Volt egyszer egy hatalmas miniszter Bécs városában, a kit úgy híttak,
hogy Metternich. Az ő engedelme nélkül semminek sem volt szabad történni
a nagy császárvárosban s ha valaki prüsszenteni akart, elébb engedelmet
kellett neki rá kérni a policzájtól s letenni érte a taksát. Nagyra is
volt a miniszter a policzájával, hogy olyan nincs több a kerek világon,
mert az még azt is megtudja, hogy ki mit álmodott az éjjel?
Volt azonban a hatalmas miniszternek egy veje, a ki magyar gróf volt, a
leghiresebb lovas a világon, a kinek lóháton elkövetett kalandjairól
egész könyvet irtak: hogyan ugratta keresztül a paripájával az útjába
akadt szekeret a benne ülőkkel együtt; hogy szöktetett alá a bástyáról,
hogy lovagolt fel a budai várba a földalatti lépcsősikátoron. De gyalog
is túljárt annak az esze a másén.
Egyszer azt mondja a gróf az apósának:
– Ugyan öreg, ne légy olyan nagyra azzal a te bécsi rendőrségeddel. Én
fogadok veled, hogy legközelebb elfogatom magamat itt Bécs város közepén
a te policzájoddal; pedig semmit sem fogok tenni, a mit becsületes, jól
nevelt gavallérnak megtenni nem illik, se olyan öltözetet nem fogok
felvenni, a milyenben nem szokás az utczán járni, se olyan helyre nem
megyek, a hová nem szabad mindenkinek belépni, se olyan szót ki nem
mondok, a mi akár a törvényt, akár az illendőséget megsértse, és mégis
vasra fognak verni s úgy hoznak ide tehozzád, négy szuronyos katona közé
fogva, lánczon.
– Tartom a fogadást, mondá a miniszter. Mibe fogadjunk?
– Potom kétezer aranyba.
A miniszter kapott rajta, parolát adott rá. Előre örült neki, hogy lesz
valahára olyan csodaeset a világtörténetben, hogy egy após kap pénzt a
vejétől.
A policzájának pedig erősen meghagyta, hogy ugyan duplán vigyázzanak e
napságtól fogva az ő kedves vejére, hogy valami Stikk[4] ne essék rajta.
Volt akkoriban egy hires vendéglő Bécsben, a mit úgy híttak, hogy
Matsakkerhof. A nevét Csák Mátétól kapta, a hatalmas magyar dinasztától,
a ki Róbert Károly idejében ellenkirály volt. Ő építteté azt a máig is
hires házat Bécsben, nevének dicsőségére, a mit fenn is tartanak a jó
borok, a miket a vendéglőben mérnek. Idejártak akkoriban a
Magyarországról jövő uraságok.
Egy délben beállít a fényes étterembe egy drótos tót, az egész világon
jól ismert fakó gubájában, derekán rézcsattos tüsző, oldalán pitykés
szeredás. Arra akasztva egy karika sodrony, meg egy pár drót egérfogó;
lábai drótosdivatszerű bocskorokba fűzve, kezében egy hűséges vasasvégű
somfa czelőke.
A drótos körülnéz, meglát egy üres asztalt a szegletben, a mellé
letelepszik, a botját a székhez támasztva s a szurtos kalapját a bot
végére tűzve. S azzal elkezd csengetni a kés fokával a poháron.
A pinczérek rohannak hozzá, hogy mit akar?
– Ebédelni.
– De itt drága ám az ebéd!
– Az a jó, a mi drága. Mi a legdrágább?
– A fáczán-pecsenye.
– Azt kell hozni. – Hát az mi, a mit ott a másik asztalnál békateknőből
szürcsölgetnek?
– Az meg osztriga. Tuczatja két forint.
– No hát három tuczatot belőle. – Azután jöhet a fáczán. Bor is kell
hozzá. Milyen van?
– Van gumpoldskircheni: három forint a flaska.
– Az nem kell! Nincs más? Drágább?
– Tetszik Johannisberger? Az nyolcz forint.
– Két flaskával.
A drótos szép nyugodt lélekkel megebédelt. Tudta, hogy mire való a
szalvéta. Nem ivott a palaczkból, hanem rendén pohárba töltötte a bort,
nem szopta le az ujjait a fáczánpecsenye után s nem törülte a kést a
bocskorához, a csontokat sem dobálta el a földre.
Még azután fekete kávét is hozatott, s a kávéhoz kikereste a legdrágább
likört, a «mandarint.»
Mondták neki, hogy abból egy forint egy kupiczával.
– Akkor hát kérek egy egész üveggel.
A fizető pinczér nagyon vakarta a füle tövét: a különös vendég számlája
felment száz forintra.
– Ki fizeti ezt meg?
– Magam vagyok az az úr, mondá a drótos s azzal felkapcsolá a tüszője
négy csatját egymás után, kivett belőle egy bugyellárist, szép piros
bőrbe kötött bugyellárist, aranyos czímerrel a hátán. Elkezdett a
pénzben válogatni. Biz abban nem volt kisebb bankó ezresnél. Kivett
egyet a sok közül s odanyujtá a fizető-pinczérnek: «nyek sza lubi!»
Az bocsánatot kért, hogy annyi pénzzel nem rendelkezik, hogy vissza
tudjon adni; majd mindjárt elfuttat a bankhoz, ott felváltják.
A drótos ráért várakozni; azalatt iszogatta a drága likőrt poharankint,
mint a ki ilyenhez van szokva.
Egyszer csak jön ám a pénzváltó pinczér vissza; de nem egymagában, hanem
egypár fogdmeg és egy biztos kiséretében.
A rendőrbiztos felszólítá a drótost, hogy minden ellenkezés nélkül adja
meg magát s kövesse őt a rendőrségre. Nagyobb tisztesség kedvéért egy
pár vaskarpereczet is kapcsoltak a két kezére.
A drótos engedelmeskedett, hagyta magát a rendőrfőnök elé vitetni. Ott
megvizsgálták a tüszőjét s megtalálták benne a kérdéses pénztárczát. Sőt
még többet: egy muzsikáló arany tubákos pixist, egy arany repetir órát,
meg egy briliántos gyűrűt. Semmi kétség. Itt vannak a bűn-tanujelek!
Nagy rablógyilkosság van itt!
A hatalmas miniszter éppen maga is ebédnél ült: neki csak «pakene
händli» járta, egy pfiff vözlaui mellett. A miniszter mindig panaszost
eszik. Még sem hizik. A midőn betoppan hozzá maga a rendőrfőnök, sápadt
arczczal.
– Herczegem! Gonosz hírt hozok. Önnek a vejét meggyilkolták, a gyilkost
elfogtuk. Megtaláltuk nála a gróf pénzes tárczáját, tele sajátkezű
jegyzeteivel és egyéb ékszereit. Itt hozzák a gonosztevőt, vasraverve,
négy katona között.
Akkor kezdett el csak «szakramentezni» a hatalmas miniszter, mikor
meglátta a vasravert drótost.
– No ti szépen kirántottatok a zsebemből kétezer aranyat! Hisz ez a
drótos maga az én vőm, gróf Sándor Móricz!
A fogadás minden pontjában meg volt nyerve.
A gróf semmit sem tett, a mit becsületes gavallérnak nem szabad
megtenni; mert a Matsakkerben ebédelni nincs tiltva. Nem viselt olyan
öltözetet, a milyenben az utczán nem szokás járni; mert drótos tót
mindig ilyen öltözetben jár az utczán. Nem mondott, nem tett semmit, a
mi törvény és illendőség ellen van; mert jó bort inni s ezressel fizetni
se nem bűn, se nem illetlenség; és mégis vasraverték.
A gróf megkapta a kétezer aranyat, a policzáj meg egy hosszú nagy bolond
orrot, ezt viselhette, a míg benne tartott.