(Egy Amerikában járt barátom elbeszélése.)
Buffalóból utaztam gőzösön Chicagóba.
Utitársam volt egy new-yorki jó ismerősöm, egy nagy trafika tulajdonosa,
a kit nem is fogok másként czimezni, mint trafikás.
Egyátaljában az egész elbeszélésemben nem fog előfordulni egy előnév,
vezetéknév, keresztnév. Mindnyájan anonymok maradunk.
A gőzös egyike volt az elsőrendű propellereknek, csupán utazók számára
berendezve, egyedül Amerikában ismeretes komforttal.
Engem a tarka vegyületű társaság érdekelt, sokkal jobban, mint a
partokon pompázó kéjlakok és parkok szakadatlan sora.
A bolygó tömeg közül, mint egy uralkodó planéta tünt ki egy deli
hölgyalak. Sugár termet, telt idomokkal, királynői büszke tekintet. De
volt is mire büszkének lennie! Azok az ajkak, azok a szemek! Hát még az
a dúsgazdag aranyveres hajzat, mely zilált tömegben omlott alá a kerek
kalapja alól, ki tudja meddig? Azt hiszem a sarkáig. Méterszalag nem
volt nálam, hogy pontosan feljegyezhettem volna.
Elegáns uti toalettje volt, zsettel gazdagon himezve, derekán arany öv.
Füleiben csillagnagyságú szolitérek. Legyezőjén Watteau-festmény.
Azt rebesgették felőle, hogy sokszoros milliomos petroleum-királynő,
független állású hölgy. Egészen úgy nézett ki.
Természetesen egész serege az udvarlóknak rajongta körül, a kikkel ő
folytonosan csevegett, s nem sajnálta a mosolygás közben gyönyörű
gyöngysorfogait közszemlére bocsátani.
Az udvarlók közül különösen észrevehetővé tette magát egy filigránmunka
kis gavallér, a ki rendkivűl magas fehér kásztor-kalappal igyekezett a
termete hiányát helyreütni, s mikor a deli hölgygyel beszélt, a lába
hegyére emelkedett, hogy elérje annak az arczát. Mindig beszélt. A
propeller kelepe nem forgott olyan sebesen, mint az ő nyelve.
A másik udvarló ellenben egy hórihorgas góliát volt, széles, csontos
ábrázattal, hosszan lelógó kotletekkel, lüktető orrczimpákkal. Erről az
volt a hír, hogy egy gazdag bukanié (marhatenyésztő).
Aranyláncz annyi volt rajta, a mennyi ráfért. A nyakában, a kézcsuklóin,
a zsebéből is lógott ki egy.
Ennek meg le kellett hajtani a fejét, ha a hölgygyel akart beszélni,
olyankor villogtak a nagy kiülő szemei.
Az egyik egyfelől, a másik másfelől szárnyalta a hölgyet, a ki büszkén
sétált kettőjük között alá s fel a linoleumos födélzeten.
Egyszer valami ékszer esett le a hölgyről.
Első látásra azt mondanók, hogy kösöntyű. Olyan, mint a karperecz.
Aranyból van, smaragdokkal díszítve. A divatvilágban jártas világfi
azonban jól tudja, hogy ez nem brazelette, hanem zsambelett! Elegáns
amerikai hölgy visel ugyan nehéz aranyékszert, de nem a kézcsuklóján, a
hol mindenki látja, hanem a bokája fölött, a hol csak esetlegesen
látható.
Onnan esett le az arany kösöntyű.
A két udvarló egyszerre kapott utána. Mind a kettő felmarkolta.
Aztán dühös vita támadt közöttük, hogy melyik legyen közülök az a
szerencsés, a ki ezt a rendeltetése helyére ismét felkapcsolja?
A versenygés élet-halál harczczá igérkezett elfajulni.
Ekkor a hölgy azzal vetett véget a vitának, hogy kikapta mind a kettő
kezéből a kösöntyűt – és kidobta azt a folyóba.
Ezt az ékszert nem látja többet senki, ha csak Polycrates csukájának az
utódja ott nem settenkedik valahol a vizekben.
Ez a tény egyszerre megalapította az aranyhajú hölgy hírnevét.
Kaczér hölgy feltette volna a lábát a padra s úgy kapcsolta volna fel a
bokájára a leejtett kösöntyűt. Ő beledobta azt a vízbe s nem bocsátotta
közbámulatra a bokáit. Pedig tehette volna.
A két udvarló erre visszamaradt disputálni.
A szép hölgy pedig folytatta egyedűl a sétáját.
Az én barátom, a trafikás, mindezzel nem törődött. Fogott magának két
hajósszéket, az egyikre ráült, a másikra feltette a lábát s olvasta a
Newyork Heraldot, hátulról kezdve.
A középfedélzeten ez alatt egy egészen ellenkező szczéna játszódott le.
A gépház üvegfalának támaszkodva ült egy öreg ember, kopottas, durva
öltözetben; ősz haja az arczába csüggött ziláltan. Mereven nézett maga
elé, csak szemeinek koronkinti rémes elmeredése mutatta, hogy él.
Különben egészen hasonlított a Barnum muzeumában látható viaszalakokhoz.
Mellette állt egy fiatal, szilfid termetű leányka, ideálszép halovány
arczczal, egyszerűen lesimított szőke hajjal, nagy kék szemekkel.
S a mi legfeltünőbb volt e madonnai arczon: egy vékony veres vonal a
homlokán, mely mint egy glória vonult rajta végig.
A leányka gitározott és énekelt valami szomorú románczot.
Koldulni nem szabad, de énekelni szabad.
A fiatal leányka nyilván abból a czélból énekelt és gitározott, hogy a
jószivű közönség dobjon egy-egy sixpencet annak az öreg embernek a
földre tett kalapjába.
Az aranyhajú hölgy odajárult a leánykához s felszólítá őt, hogy mondja
el a balsorsának a történetét.
Az utazó sereg körülállta őket; magam is odatolakodtam.
Utitársam, a trafikás, olvasta a regényt a Tárczában.
A karcsú leány szép szimpatiás hangon mondá el a valóban megható
katastrófát, mely belőle és ősz atyjából hontalan koldusokat csinált.
Atyja farmer volt az Arkanzász államban. Volt viruló gazdasága, szép
háza, nyájai, gulyái; három derék fia. Egy éjjel a csippevász indiánok
megrohanták a tanyájukat orozva; rájuk gyujták a házat. A férfiak
hősileg védték magukat, de egyenkint elestek a vad indiánok tomahakk
csapásai alatt. Az ősz apa látta gyermekeit lemészároltatni, egész
vagyonát a lángoktól elemésztetni. Ez mind nem volt elég. A rézbőrűek
egyetlen leányát is elfogták s azon is végre akarták hajtani azt a
borzasztó műtétet, a skalp levágását. Már megtették a metszést a
homlokán végig, a midőn előrohant az erdőből a köztársasági önkénytes
lovasság s szétverte az indiánokat, kiszabadítá a halálra szánt leányt.
De már akkor az apa meg volt őrülve. Gyermekeinek elvesztése megölte a
lelkét. És a leánynak, a míg csak él, mindig ott marad az indus késének
a nyoma a homlokán, mint egy veres homlokszalag.
Igenis, mint egy glória a martyrhomlok körül.
Az egész társaság könyekig volt meghatva.
Az aranyhajú hölgy nem szólt semmit, hanem átkarolta a fiatal leánykát s
aztán lekapta fejéről a kerek kalapját, maga egy szuverén aranyat dobott
belé s azzal a leányka kezét karja alá vonva, elindult könyöradományt
gyűjteni a forradalom áldozatai számára.
Legelőször is az udvarlóit vette elő.
A fehér kalapos egy öt dolláros grénbakkot akart a kalapba tenni.
A hölgy nem fogadta el.
– Ah uram! Ön, a huszemeletes ház tulajdonosa! Öt dollárral akar engem
megsérteni? önnek legalább husz dollárt kell adni.
A kis gavallér engedelmeskedett: aranyakat adott.
Akkor a bukaniéra került a sor.
Az összefonta a karjait a mellén.
– Nem! Miss! Én ingyen sohasem adtam semmit. Hanem, ha ön ád nekem ebből
a szép arany hajából egy fürtöt – no csak egy tincset – hát akkor én azt
az egész összeget, a mit ön itt ennél a társaságnál beszed, megduplázom.
Az aranyhajú hölgy egy szót sem szólt; az övén csüggő kigyóbőr-táskából
kivett egy parányi ollócskát s ott az egész társaság előtt levágott egy
hosszú hajsugárt dús hajzatából s azt az ujja körül csavarva, odanyujtá
a bukaniénak.
Az rögtön elzárta azt a hajcsomót a lánczáról lefüggő medáljába s
fejbólintással jelezé, hogy áll az alkú.
Ez roppant szenzácziót keltett a társaságban! Most már ugyancsak
mindenki belenyúlt az erszényébe, hogy a bukaniét lefőzzék! Magam is
hozzájárultam tíz dollárral, a mit a bájos hölgy egy elragadó mosolylyal
köszönt meg.
Az utitársamat is felszólítá az adakozásra, de a trafikás azt mondá,
hogy «nó!» és egy fillért sem adott. Olvasta a legújabb baleseteket a
lapból.
A gyűjtés eredménye, megszámlálva, kiadott ötszázharminczöt dollárt.
A bukanié egy szemhunyorítás nélkül fizetett. Az egész összeget
odatölték az öreg farmer kalapjába.
A leánya örömrepesve mutatá a pénzt az öregnek.
– Nézd, apám! Arany! ezüst!
Annak egy vonás nem mozdult az arczán. Még az aranyat és ezüstöt sem
látta. Érzéketlen volt minden iránt, a mi körülötte történik.
A bukanié fényeskedni akart; mutatta, hogy nincs inye ellen az érvágás;
még megtetézte a nagylelküséget.
Felszólítá a glóriás misst, hogy atyjával együtt legyenek az ő vendégei
a tabledot-nál. A miss elfogadta mind kettőjük nevében.
Úgy kellett neki kézen fogva vezetni az öreget.
A véletlen úgy hozta, hogy én szemközt ültem az asztalnál a
szerencsétlenekkel.
Mondhatom, hogy megható látvány volt, a midőn ez a mártir arczú leányka
a magával jól tehetetlen embert etette és itatta. Úgy kellett neki
minden falatot a szájába rakni, a fejét tartani, a míg iszik. Közbe
gyöngéd szavakat suttogott a fülébe s lopva megcsókolta a halavány
arczát.
Én egészen el voltam bájolva e látványtól.
– – Minő arany szív! mondám a mellettem ülő trafikásnak. Valódi
ó-testamentomi regék közé való jelenet.
– Ühüm! mondá a trafikás, fogaival ropogtatva a háromszögletű amerikai
diót.
Azt mondhatom, hogy fájt a szivem, midőn Chicagóba megérkezve, el
kellett válnom a mesébe illő nemes alaktól, a kinek glória környezte
arczát sohasem fogom elfelejteni.
– Valjon fogom-e őt még az életben látni valaha? sohajték fel az
utitársam előtt.
– Meglehet.
A legfényesebb vendéglőbe szálltunk: a Hotel du Monde-ba.
Az átöltözést elvégezve, bementünk a trafikással a pazar fénynyel
berendezett étterembe. Villanyvilágítás volt mindenütt.
S a tündéri világítás mellett ott láttuk egy kerek asztal körül ülni az
aranyhaju delnőt, a fehér kalapos udvarlót, a glóriás hölgyet és az ősz
farmert. Strassburgi pástétomot ettek s bordóit ittak hozzá. Mondhatom,
hogy jó étvágyuk volt, s az őrült farmernek senki sem rakta az ételt a
szájába, rátalált magától is. Kocczintot a többiekkel is, s nagyon jókat
nevetett közbe.
A trafikás felvilágosított.
– Barátom, ez egy vándor tolvajtársaság. Így szokták az utazó publikumot
megadóztatni.
– Hát az a skalp vérnyoma ott a hölgy homlokán?
– Az anilinnal van odafestve.
– De a vízbe dobott kösöntyű?
– Az czinkből van, a minőt negyven centért árulnak az utczaszögleten.
– Hát a levágott hajfürt?
– Hamis haj.
– E szerint az egész komédia csak a gazdag bukanié kifosztására volt
szinre hozva?
– Várjunk csak egy pillanatig!
A gömbölyű asztalnál még egy üres hely volt.
Nemsokára jött a fentartott hely gazdája, fekete frakkban, fehér
mellényben és nyakravalóval. Tökéletes korrekt viseletű gentleman volt.
Udvariasan üdvözölt mindenkit; a gomblyukában volt egy gardénia. Leült
és rendelt magának három tuczat osztrigát meg egy palaczk jeges pezsgőt.
Ez meg a bukanié volt.
– Nem adná ön kölcsön a New-York Heraldját? mondám a trafikásnak.
– Addig kellett volna önnek az ujságot kérni, a míg nem adta oda nekik a
tíz dollárját.