Kedves barátom!
A mult tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti szinház
igazgatója: Paulay Ede, a ki nekem kedves kereszt-komám. Nem mintha ő
tartaná keresztvizre az én elmeszülötteimet; ő azokat inkább
körülmetéli; hanem hogy én vagyok az ő aranyos kis Erzsikéjének a
keresztapja. – Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti szinházi
előadásnak Budán a százéves jubileuma: azt a nemzeti szinháznak is meg
kell ünnepelni. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga:
varrjak neki erre az alkalomra egy darabot, nem bánja, cothurnus lesz,
vagy sandál lesz, akár telkes saru lesz, csakhogy versben legyen. Aztán
a hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar szintársulatnak a
rendezője. Tableauxokra, allegoriai csoportozatokra, diszletekre és
dalokra nézve teljes latitude engedtetik.
«Hogy ne csinálnám meg, kedves komám; úgy sincs semmi dolgom. Mikorra
kell? Két hét mulva? Meg lesz szépen.»
Én mindjárt fogtam a papiros szeletet, mértéket vettem Kelemen László
urnak a lábáról: – csak azt hibáztam el, hogy a ballábáról vettem
mértéket, nem a jobbról; arra nem gondoltam, hogy a másik lábán
tyukszemek is lehetnek, s mentül jobban pászol a csizma: annál jobban
fogja szorítani. – Megalkudtunk a komámmal egy süldő malaczba. De azt
majd csak az előadás után adják ide: addig kihizlalják.
Mindjárt mentem a timárhoz, megvettem a fislédert, s hozzáláttam a
dikicscsel, mustával, dratvával istenesen.
Ha ti azt gondoljátok, hogy az ilyen alkalmi darabnak a megirása tréfa
dolog, akkor nagyon téves fogalmaitok vannak a poéta feladatáról. Annak
nem csak irni kell tudni, hanem énekelni is.
Ebben a százesztendős darabban száz esztendős nótáknak is kell lenni:
ugyanazoknak, a miket az első szini előadás évadjában énekeltek.
De hát ki ismeri azokat? Száz évvel ezelőtt még nem volt fonográf.
No hát én ismerem. Én kis gyermek koromban tanultam az apámtól, meg
Varga János bácsitól, a tanítomtól: azok szintén kis gyerek korukban
tanulták a nótákat, tehát száz esztendősek.
«Ha nap végső sugárinál!»
Aztán meg:
«Rajta barátim igyunk!»
No meg ez:
«Távol tőled kedves lélek!»
És végül:
«Jer vidám csónakos, jer!»
Gyönyörű nóták ám ezek! Nem terem olyan most már aranyért sem. Ezeket
kell a jubiláns darabban elénekelni, úgy, a hogy ezelőtt száz
esztendővel énekelték.
Csakhogy én meg nem értek a kotázáshoz.
Segítünk rajta.
Kinn laktam már a Svábhegyen – magamban. A gyermekeim Párisban voltak –
tanulmányozni.
Egyszer pontban tizenkét órakor jön be a tót leányom ezzel a szóval:
«Itt van egy úr!»
Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem.
Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá!
Dehogy.
– Hogy hínak azt az urat neki?
– Sárosi.
– Hozd ide! Hiszen arra várok! Aztán mondd a szakácsnénak, hogy kacsát
öljön; tepertyűs salátát öntsön; túrós metéltet csináljon. Bort hozzon
fel a vinczellér fehéret, pirosat, pinczéből. Itt marad nálam ez az úr
ebéden.
Az én vendégem egy gömbölyű képű, kedves nyájas arczú, hirtelen szőke
hajú fiatal férfiu.
– Ah, hozta Isten! Tessék besétálni a dolgozó szobámba.
Rövid idő mulva rettenetes nagy devernyázás vette fel a házat. Bordal,
szerelmes dal, barcarola, hymnus! Egyik a másik után. Először daloltam
én, azután dalolt a vendégem, utóljára daloltunk ketten együtt.
Cselédek, napszámosok, vinczellér, majorosné mind összeszaladtak a
csodájára: «mi lelte a gazdánkat, hogy ilyen széles kedve szottyant –
ebéd előtt! Ez lehet csak a vig czimbora, a ki most ide jött!»
Hát az volt a nemzeti szinháznak a karmestere; a derék zeneszerző:
Sárosi, a ki az én ünnepi darabomhoz az általam elénekelt száz esztendős
nótákat lekottázta.
Így született meg a darab; a czime: «Thespis kordéja».
Leirtam én abban korhiven az első szinész truppnak minden mizeriáit,
inséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait,
fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit; a furcsa
mæczenásokat, a még furcsább publikumot; az intrikáló német
direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba
czenzort s az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, a hogy
azt a magyar szinészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek
közül aztán, mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferencz a költő,
Kelemen László a szinész s Moor Anna, a művésznő alakjai.
Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét mulva visszajövök:
addig legyen szives elolvasni.
Egy hét mulva visszamentem hozzá.
Az én kedves komám szörnyü keserű-savanyú ábrázattal fogadott.
– Jajh! kedves komám! Hiszen darabnak eléggé darab volna ez; de nem
jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal
csak nem örömünnepelhetjük meg a szinészet százesztendős jubileumát.
– Tökéletes igaza van, kedves komám; e bizony nem jubileumra való darab.
Hát majd irok egy másikat – csupa czukorból.
– Tegye meg azt.
Hát aztán megint neki ültem, s irtam egy másik ünnepi darabot e czim
alatt: «Földönjáró csillagok». – Ez már aztán csupa kándirozott
lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének
lépes mézéből s győzelmes ujraébredésünk mustjából van megteremtve. Ez
olyan édes darab lesz, hogy a sugó, mikor végig sugta, mind az öt ujját
fogja szopni utána.
Október 20-án fogják servirozni. Figyelmeztetek rá mindenkit, a kinek jó
foga van.
De már most mit csináljak a sós darabommal?
Ez most a nyakamon maradt. Ha csak azt nem teszem vele, hogy á la Hugó
Károly, eljárjak vele városról-városra s magam eljátszszam Kelement,
Moor Annát, Kazinczyt, Protasevicsot, Anischel Gergely ácsmestert, a
szinházpajta tulajdonost, Lavota karmestert, Unverthet, a német
szinházdirektort, Makkos Menyhértet a mæczenást, Harsányt a
disznó-kereskedőt, Balogot, az expaulinust, Becsky Farkast, a jurátust,
Stoppulát a czenzort, meg a helytartó tanácsos urat, aztán meg a tolvaj
intrikus Sehit, s a donnáját – egy magamban.
Én bizony azt gondoltam, kedves szerkesztő barátom, hogy a «Tespis
kordéjában» annyi emberszólás, satyra, persifflage van, hogy ez épen
bele fog illeni a te Hirlapodba. Add ki kérlek, majd annak a másik
ünnepi darabnak az előadása után: hadd izlelje meg a tisztelt közönség,
hogy milyen volt ugyanez a dinnye – sóval, meg paprikával?
Maradok igaz hived.