Háromszori kihirdetés előzte meg az esküvőt, három vasárnapon, és a
közbeeső két hét alatt a Palais royal legelső piperekereskedésének
kirakatában közszemlére volt kiállítva a Donna Idól mennyasszonyi
kelengyéje. A csipkék és himzések értékét a hozzáértők negyvenezer
franknál alább nem becsülték.
Maga az egyházi szertartás a mylord saját házi kápolnájában ment végbe;
a megnevezett násznagyok és nyoszolyó leányok, valamint a kegyes duegna
jelenlétében. Severus abbé pompás casulában, drága infulával a fején
végezte a czeremoniát s áhítatos szónoklat előre bocsátása mellett,
megáldá a bársony vánkosokon térdeplő boldog párt.
Azután pedig megírta annak rendén a szabály szerint végbe ment
házasságról a hivatalos bizonyítványt s azt átadta a duegnának, a ki e
becses okmányt eltette az imádságos könyvébe s azt háromszorosan
körülcsavarta kendőjével, hogy jól megőrizze.
Akkor aztán következett a mennyasszony és a duegna közötti bucsuvételi
jelenet, a mi nem történt meg sürü könyhullatások nélkül. Végre is el
kellett egymástól szakadniok, s Donna Idólnak átvenni a háznál az urnői
birodalmat.
A két nyoszolyó leány átvezette őt az öltöző szobájába, a hol levették
fejéről a mennyasszonyi koszorút és fátyolt: kiszabadíták a mindenféle
selyem és csipke pánczélok közül; azok helyett felékesíték a fejét a
pántlikás csepeszszel, ráadták a himzett pongyolát, melynek patyolatát a
Mac-Millan családi czímer griffmadarai ékesíték. Azután szerényen
visszavonulának.
Utánuk belépett, elébb az ajtón kopogtatva a boldog vőlegény, az
előleges megegyezés szerint keztyüvel a kezén s myladynak szólítá a
mennyasszonyát, engedelmet kérve tőle, hogy a kezét megcsókolhassa.
Ezt elnyerve, finom gyöngédséggel a karja alá vonta Donna Idólnak a
kezét s suttogva beszélt hozzá.
– Mylady! Madonna! Ez az egész palota az öné. Ön itt korlátlan hatalmu
urnő. Nem óhajtja birodalmát szemügyre venni?
Hogyne óhajtotta volna!
Lord Dagobert aztán végig hordozá Donna Idólt a pompás szalonokon,
couloirokon; megmutogatta neki a ritkaságokat, az ékszereket, az órákat
és szekrényeket, a régi mesterek festményeit, a melyek Donna Idólnak
mind nagy gyönyörűséget szerzének.
Azután elmondá neki, hogy az egész belletage az asszony rendelkezésére
áll; a parterre a férfi lakosztály, a souterain a valetaille tanyája és
a konyha.
Végre bevezette az urnőt a legérdekesebb szobába, melynek a nevét csak a
száj elé tett kézzel szokás kimondani: ez a boudoir, a hálóterem.
A fal csupa selyemszőnyeg, nehéz damaszt függönyök borulnak rejtek zugok
fölé. Kinálkozó kerevetek között egy gömbölyű asztal japán terítővel
letakarva.
– Ez a mi boldogságunknak az édene – suttogá a vőlegény mennyasszonya
fülébe s feltárta minden kényelmét a tündéri szobának. Megmagyarázta a
chemiai lámpagyujtó gép mesterségét; betanította, hogyan kell a
trombitaalakú szócsövön át a cselédeknek, meg a szakácsnak
parancsolatokat osztani. A nagy damaszt függöny félszárnyát is
félrehuzta, azok mögött volt látható a remekbe készült kettős nyoszolya.
– Ah! uram – suttogá a mennyasszony szemérmesen visszahátrálva, s
hasztalan kecsegteté a vőlegény azzal, hogy ez a fekhely a hirhedett
lady Hamilton ágyának a mintájára készült, melyben titkos zenemű van
elrejtve, mely az álomra készülő terhe alatt megszólal s édes
fuvolahangokon a «Di tanti palpiti» és az «Ah, la gioja» melodiáit
sipolja végig. A mennyasszony nem akart róla hallani; se a nyoszolyáról,
se a nótáiról.
Akkor a boudoir átelleni oldalára vezette lord Dagobert lady Idólt. Ott
egy alacsony ajtócska volt, fényes veres rézből, remek vésésekkel
kiczifrázva; benne volt a zárban az aczél kulcs; az ajtó közepén volt
egy kerek ablak, kristályüveggel fedve, akkora, mint egy embernek a
feje.
Lord Dagobert felnyítá az ajtót, mely befelé nyílt. Ott pedig egy fürdő
szoba volt; keleties pompával feldiszítve, aranyozott fürdő medencze,
vízokádó sárkányok, illatozó fűszerlámpák.
Innen meg már épen iszonyodva szökött vissza lady Idól.
Micsoda vakmerőség!
– No, ezt szeretem – mondá lord Dagobert. Menyasszony, a ki még az
esküvő után is szemérmes. Ez hiányzik Mohamed paradicsomából. Ez a
borban a bouquet! Ivott már mylady bort valaha?
– Soha!
– Pedig nászlakoma a nélkül meg nem esik. Ha én az ön egészségére fogok
toasztozni, akkor csak koczint velem?
– Akkor igen.
– No és aztán az első pohár hozza maga után a másodikat, s a második az
utolsót.
– De én sehol sem látok itt előkészületet a lakomához. Az egész
lakosztályomban sehol sincs fölterítve.
– Majd mindjárt lesz – szólt lord Dagobert, megsimogatva hölgye kezét. –
Mi nem hódolunk annak a rossz divatnak, miszerint a házaspárok meg a
násznép az esküvő után egész parádéban negyvenedmagukkal végig ülnek egy
hosszu asztalt; a hol mindenki jól lakik, csak a mennyasszony, meg a
vőlegény maradnak éhen. Mi csak kettecskén – tête à tête fogjuk a
nászlakomát elkölteni.
– Ez nekem is jobban tetszik! kapott rajta lady Idól.
– Ugy-e bár? Isteni asszony! Az ember ehetik, ihatik, a hogy akar. És
közbe talán?… Nono? Nem mondtam ki azt a rossz szót, csak a szájammal
mutattam: Ön már asszony, mylady. S nem feszélyezi a lakománál sem a
corsette, sem az etiquette.
– De szeretném tudni, hogy hol van az a lakoma?
– Mindjárt megjelenik. Úgy van ez minálunk, mint Aladin szultán
palotájában. A dzsinek szolgálnak fel. Látja mylady itt a kerevet előtt
azt a gömbölyü asztalt? Egy titkos rugó nyomására az rögtön lesülyed s
alászáll a konyháig. Ott az étekfogó megrakja ételekkel és palaczkokkal
s a gép megint feltolja elénk az asztalt mindennel ellátva. S ha valami
kivánságunk van: a beszélő trombitán keresztül leszólunk; az asztalt alá
eresztjük, s az ismét visszatér azzal a tárgygyal, a mit kivántunk!
– Hisz ez olyan, mint egy tündérmese!
– Mint a tündérmesében! A mit kivánunk, rögtön itt van. S a mi legszebb
benne, az, hogy alkalmatlan emberek közelléte nem háborit bennünket. Az
egész lakosztályban minden ajtó zárva. Senki be nem jöhet. S a
cselédeim, az egész háznépem tudja már jól a szokást, hogy ilyenkor
legalább három nap három éjjel nem szabad nekik bennünket háborítani.
Lady Idól nagyot bámult lord Dagobert szeme közé.
– A «szokás?»… «Ilyenkor?»… Hát szokott ön többször is megházasodni?
Lord Dagobert egész szabadjára ereszté a nevetését.
– Minden esztendőben, mylady! De becsületemre mondom, hogy az esztendőt
pontosan megtartom.
– Hisz akkor ön a valóságos «kékszakállú herczeg!» S mit csinál ön a
feleségeivel egy esztendő mulva? Megöli őket?
Lord Dagobert még jobban nevetett: «Dehogy ölöm, dehogy ölöm! Mind élnek
és vigan vannak, a hányan csak vannak».
Donna Idól azt hitte, hogy neki is nevetni kell: ez valami tréfa!
No természetes! Ha a férj nevet, akkor a nőnek is illik nevetni. Ez
benne van az esketési formuláréban.
– Donna Idól, – mondá lord Dagobert, maga mellé vonva a dagadó kerevetre
hölgyét – én nagyon szeretem, ha ön nevet. Imádom ezeket a megnyiló
korallajkakat, bámulom ezeket a gyöngysor fogakat, s mikor így
összehuzza a szemeit nevetés közben, az olyan, mintha a villámtüzet
konczentrálnák egy gyujtó-üvegben; hanem ezúttal mégis azt tanácslom
önnek, hogy ne nevessen. Ez a mi mai esküvőnk csak tréfa volt.
Ez a tréfa szó csakugyan komolylyá tette a hölgyet.
– Tréfa volt? S ön engem «Donna» Idólnak szólít?
– Bizony Donna Idól ön és nem lady Idól. Ön nem szerzett kellő
ismereteket párisi vendégszereplése alatt a francziaországi törvényes
szokásokról. Itt csak a polgári hatóság előtt kötött házasság bir
törvényes jelleggel; az egyházi szertartás meg van engedve, mint
czeremónia, de semmi érvénynyel nem bir Francziaország területén.
Donna Idól vállat vont.
– Hát bánom is én! Nem akarok Francziaországban maradni. Átmegyek
Angliába, s ott a pap előtt kötött házasság el van ismerve törvényesnek.
Ön pedig Angliában van otthon.
– Az ám. Csakhogy isteni Donna Idól! egy illuziótól kénytelen vagyok önt
megfosztani. Ha emlékezetem nem csal, ez a bizonyos főtisztelendő Páter
Severus üres óráiban az én lovászmesterem, egy megszökött skoláris, a ki
tudtommal soha sem volt papnak fölszentelve, csak hogy épen jól
megtanulta a litániát. Ön nem az első és hiszem, hogy nem is az utolsó
azon hölgyek között, a kik ez álpapnak az áldása által fel lettek
szentelve az én hitvestársamnak. De mondhatom önnek, hogy egynek sem
volt ellenem panasza.
Erre aztán bekövetkezett az a jelenet, a mi rendesen következni szokott.
A kétségbeesés, ájuldozás, átkozódás a rútul rászedett, a kelepczébe
csalt ártatlan hölgy részéről, melynek lord Dagobert ugyanannyi
mennyiségü esküdözést, engesztelést és végül kiméletlen erőszakot vetett
ellen. Hiszen ez volt ránézve a gyönyörnek a hatványozása. Holmi
csendes, szelid átadás, türelmesen nyujtott kegyek az ő vágyait nem
elégitették ki; neki az áldozatul esett ártatlanság vergődő
kétségbeesése szaporítá a gyönyöreit. Azért sietett a hölgyet
felvilágosítani a helyzetéről mindjárt a kezdetén az egyedüllétnek.
Donna Idól e felfedezés után azt tette, a mit a többiek, sirt,
könyörgött, átkozódott, küzdött; hasztalan! A viperamérges tőr nem volt
már a kezeügyében. Menekülni nem volt hová. Az ablaktáblák mind bezárva,
az ajtók csukva, a palota távol a lakott házaktól, a házi cselédség
betanítva és megszoktatva már az efféle jelenetekhez.
Végső kétségbeesésében bemenekült azon a kis rézajtón.
– No, hiszen ide futottál a legjobb helyre! – kiáltá lord Dagobert,
áldozatát utolérve.
Onnan nem volt hová menekülnie.
Itt azonban a hajdani akrobata nő, kinek izmai a gyakorlattól aczéllá
voltak edzve, egy hatalmas taszítást adott az üldözőjének, a mitől az,
sulyegyent vesztve, hanyatt esett a vízzel telt medenczébe. Donna Idól
pedig egy gazellai szökéssel keresztül ugrott a fürdőmedenczén, ki az
ajtón, azt hirtelen becsapta maga mögött, bezárta a kulcscsal, s a
kulcsot eltette a zsebébe.
Kis idő mulva aztán megjelent a rézajtó gömbölyü ablakában lord
Dagobertnek, az önkénytelen vett fürdőtől, de még inkább a haragtól
lángvörösre duzzadt arcza.
Igazán tréfás látvány! Egy haragos emberarcz, a kinek se keze, se lába.
– Donna Idól! Ezért ön kegyetlenül meg fog lakolni!
– Gondolja, lord Dagó?
– Ne hijon engem Dagónak, hanem ereszszen ki innen azonnal!
– S ha nem ereszteném?
– Ki fogom törni az ajtót.
– Nem lehet; mert csak befelé nyilik.
– De hát itt csak nem hagy?
– Bizonyos, hogy nem hagyom ott. A férjemet! Csak van eszem!
– No hát ereszszen ki innen.
– Nem addig, a míg ön a jegyzőt ide nem hivatja s a franczia törvények
rendeletei szerint velem szabályszerü házasságot nem köt.
– Ah, az botor beszéd! Arról ne is álmodjon, Donna Idól.
– Hát majd meglássuk: monsieur Dagó.
– Hát mit akar ön? El nem futhat innen, mert a szobája ajtajának a
kulcsa nálam van, s a cselédjeim ki nem eresztik.
– Eszembe sincs innen elfutni. Nagyon jó itten. Önnek a cselédjei
ismerik már a szokásokat. Három nap, három éjjel föl sem jönnek az
emeletre. Nem háborítják a paradicsomi boldogságot. Én tudok várni, csak
ön is tudjon. Dörömbözni szabad az ajtón. Az ön hozzátartozandói már
ismerik az eféle zajgást. Good bye mylord.
Azzal Donna Idól odament a kerevethez; megnyomta az asztalkán a titkos
rugót; arra az lesülyedt s rövid időn ismét fölemelkedett, megrakva
étkekkel, csemegékkel és palaczkokkal.
Donna Idól felnyitogatta az ételes tálak födeleit s inyencz gyönyörrel
mustrálta a drága étkeket, a melyekhez aranynyomatu papiron mellékelve
volt az elnevezés.
– Ah, potage à la Montesquieu! Ez az én kedvencz levesem! Micsoda
fölséges illat! Szarvasgomba pástétom! Az én ideálom! «Petites timballes
à la chasseur!» Ennek még hirét sem hallottam. Valami jó lehet. «Zephyr
des poulardes aux pointes d’asperges!» Zefir! kappan és spárga! Fölséges
valami. Galantine! Macedoine! Ez még épen egy fajdtyúk suprêmeje!
Fejedelmi lakoma! Ilyent csak Aladin szultán asztalára hordnak a
dzsinek. Nos, uram! hát nem tart ön velem?
S azzal neki könyökölt a dús lakomának s tömte a két piros orczája
duzzadtáig a drága jókat a szájába.
Lord Dagobert pedig onnan a kis kerek ablakból káromkodott s rugdalta az
ajtót.
– Ez a bor is fölséges, annyit mondhatok! szólt Donna Idól, felhörpentve
egy pohár chablist. Követte egy pohár sherry. Hanem a bordeauxi nagyon
erős! Szereti ön a bordeauxit, uram?
– Az ördög vigye el önt a bordeauxival együtt! orditá Lord Dagobert a
rézajtó közepéből.
– Vigyázzon! Most ugrik a dugó! Még egy pezsgős palaczkot is felnyitott
Donna Idól, a minek a dugója kicsiny hija, hogy orron nem találta a
haragos vőlegényt.
– Donna Idól! Most már elég volt!
– Nem, uram! Még egy pohár chartreuse következik. Csodálom, hogy ön meg
tud vetni egy ilyen válogatott vendégséget. Ön valódi aszkéta. Bámulom a
mértékletességét.
– Ön egy valóságos ördög, Donna Idól.
– Ismeri ön Tantalusnak a meséjét Dagikám? Azt hiszem, hogy ha
Tantalusnak azt mondták volna, hogy hivassa a jegyzőt, mindjárt
elhivatta volna.
– Azt nem fogja ön kidaczolni tőlem!
Donna Idól aztán, mikor jól megvacsorált, odament a lefüggönyözött
alkovenhez, széthuzta a damaszt kárpítokat, s éji toillettjét végezte a
lepihenéshez s hogy a boldog vőlegény lássa, mit veszitett, égni hagyott
minden gyertyát.
A varázsnyoszolya muzsikálta az olasz áriákat; Lord Dagobert pedig
káromkodott négyféle nyelven, a ketreczébe bezárva.