Lord Dagobert végre mesterére talált.
Donna Idól elfogadta a tervezett komédiát, csakhogy megfordította a
szerepet.
Ha a férj dörömbözött az ajtón és szitkozódott, a hölgy elkezdett
rimánkodni és segítségért kiabálni. A házbeliek azt hitték, hogy ő az
ostromolt fél. Hozzá voltak már szokva az ilyen jelenetekhez.
Ha lord Dagobert nagyon ordított, akkor Donna Idól előre-hátra
szaladgált a szobában s döntögette a székeket, asztalokat egymásra –
mintha kergetnék.
Mikor pedig a szócsövön át a szakácsnak küldött le izeneteket a
konyhába, akkor lord Dagobert hangját utánozta remekül.
A lordnak át kellett látni, hogy nyomorultul meg van fogva a saját
csapdájában.
De még sem akart kapitulálni.
Donna Idól ott reggelizett, ebédelt és vacsorált az orra előtt, s neki
csak az ételeknek a szaga jutott.
A mi legjobban ingerelte, az volt, hogy hát a kártyavetőnő jóslatának be
kell teljesülni. Egy ostoba jósnő, a kinek a jövendölésére okos ember
csak a furcsaság végett lehet kiváncsi, kimond egy lehetetlen dolgot,
egy abszurdumot. És ime az a lehetetlenség közel van hozzá, hogy
beteljesüljön.
Két napig kiállta az éheztetést. Már könyörgésre is fogta a dolgot: «Ön
kegyetlen dæmon! Meg hagy halni egy embert éhen! Egy Mac-Millan lordot,
utolsó sarját a nagyhirü családnak!»
– Ön maga tartja magát fogva, ön maga kárhoztatja el magát erre a
kinzásra. Egy Mac-Millan lord! Ha ön egy bookmakernek szavát adja, azt
megtartani becsületbeli kötelességének ismeri: hát egy ártatlan
hajadonnak adott szavát kijátszani gavallérhoz illőnek tartja? Hogy
hamis oltár, hamis pap előtt lett adva az a szó? De a mylord igazi
gentleman: angliai earl, a Bath-rend lovagja, s adott szava csak puszta
lég volt? Én életemben eleget éheztem azért, hogy a becsületemet
megőrizzem: ön most azért éhezik, hogy a becsületét kijátszsza.
A harmadik nap reggelén azt gondolta ki Donna Idól, hogy a közlekedő
asztalkával egy darab szalonnát hozatott fel magának.
– Ejh, meguntam már azt a sok mindenféle drága körömfaladékot. Nem kell
több osztriga meg pástétom: vágyom a szalonna után. A hogy hajdan
szoktuk, mikor faluról falura kóboroltunk, s kinn tanyáztunk a sátor
alatt.
Azzal oda kuporodott a kandalló elé, melyben maga megrakta az illatos
olajfából a tüzet, s elkezdte a kenyérszeletet, aztán meg a szalonnát
pirítani a tűznél.
Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs invitálóbb illat a világon, mint a
pirított szalonnáé. A pirított szalonnaillat képes egy kikoplalt
emberrel a hitét megtagadtatni.
– Irgalom! ordítá az ajtó ablakán keresztül lord Dagobert. – Feleségül
veszem önt, csak abból a szalonnából adjon egy harapást.
– Komolyan mondja ön?
– Komolyan mondom.
Arra aztán megszánta Donna Idól; vagy talán nem is szánta meg: kitelik
tőle, hogy csak kiszámított furfang volt. Odavitte a piritott szalonnát
és kenyérszeletet az ablakocskához s egy falatra valót levágott belőlük,
azt rózsás ujjai közé csiptetve, odadugta lord Dagobert szájába.
Egy percz alatt lenn volt.
De többet aztán nem adott neki belőle.
Az pedig, hogy egy agyonéhezett embernek «egy» falatot adjanak a
szalonnából, többet nem, tultett Arbuez minden torturáin.
Lord Dagobert szemei kék-zöld karikákat hánytak a dühtől.
– Hivassa ön a jegyzőt, – mondá neki Donna Idól.
– Kivel hivassam? Mikor nem mehetek ki.
– Irja meg neki a nyilatkozatot, hogy házasságot akar kötni velem.
– Mivel irjak? Hisz nincs irószerem.
– Dehogy nincs, én már arról is gondoskodtam. A varázsasztal mindent
felhozott.
Azzal odavitte az ajtóhoz az irószereket s azokat a csiptetővel benyujtá
a fogolynak.
Aztán diktálta neki, hogy mit irjon? Valóságos kapituláczió volt az,
kényre-kegyre.
Lord Dagobert jól tudta, hogy a törvények értelmében már ennek a
levélnek az erejénél fogva is el fogják marasztalni, ha a házassági
igéretét be nem váltja, legalább is a móringolt huszezer fontba; de már
ezt nem bánta. A levél Donna Idól kezében volt már.
– No, már most bocsásson ki.
– Dehogy bocsátom! Előbb összekelünk. Adja ide a szobám kulcsát, hogy a
jegyzőt a tanuival együtt bebocsáthassam.
Még ennek is meg kellett történni.
Donna Idól a sülyedő asztallal leszállítá a jegyzőnek szóló levelet, s a
szócsövön át lekiáltá az utasítást, hogy mit tegyenek vele.
A legrövidebb időhaladék mulva ott volt a jegyző a két hivatalos
tanuval.
A kis asztal már terítve volt a nászlakomához.
– Hol van a vőlegény? kérdezé a jegyző az elfogadására siető
mennyasszonytól.
– Ott van, – szólt Donna Idól a rézajtóra mutatva, melynek ablakán lord
Dagobert sáppadt arcza tekintett ki. – Nem volt már veres.
– Uram! kiáltá a jegyzőnek. – Ön látja, hogy én rajtam itt erőszakot
tesznek. Engem akaratom ellenére bezártak.
– Azt látom. Ki zárta önt be?
– Az az ördögi nő ottan.
– Ah! Donna Idól? – Hát Donna Idól hozta önt ide erőszakosan, vagy ön
hozta ide Donna Idólt?
– Én hoztam ide.
– Csalás által? Megesküdött vele álpap előtt? De furcsa helyet
választott ön magának a mézes napok eltöltésére mylord!
– Választott az ördög! Ő csukott be ide.
– S most nem ereszti önt ki addig, a mig ön a Code civil értelmében
törvényesen egybe nem kél vele.
– De ez a házasság erőszakolva van.
– A miatt tessék majd a biróhoz fordulni. Az előzmények rám nem
tartoznak.
– De én protestálok ellene.
– Hát az az ön dolga. Akarja ön az egybekelést végrehajtani, vagy nem
akarja? Ha nem akarja: én megyek a dolgomra. Ön fizet százötven frankot
a hiába idefárasztásért.
– Nem! Maradjon! Hol a szerződés? – Irom alá!
Mindent megtett már, a mit csak kivántak tőle.
A jegyző és a tanuk hitelesíték a házassági levelet s átadták Donna
Idólnak.
Akkor aztán Donna Idól kibocsátá a csapdából a – boldog férjet. Most már
csakugyan férj volt: s annyiban boldog is volt, hogy rögtön neki
eshetett – a terített asztalnak, hol hatalmába kerített egy egész
suprême de fajdkakas pástétomot, s azt oly mohón betömte, hogy a
vendégeknek még csak kostolót sem hagyott belőle. Ivott is a mellett, a
legnagyobb poharakból, a melyek csak az asztalon voltak. Egy szót sem
szólt senkihez. Mikor aztán egyszer pihenőt tartott, azt mondá neki a
jegyző: «No most mylord, ősi szokás szerint úgy illik, hogy a vőlegény
mondjon egy toasztot a menyasszonyára». – «Várjunk egy cseppet, – mondá
lord Dagobert – úgy megterheltem a gyomromat, hogy addig nem tudok
többet inni, a míg a «pastilles digestives de Bilin»-eimből be nem
veszek.» Azzal felkelt, kiment a szobából s soha se jött többet oda
vissza.