Egy péntek napon tiszteletreméltó látogató lett bejelentve Donna Idól
jól őrzött lakásán, díszes soutanba öltözött egyházi személy.
Elfogadták.
Hanem azért annak elébb a purgatoriumon kellett keresztülmenni, a
társalkodónő szobáján, a ki őt egyedül fogadta.
A látogató nemcsak jól táplált termete és kenetteljes, mosolyra derülő
arcza által bizonyítá be, hogy ő valóságos abbé, hanem a folyékony latin
konverzácziója által még inkább, mely nyelven egyedül értheték meg
egymást a duegnával, a ki ezenkívül csak a legeredetibb baszk nyelvet
beszélte.
– Én vagyok abbé Severus, – mutatá be magát a látogató.
– Ha te Severus vagy, akkor én Severa vagyok, – mondá kőhideg
arczkifejezéssel a duegna. (Mind a kettő hím és nő-nemben azt teszi,
hogy «szigorú».)
Abbé Sever aztán előadá az ügyet, mely őt idehozta.
Patronusa, az istenfélő lord Mac-Millan Dagobert, a ki világszerte
ismeretes arról, hogy óriási vagyonát a keresztyénség terjesztésére
fordítja, a ki e czélra missziókat tart fenn Khinában, Lapponiában, a
pattagonok és a chippewasindiánok földén, a kinek évenként százezer
guineáját eszik meg a missziónáriusok, s száz missziónáriusát a
kannibálok; ez a kegyes férfiú elvégre meghódolni kénytelen annak a
magasabb sugallatnak, hogy ős nemzetsége fentartásáról gondoskodjék. S
miután a kerek világot beutazva, arra a tapasztalatra jött, hogy a
földlakó leányok mind valamennyien csak a hivalkodásban serények: egyes
egyedül Donna Idól az, a ki egy áhitatos lélek eszményképének
tökéletesen megfelel, annálfogva szent elhatározása, hogy Donna Idólt
feleségül megkéri, egész szabály szerint.
Ez már megfontolásra érdemes ajánlat volt.
Azonban a duegna nemcsak hogy diákul tudott, hanem a szokásos
rendszabályokat is ismerte, melyek megtartandók, a midőn egy finemen
levő ifjú egy nőnemen levő fiatallal egy párt képezni kiván.
Hol fognak esküdni?
A mylord saját kápolnájában. A párisi templomok neki nem elég
áhitatosak.
Ki lesz az eskető pap?
Maga abbé Severus.
És a tanuk?
Az egyik lesz sir Flibbertiggibet Erazmus, a mylord major domusa; a
másik lord Knickerbocker, a mylord kebelbarátja.
A nyoszolyó leányok: miss Kelly és Milly. Mind a kettő az első
arisztokrata-családok leánya. Az egyik világoskék, a másik rózsaszin
öltözetben.
A móring, melynek lefizetésére a vőlegény kötelezi magát, huszezer font
sterling.
Azonkívül a duegnának évenkénti kétezer frank rente viagère.
Hozzáértetődik természetesen a nagyszerű trousseau (kelengye), ékszerek,
toilettek, a melyekről gondoskodni a vőlegény kötelessége. Obligát
nászút Itáliába. Nyáron biarritzi, vagy trouvillei fürdők. Palota,
ekvipázs, páholy az operában.
És a mi mellékes dolog: tizezer frank penále kifizetése az Odeon
direktorának, a kinek Donna Idól még ötven fellépéssel tartozik, melyek
természetesen a férjhez menetele által mind elmaradnak. Mylady
Mac-Millan gazdag hajpalástja nem söpörheti többé a szinpadot.
Mindezek az előföltételek kellő pontossággal meg levén hányva-vetve az
abbé és a duegna között, – elvégre meg lett engedve az abbénak, hogy
magával a donnával is ismertesse meg az ajánlatot.
Donna Idól az első hallásra öngyilkosságot akart elkövetni; kést akart
szúrni a szivébe; rettenetesnek találta azt a gondolatot, hogy ő egyedül
ebédeljen és vacsoráljon egy emberrel, a kinek szakálla van; de miután
megnyugtatták a felől, hogy leborotváltatja a szakállát és soha a
keztyűjét le nem fogja húzni a kezéről, mikor vele egyedül értekezik:
nagy nehezen ráhagyta magát beszéltetni, hogy ősanyái példáját követve,
legyőzze hajadoni iszonyatát a házasság ellen s másnapra, azaz szombatra
halaszsza a boldogitó «igen» kimondását.