(Elbeszélés.)
«Hát persze, hogy bűn!»
Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam
stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak
bűn, sőt kriminálitás.
Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a
tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen
is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott
van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy
bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő
gyárt? Az nekem sógorom.
Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. – Mi ketten
képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban
is részt fogunk venni.
Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával
történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet
tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés!
Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint
csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»;
hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a
reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal
párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha
a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A
tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről
pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű
fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban
megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt
félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott
szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen
félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az
ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy
tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot
czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.
Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges
pofoncsapást!» – Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna
egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. – De nem úgy
következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye
ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!»
Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.
Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem.
Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü
kereskedő a köruton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért
versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz.
Ezek engem összekaszabolnak! – No de én is ott leszek majd. Magam is
athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más
ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.
Másnap reggel háromfertály tizenkettőre, még ki sem törültem az álmot a
szememből; kopogtatnak az ajtómon, kinyitom s majd a lábamra hág, úgy
tör befelé, de nem a szekundáns; hanem egy zöld galléros ember, egy
hosszu papirossal a kezében. Törvényszéki szolga volt és idéző levél.
Az államügyész följelentése következtében, köszöntet a budapesti
kerületi törvényszéki biró, hogy a holnapi napon jelenjek meg a
hivatalszobájában, személyesen, magamat védelmezni az ellenem emelt
közerkölcsiség elleni vétség vádja ellen.
No ez szép kis história!
Az én barnám az államügyész kezébe adta az én csókomnak a megtorlását.
Erre az egyre nem voltam készen.
Másnap pontosan a rendelt órában megjelentem a biróság szentélyében. Már
akkor ott volt az államügyészi helyettes. (Az is athleta, csakhogy más,
velünk rivalizáló egylet tagja.) A diványon ült a terhelő tanu és
panaszos fél, a mamájával: az én kis barnám; mind a ketten fekete
ruhában, fekete keztyűben.
Az első «ki vagy, mi vagy? voltál-e már fogva? megeszed-e a sonkát?»
kérdések után elém adá a biró a rettenetes büntényt a melylyel
vádoltatom, megintve, hogy igazat mondjak; mert csak töredelmes vallomás
által nyerhetem meg a biróságtól enyhébb büntetés kiszabását.
Gavallér ember a biró előtt nem hazudik. Megvallottam az elkövetett bünt
egész őszintén.
Ekkor az államügyészi helyettes rágyujtott a plaidoyéra. Csoda dolgok
sültek ki abból! Be lett bizonyítva, hogy én vagyok az oka az
általánosan elterjedő erkölcstelenségnek, hogy a sürü öngyilkosságok,
párbajok, családi drámák lábrakapó mániájának mind ez az én büntényem
képezi a vezető bolygó fényét, annálfogva «principiis obsta»! Kéri a rám
idézett paragrafusok szerint megérdemlett büntetés kiszabását nyomorult
fejemre.
E remek vádbeszéd után a biró a panasztevő hölgynek adta át a szót.
Nojszen ha bámultam a minap azt a félig nyitott száját: ugyan teljes
elismeréssel kellett adóznom a teljesen felnyitottnak. Milyen ékes
szólással bír az a kis lány! Mikor előadta, hogy egy fiatal leánynak
legdrágább kincse a szeplőtlen becsülete: a ki ebből csak egy csipetnyit
is elrabol, az visszaadhatatlan drágaságot pusztitott el; egy fiatal
leány együtt él és hal a jó hirnevével: az olyan mint egy virág, melyről
ha egy bimbót leszakítanak, gyökerestül kivész! – Hát erre a szóra az
egész hallgatóság könnyezett. S mikor aztán kigyuladt arczczal és
amazoni taglejtéssel követelé bünömhöz méltó megfenyíttetésemet;
fejemnek levágatását és azonfelül életfogytig való bebörtönöztetésemet:
akkor a hallgatóság tomboló tetszésnyilvánításban tört ki: úgy, hogy a
birónak kellett rendre inteni a karzatot.
Akkor következett aztán én rám a sor. No hát mivel tudom magamat a
sulyos vádak ellen védelmezni?
Hát hiszen én sem hiába olvasom minden nap a lapokban a törvényszéki
csarnokot: valamit csak profitáltam belőle.
– Hát én akkor beszámíthatatlan állapotban voltam.
– Ejh, édes vádlott úr! szólt erre az államügyészi helyettes gunyosan.
Hiszen konstatálva van, hogy az elkövetett bűntény a nyugvó óra előtt
történt, a mikor még vádlott úr nem ivott egyebet egy pohár kürászónál.
Hát a «nemzeti» csónak egylet tagjának egy pohár kürászó is a fejébe
megy?
Ez sértette az ambitiomat.
– Hát igen is nem megy a fejébe! Tessék a Neptun tagjának velem egy
egész palaczk kürászóra kiállani! Majd meglássuk, hogy melyikünk áll meg
a lábán tovább.
A biró figyelmeztetett, hogy kerüljem a személyeskedést, s mondjam meg
hogy mitől voltam hát részeg.
– Mitől voltam? Hát ezeknek a szép szemeknek a sugaraitól voltam. Tessék
megitélni! Nem butellia számára ömlik-e ki e delejes hatásu szemekből az
a mámorító fluidum, melynek befolyása alatt a lélek önkivületbe jön:
hogy saját akaratát elveszíti s a suggestionak a hatása alatt azt
kénytelen cselekedni, a mit a delejezője parancsol? Nézzen oda biró úr!
– Ebben a biróság nem illetékes! Kiáltá közbe az ügyész.
No ezzel aztán egészen balekemmé lett a Neptun!
– Hát hiszen én is azt mondom, hogy nem illetékes! Annálfogva követelem,
hogy a biróság rendeljen ide szakértő orvosi tekintélyeket, a kik
vizsgálatot tartván, illetékes véleményt adjanak abban az előzetes
kérdésben: van-e olynemű delejező fluidum a panasztevő úrhölgy
szemeiben, mely egy delejezésre fogékony ifju lelket a kérdésben forgó
bűntény elkövetésére indíthat.
A biró ebben az értelemben mondta ki a határozatot, tizennégy nap mulva
új tárgyalást tüzve ki, a midőn a Rókus-kórház és a Veres kereszt
megfigyelő osztályának orvosai, mint szakértők meg fognak hivatni.
Ezzel haza bocsátottak bennünket.
Én pedig ezután a tárgyalás után őrülten szerelmes lettem ebbe a kis
barnába. Véghetetlenül megtetszett nekem, hogy leányi becsületének
megsértéseért ilyen kegyetlen megtorlási módot választott.
Majd én más módját találom az elégtételadásnak.
Felszólitottam a sógoromat, a hires bajusz-pedrő gyárost, hogy legyen
közvetitő az ügyemben. Megtörtént: elfogadtak; látogatást tettem náluk.
Előadtam a komoly szándékomat. Meghallgatták. Kezemet és szivemet és
vagyonomat – tehermentesen – ajánlám fel. Megtörtént a kiengesztelődés.
Az apa is beleegyezett. Egy fehérnemű kereskedőnek egészen helyes egy
tollkereskedő vőt kapcsolni magához. A kis barna is megszeretett és nem
kivánta már a fejemet levágatni.
Időközben ugyan kaptunk holmi megidézéseket a birósághoz az elhalasztott
ügyben; de hát már azokon nagyokat nevettünk. Persze, hogy tájékára sem
mentünk a törvényszéknek.
Végbement szerencsésen az esküvőnk is: anyósom fényes reggelivel
vendégelte meg a násznépet; s onnan egyenesen hajtattam a
menyasszonyommal a központiba, megkezdendő a tündéri nászutazást a
narancsok hazájába. Az egész család kikisért az indulóházig.
Midőn azonban épen jegyet akarok váltani, odalép hozzám egy két
csillagos rendőrbiztos s barátságosan a vállamra téve a kezét, a fülembe
súgja:
– Uram! Én nekem parancsom van önt elfogni.
– Elfogni engem? Hisz nem szököm én pénztárral.
– Igen sajnálom. Nekem egy elfogatási parancsom van ön ellen: a ki a
kerületi biróság által közerkölcsiség elleni vétkezés miatt három heti
államfogságra itéltetett.
– Ah! az a bolondság! Az a csók história? Hiszen nézze uram: már rendben
van a dolog. A panaszos fél kibékült: feleségemmé lett.
– Az önöknek a magánügye. De az államügyész nem vonta vissza a vádat, a
mit hivatalból emelt ön ellen; s ön in kontumáczium el lett itélve három
heti fogságra, a mit rögtön meg fog kezdeni az én kiséretemben: már meg
is váltottam a jegyeket Szegedre.
A feleségem elájult, az asszonyok jajgattak, a férfiak szedtevettéztek,
de az mind nem használt semmit; engem bizony a szép Olaszország helyett
elvittek Szögedébe a csillagbörtönbe, a hol három hétig ültem
párbajvivásért elitélt krakélerek s sajtó ellen vétett újságirók s más
afféle országháborítók társaságában, s mire a feleségem, apósom,
anyósom, sógoraim kiszaladgáltak számomra a legfelsőbb kegyelmet, akkor
már csak három nap volt hátra a strófomból.
És mind ezt azért, hogy megcsókoltam a tulajdon saját esküdt
feleségemet.