Abban az időben, hogy lord Dagobert a párisi palotáját tette
rezidencziájává, az új Ninivében egy spanyol tánczosnő volt a szinpadi
csillag: Donna Idól.
Nem a közönséges iskolázott ballerinák svadronjához tartozott, a kik
lábújjhegyen szaladgálnak, s körben forognak; inkább jellemtánczosnő
volt; nemzeti tánczokat adott elő; hanem azokat aztán ördögi tűzzel
járta. A Saltarellában olyan szökéseket tett, hogy az már repülésnek is
bevált volna, mintha szárnyak volnának a lábain; tündéri termete minden
mozdulatában új ingert fejezett ki, s olyan pokoli eleven volt az arcza
is; csábító varázsló mosolyában, duzzogásában, negédességében; hát még
az epedésben! És azok a nagy fekete szemek! Azoknak a kacsintása volt az
igazi fekete villámlás. – Mikor megint a seguidillában előjött, sarkig
érő fekete palástba burkolva, mint egy gyászoló alak, s aztán egyet
fordulva, szétbomlott rajta a sürű palást, nem volt az egyéb, mint a
saját dusgazdag hajzata, még a földet is söprötte a nyomában. S e
szétszórt felhő közül úgy kelt ki ő maga, mint egy napszülte tündér! –
Nem csoda, ha minden férfi bolondult utána.
De hát hiába bolondultak; mert Donna Idól senkit sem tett okosabbá.
Udvarlókat nem bocsátott magához közel, ajándékokat nem fogadott el,
egyetlen ékszere egy kis fekete zománczú arany kereszt volt, a mit
zsinórra kötve viselt a nyakában. A mi leveleket küldtek hozzá, azokat a
duegnájával olvastatta el, az pedig egy élemedett apácza volt. Az utczán
mindig ennek a társaságában lehetett őt látni, lesütött szempillákkal és
összetett kezekkel, a legegyszerűbb öltözetben; s más útja nem is volt,
mint a templomba.
Valami költő meg is énekelte: «Egy tánczosnő, a kinek nincsenek
gyémántjai.»
Az egész fiatalság, a 17 évestől kezdve a 71 évesig, kétségbe volt esve
a miatt, hogy Donna Idól csak imádtatni engedi magát, de szerettetni
nem.
Mikor az utczán járt, valóságos hadkisérete a keresztes és kereszt
nélküli lovagoknak taposott a nyomába, egész a templom ajtóig, – de
beljebb már nem követték. A duegna világosan tudtára adta az
udvarlóknak, hogy Donna Idól pártáját csak a menyasszonyi koszoruért
adják cserébe. – Ez mégis magas ár volt! Hogy a virágvásáron legdrágább
a myrtus!
Azt a legendát is elhiresztelték Donna Idólról, hogy a térdszalagja
mellé tűzve visel egy aczél gyilkot, melynek hegye vipera-méreggel van
zománczolva, azzal egy karczolás elég, hogy női erényének durva
megtámadóját holt emberré tegye. S elég castiliai vére van hozzá, hogy
azt elkövesse.