt» terhesíté meg a
tanítványainál a mi derék kandidátusunk – és nem mást.
… Akkor «bene!» – Tollatur ad academiam!