(Elbeszélés.)
A skrlje-dlniczai viczinális vasuton nem igen járnak utazók. A
pénztárnoknak főfoglalatossága a madár kitömés: elég ideje van rá.
Váltóőr nincs, miután csak egy mozdony jár rajta. Hanem aztán annak van
elég dolga. Mindennap kétszer fordul meg: (azaz hogy nem fordul meg:
hegynek fel ő tolja a vaggonokat, hegynek alá azok tolják őtet). A
vaggonok rakva vannak dongafákkal és nagy hordókkal, a miknek fenekén
olvasható.
Az egész vasut a legregényesebb vidéken visz keresztül. Két századot
számlált óriási tölgyfaerdők a lankákon, a mik alatt forró kánikulában
is sötét és hűs van; az erdő tele őzzel, szarvassal, vadkannal,
sasokkal; közbe egy-egy hatalmas zuhogó patak. A végállomáson van egy
óriási fürészgyár, az őserdő árnyában, túl rajta egy kiirtott erdő
tisztásán egy még nagyobb gyár, melynek magas kéménye fekete füstöt
okádik, mig egy vékonyabb vas kürtője fehér gőzt pöfékel
szünet-szüntelen; az udvarán hordó garmadák; alóla gőzölgő patak
csordogál, mely savanyu illattal tölti meg a léget.
De mielőtt a végső állomáshoz eljutna az utazó: (ki volna más, mint
szenvedélyes vadász, vagy tájfestő művész?) elébb megragadja a figyelmét
egy a vasuttól jó mannlicher lövésnyire fekvő pompás uri kastély, barokk
stilben épült: donzsónokkal, erkélyekkel diszítve, elől feljáró tornácz,
szárnyas sárkányokkal. Körül czifra rácskerítés, melynek oszlopain
ámorfigurák incselkednek minden lehető pózokban. Itt valami nagy úr
lakik. Ha nagy úr, akkor örülni fog a vendégnek e mély csendü magányban.
Hanem aztán ha közel megy a vadász utas a gyönyörü kastélyhoz, nagy
kiábrándulásban részesül. A rácsajtó be van zárva, s annak minden rudját
egész a tetejéig befutotta az iszalag; az utakat a nagy pázsitkörágyak
mellett benőtte az uti lapu; – a vadszeder összeházasodott a
kuszó-rózsákkal; – az eresz tele van rakva a parti fecskék fészkeivel; –
az erkélyek támköveihez darázsfészkek vannak toldva, s a lépcsőzet
eresztékei között sárgul a temetők virága, a heverő szaka. – Itt nem
lakik senki!
Ez a pompás nagy erdei kastély magára maradt, a nélkül, hogy valami nagy
családi dráma játszódott volna le benne.
Ennek a vadregényessel párosult gyártelepes tájnak az a története, hogy
e roppant terjedelmü erdőségeket felvásárolta egy külföldi vállalkozó, a
ki azt a dongafürész gyárt épitteté a hegyi patak mellett. Az épület
iszonyu pénzbe került, meg a gépek.
Ez belebukott a vállalatába, kiköltözött Amerikába.
A birtok kótyavetyére került, akkor megvette azt egy másik vállalkozó:
ennek már az épület és a gép ingyenbe jutott.
Ez a második uraság aztán, hogy a forgalmat biztositsa, építteté a hegyi
vaspályát.
Ez meg abba bukott bele. Ez is utána vándorolt az elsőnek Amerikába.
A birtok harmadszor is eladásra került; a midőn megszerzé azt egy bécsi
nagy-vállalkozó. Ez már a gyárhoz is ingyen jutott. Igy aztán meg lehet
élni egy iparvállalatból: ha elébb két ember kibukott belőle, – egy
harmadiknak.
Nevezzük «Aranykövy» urnak. Sokszoros milliomos volt.
Aranykövy úr azonban nem csupán a szerencséjének köszönheté fenomenális
gazdagságát; hanem egyúttal a tapasztalatainak, ismereteinek és jó
ötleteinek is. – Mingyárt, a mint megtekinté a birtokát, rájött, hogy
hiszen annak a legnagyobb kincse használatlanul hever. Ez ott van a már
letarolt erdők csonka tuskóiban és gyökereiben. Azokban aranybánya van!
Tannin! Rögtön épitett tannin gyárat a pusztaság közepén s kiszedetve a
tölgyfák gyökereit, elkezdte azokat kifőzetni. Bizonyos üzlet!
Csalhatatlan vállalat. A mig a világon inyenczek vannak, a kik megtudják
becsülni a fölséges bordeauxi veres bort, addig a tanningyár meg nem
bukik. Egy koleraesztendő! Bevezetésül egy influenza-évaddal. Ez aztán
az aranyeső a tannin gyárnak. Minden ember veres bort iszik (hatósági
rendelet folytán) s a veres bor annál jobb, mentül több tannin van
benne.
A vállalat óriási hasznot hajtott, a skrljadlniczai uradalom herczegi
jövedelmet ontott új földesura pénztárába.
Azonban nincs az a fényes vállalat, a mi meg ne tudjon bukni egy csepp
vizben.
Ez az a csepp viz, a melyben több ember szenvedett már hajótörést, mint
az oczeánban: egy szép asszony szép szemének a könycseppje.
Ilyen szép szem planétájának a holdjává szegődött Aranykövy úr is.
Nevezzük a hölgyet Hermelindának.
Egyszer azt kivánta Hermelinda Aranykövy úrtól, hogy építtessen a
számára a szkrlja-dlniczai uradalom egyik regényes partján egy rangjához
illő vadászkastélyt.
Aranykövy úr megtette azt a szép szemek kedvéért.
Egy év alatt felépült a barokk-kastély bécsi épitész korhű terve
szerint.
Itt szándékozott nagy vadászmulatságokat tartani Hermelinda.
Mikor a kastély belső berendezése is készen volt, akkor lerándultak azt
szemügyre venni.
A szép szemek mindennel meg voltak elégedve.
Hanem a hálószobában még is találtak megbotránkozásra méltó tárgyat.
Ez az ágyfülkének a boltive volt, melyet két kariatida látszott feje
fölé tett könyökeivel tartani. Az egyik kariatida férfi volt, fekete
szerecsen, a másik hölgy alak, egy nimfa: az már fehér volt.
Hermelinda elszörnyedt e látványon.
– Uram! Mi ez? Hisz ezek a kariatidák cserépből vannak.
– Kérem: majolika.
– No igen. Fazekas művészet! Csak nem akar engem azzal megalázni, hogy a
hálószobámba, a hol a kandalló márványból van, gelencsérmunka
kariatidákat állíttasson be? – Nekem ne Zsolnayval, vagy Fischerrel
csináltassa ön a kariatidákat; hanem Tilgnerrel, vagy Zumbuschsal.
– Drágám! Azok a nagy művészek tiz ezer forinton alul nem készítenek el
egy ilyen márványalakot.
– No hát a kettő huszezer forint. Mi az önnek? – Mi az én nekem? Én
addig be nem költözöm ebbe a kastélyba, s nem fogadok vendégeket, a mig
ezeket a kariatidákat igaziakkal ki nem cserélik.
– Igaziakkal? – Erre Aranykövy úrnak egy jó ötlete támadt. Annyit
lealkudott a kegyetlen szép szemektől, hogy legalább magyar művészekkel
készíttethesse a kariatidákat: azok sokkal olcsóbbak, és épen olyan szép
munkát végeznek.
Erre a munkára természetesen időt kellett engedni.
Pontosan, napjára elkészült minden. A kastély felavatási ünnepélyére
nagy vendégsereg lett összecsődítve, mind a két fő- és székvárosból.
Művészek és hirlapirók sem hiányzottak.
Villanyvilágítás volt bevezetve. Tündéri fénynél lett a bámuló
vendégseregnek bemutatva az új Trianon. El volt ragadtatva minden ember!
Ilyen pompa, ilyen izlés, csak egy Aranykövytől telik. Teremről-teremre
járva, legutoljára jutottak el Hermelinda hálószobájába.
Ott a villanyfény úgy vala bevezetve, hogy a plafondon körül futva, apró
csillagocskákban sugárzott elő, mintha maga a zodiákus volna, igazi
tündéri szürkület.
S e föld feletti világításban plasztikailag emelkedett ki a két
kariatida az ágyfülke boltíve előtt: egy fekete márvány faunus s egy
fehér márvány szilfid.
A bámulat elragadtatása hangzott minden felől.
– Nagyszerü! Felséges! Mennyi erő, mennyi báj, milyen izomzat!
A háziurat ostromolták a készitő művészek nevéért; de ő azt titokban
tartotta. Majd később megmondja.
Egyszer aztán a fehér márvány szilfid nem állhatta tovább a dicsőséget:
nagyot prüszszentett; a mire a fekete márvány faun azt dörmögte: «oh te
bibasz!»
Az uraság vályogvető czigánya, meg annak a leánya volt a két szobrászati
remek.
Hermelinda elájult, s a mint magához tért, rögtön befogatott, ott hagyta
a kastélyt. És nem csak a kastélyt; de magát az urát is. Soha sem
bocsátá őt többé a szemei elé.
S ezzel járt jól a milliomos; mert külömben tönkre tették volna azok a
szép szemek.
S ezért nő olyan szépen a heverő szaka, a sirkövek virága az erdei
kastély lépcsői közt. A gyár dolgozik szorgalmatosan, mi pedig iszszuk a
tannint bordeauxi alakban még szorgalmasabban.