Lenormand asszony világhirű egyéniség volt; még híresebb, mint
napjainkban dr. Falb, mert ő nem az időjárást jövendölte meg, hanem az
embereknek az életsorsát. Magasabb rendű kártyavetőnő volt. Egész
mythoszi legendakör van róla följegyezve: hogy jósolta meg kiváló nagy
alakoknak a sorsfordulatait, mely jóslatai mind bámulatosan
beteljesültek.
Ez időben Mac-Millan Dagobert lord Párisban ütötte föl pompás tanyáját.
Valami világgyűlölő hagyatékából vásárolt meg egy palotát, azt
idomíttatá át a maga izlése szerint. Addig nem is hozta oda a myladyt, a
míg annak a lakosztálya is be nem volt rendezve.
Az alatt eljárt a klubokba kártyázni, a szinházakba, a turfra; mindenütt
ismerős alak volt. Délczeg termete, jól edzett izmokkal; magasra
bodrozott gesztenyeszín haja, szokatlan szabású öltözetei, kiváltképen
nőiesen fehér-piros arcza, egy látásra ismerőssé tették. Az árnyékáról
még jobban ismerték: az volt a bőkezüsége.
Párisban egész legényéletet élt; nem vetette meg a mulatságokat,
melyeknek érdekesebb részét a hölgyek képezik.
Egyszer rá hagyta magát beszéltetni, hogy meglátogassa a hirhedett
jövendőmondónőt rue de vivienne-i palotájában.
Egy héttel elébb be kellett magát jelentetnie a jósnőnél; mert annak az
ideje el volt foglalva, s üléseket csak éhomra szokott tartani délelőtt.
Lenormand asszony megcsinálta a horoskópot s ezt a jóslatot olvasta ki
belőle Dagobert lordnak:
– Ön, mylord, a legközelebb lefolyó év alatt meg fog házasodni.
Dagobert lord nagyot kaczagott erre a jövendőmondásra.
– Hát nem tudja, madame, hogy én nekem már van feleségem?
– Tudom jól. Nem egy felesége van önnek, hanem hét. Van szőke, barna,
fekete, veres hajú; kékszemű, feketeszemű; van alacsony és magas
termetű, karcsu és molett; egyet elvett ön Lyonban, azt elhagyta
Sevillában; a másikat elvette Madridban, azt elhagyta Genuában; a
harmadikat elvette Rómában, s elhagyta Bécsben, és így tovább:
meridianusok szerint körülrakta a földglóbust elhagyott feleségekkel. És
azok – csodamódon – nem szaladtak ön után, hogy soknejűség miatt
bepereljék, hanem teljesen meg vannak elégedve sorsukkal. Mylord ügyesen
el tudta velük igazítani a dolgot.
Dagobert lord elejté a szemüvegét s nem is vette fel, hanem rátaposott.
Igy tán jobban látni?
– Ki mondta azt önnek, madame?
– Hát a kártyák. Az én kártyáim.
– No, hát legyünk jó barátok, madame. Én lefizetem a taksát. Úgy, a hogy
eddig megházasodtam, valószinű, hogy ez év folytán is meg fogok
házasodni.
– Nem úgy van, mylord. Ön legközelebb olyan házasságot fog kötni, a mely
az egész életre felbonthatatlan marad.
– Hiszen az is meg fog rajtam esni. Csakhogy az a hölgy, a ki erre a
balsorsra ki van jelölve, még nagyon fiatal: nincs tizenkét éves.
– Azt is tudom. Önnek ezelőtt tizennégy évvel egy csodaszép fiatal német
herczegnőt kellett volna nőül venni: akkor ön azt mondta, hogy «eh, mit?
menjen férjhez máshoz, majd ha aztán leánya lesz, elveszem azt.»
– Egészen úgy van. Ez az a kiszemelt mátka. Hanem erre még legalább öt
esztendeig várnom kell, s így nagy sajnálatomra nem szolgáltathatok
igazat az ön kártyáinak az idén.
– Az én kártyáim nem hagynak magukkal alkudozni. Én így látom, így
mondom. Itt a horoskóp. Önnek ez évben házasság áll.
– De hát miféle házasság? Mert a házasságnak vannak különféle alapokai,
formái, módjai. Vannak házasságok szerelemből, érdekből, becsületből;
van pénzházasság; van kényszerházasság; van művészházasság; van házasság
dicsvágyból, kétségbeesésből; köttetnek házasságok magasabb politikai
tekintetből; de mi kényszeríthetne engemet arra, hogy szivemet, kezemet,
nevemet holtomiglan lekössem, mikor az elsorolt kategoriák közül egyiket
sem találom magamra alkalmazhatónak?
– Sajnálom, mylord, hogy még ezt is meg kell önnek mondanom: de a
kártyák nem ismernek irgalmat. Ön meg fog házasodni – éhségből.
De már az olyan bolond jóslat volt, hogy Dagobert lord felcsapta a
kalapját a fejére a jósnő előtt, s kaczagva hagyta ott a szobáját. Még
az utczán is kaczagott. «Éhségből megházasodni!»