– Hány nap van egy hónapban?
– Hónapja válogatja. Kiben harmincz, kiben harminczegy. – Egyben pedig
csak huszonnyolcz.
– Jó volna, ha úgy volna! De a mostani szép julius hónapban öt vasárnap
esik és igy annak csak huszonhat napja van: – Maróthy szerint, ötöt a
harminczegyből, marad huszonhat.
– E bizony baj.
– És miután mégis, az astronomiai naptár szerint huszonhat forintot
harminczegy felé kell szétosztani: jut minden áldott napra 84 krajczár,
egy áldatlanra pedig csak 80.
– Hát az nagyon szép!
– Az igaz, hogy ha répát kapálnék, akkor csak 70 krajczárt kapnék egy
napra. S még is csak kellemesebb munka a jó hüs szobában a papiroson
előre-hátra tánczoltatni a tollat, mint odakinn a nagy melegben arra
vigyázni, hogy a lábamba ne vágjam a kapát, vagy a mi nagyobb
veszedelem: a laboda helyett a czukorrépát ne találjam kiirtani.
– Hát hiszen azért végeztél kilencz iskolát.
– És az államvizsgát is letettem. Nincs is én nekem semmi panaszom.
Hálát adok a mindenhatónak, hogy ilyen biztos állásba jutottam, a hol
mindennapra kijár a nyolczvannégy krajczárom s még szállásom is van s
télire annyi targallyam, a mennyit összeszedhetek.
– No hát akkor mit téped a hajadat?
– Azért mert van! Nagyon is sok a hajam. Hamar elkoptatja a kalapot. Ez
a mostani még csak három esztendős s már hogy néz ki? A tiszttartó
mindig azt kérdi tőlem (pedig még az utczán leveszem), hogy «meddig
hordom még ezt a palacsintát?» – Palacsintát! – Hisz ez a magyar
mythologiába tartozik. Van is a világon palacsinta!
– Bizony új kalapot kellene már venned?
– Hitelbe? Nem! Adósságcsináláshoz nem folyamodom.
– Félreteszünk minden nap tiz krajczárt a konyhapénzből. Én azt
megtakarítom a czikória kávén. Nekem jó lesz a tej is.
– Mit? Hogy te még arról a kis kávéról is lemondj? Azt már nem engedem.
Mást mondok én! Nem rég volt dolgom egy kitanult férfiúval, a ki hat évi
tanfolyam után, mint végzett szalmakalap-fonó hagyta el a szegedi
csillagbörtönt; én írtam meg neki az instancziáját. Hálából megtanitott
engem a szalmafonásra. Jön a nyár. Divat lesz a szalmakalap. Magam
készítek magamnak kalapot. – Hanem a tiz krajczárokat azért félre
rakjuk: de nem a te konyhapénzedből. – Én hagyom abba a szivarozást.
Rájöttem, hogy rosszat tesz. Délelőtt elrontja az étvágyat, délután
gátolja az emésztést, este pedig álmatlanságot okoz. Te neked kell az új
kalap a nyárra. Hisz ez a mostani még leánykorodból való. Tudod, mikor
ibolyával szedtük tele a mezőn?
– Azért nem szükséges neked a te megszokott szivarodról lemondanod. Van
én nekem megtakaritott pénzem.
– Hol veszed?
– Hát mikor üres időm van, a béresnéknek szoktam a pruszlikjukra
himzéseket varrni!
– No azt meg nem engedem többet! Hogy te ezeket a szép szemeidet ilyen
megrontó munkával tedd tönkre! Az én feleségem a béresnéknek varrjon
pénzért? Mit mond a tiszttartóné; ha ezt megtudja? Inkább magam dolgozom
többet.
– Ugyan mit dolgoznál még többet? Hiszen úgy is reggeltől délig, déltől
estig ott irsz a kanczelláriában.
– Hétköznap? De vasárnap is van a világon.
– De akkor meg nincs se irni való, se napidij.
– Hát a «Szinán basa?»
– Az a te egyetlen mulatságod! Mikor a többi gazdatiszt urak elmennek
kuglizni, te azalatt leülsz és szindarabot irsz. Ez pótolja nálad a
kártyát, meg a kávéházat.
– Hát nem olvastam fel neked belőle szép jeleneteket?
– Nekem nagyon szépek voltak. Annyit sirtam rajtuk, hogy csupa öröm
volt.
– De a tiszttartónak is felolvastam. A meg akkorát nevetett rajtuk, hogy
utoljára az oldalába állt a nyilallás a nagy kaczagástól.
– Hát ez mulatságnak elég szép, de mit hoz ez nekünk a konyhára?
– Várj csak kedveském. Tudod: ez a mi méltóságos grófunk, a kinek a
jóvoltából élünk, áldott jó ember. Nagy kedvelője a művészetnek. Most
építtetett a kastélya udvarára egy pompás theátrumot. Én csak a
piktortól tudom, a ki a kuliszákat festette; mert nekem a kastélyba
semmi bejárásom. Ő méltósága nem sokára nagy ünnepséggel nyittatja meg a
szinházát, melyben a saját szintársulata fog működni. A saját karmestere
készíti hozzá a zenét. A méltóságos úr azt szeretné, ha még az előadandó
szindarab is a saját uradalmából kerülne ki. Egy hét előtt azt mondja
nekem a tiszttartó: hallja maga diurnista! Meg van-e már fejelve az a
komédia? – Mondok: Csak az utolsó ráspoly hiányzik még. – «Sohse
gyaluljon, ráspolyozzon rajta többet, hanem hurczolja ide: aztán majd én
átadom a karmesternek.» – Le sem engedte tisztázni. – Ott van már a
kezében. – A legjobb auspicziumaink vannak. – Azóta minden nap izenget a
karmester úr, hogy még ide kellene neki egy stanza, amoda egy mádrigál:
meg egy couplette, meg egy románcz: kiváltképen chorus!
– S te azt mind tudod, hogy micsodák?
– Tudom-e? Hisz az államvizsgán is kitünőt kaptam a magyar költészetből.
Azóta a tiszttartó is sokkal nyájasabb hozzám. Bizonyos, hogy elő fogják
adni a Szinán basát a grófi theátrumban.
– No az bizony nagy dicsőség lesz!
– Mit dicsőség? Hát a remunerátió! A mi szeretett grófunk gavallér
ember. Senkit sem hagy jutalmazatlanul. Meglásd, hogy lesz neked új
kalapod, s nem kell érte se pruszlikokat kivarrnod, se a czikoriáról
lemondanod. S csak az első lépés sikerüljön. Majd lesz még én belőlem
más is, mint napidijért körmölő diurnista.
(Kopogtatnak az ajtón. Livrées inas lép be, boritékba zárt levélkét adva
át a napidijasnak. Reszkető kézzel felbontja: elsápad.)
– Adj egy pohár vizet. Elszédülök. A méltóságos gróf úr hivat magához.
Megyek azonnal – sietve: – kötelességemnek tartom. Adja át legmélyebb
üdvözletemet.
– Frakkot, frakkot frissen! De jó, hogy ezt zálogba nem tettük. Fényes-e
a csizmád? Hadd hozzam a kefét! Hát ez a nyakravaló hogy van felkötve?
Skandalum! Ezt a zsiros kalapot csak nem teszed fel a frakkhoz. Itt a
megtakarított pénzem. Végy magadnak utközben egy czilindert a
kalaposnál!
– Élet vagy halál! Úgy érzem magam, mint a kit a vérbiróság elé idéznek.
Asszony! Feleség! Ha reményeim teljesülnek, a legszebb kalapot hozom
neked haza, a mi csak a masamódnál kapható.
– Hadd igazítsam meg a hajad.
– Nem! Nem! Csak a kezedet tedd a fejemre, áldj meg. S aztán imádkozzál.
Van Isten az égben.
– Hát a kesztyüd? Itt van: nesze.
(Napidijas elrohan, s csak útközben veszi észre, hogy a vőlegényi
kesztyüből kihizott, a mióta a felesége kosztján van. Asszonyka otthon
marad, s nyugodt lélekkel lát a konyha után. Palacsintát készit, még
pedig az utolsó maradékával a baraczk-lekvárnak, a mit a kasznárnétól
ajándékba kapott. Ez az «ő» kedvencz eledele!)
(Félóra mulva betöri az ajtót a hazarohanó férj; a kibérelt czilinder
klakknak lapitva a hóna alatt, nyakravalójának a csokra hátul a
nyakcsigáján; liheg, mint a kit a vizből huztak ki; szemei kimeredve,
arcza sápadt: összevissza beszél.)
– Szinán basa..: a méltóságos gróf… száz forint… Hivatal… nyolczszáz
forint… királyi operaház… Itt a kalapod.
(De a hol annak a kalapnak kellene lenni, az az összeszorított ökle, a
mit nem enged szétnyitni; kimerülten lerogy egy szalmaszékre. Végre
gondos ápolás s egy pohár viz serkentő hatása mellett annyira magához
tér, hogy artikulált mondatokat lehet belőle kivenni, a melyeknek
logikai rendbe szedése után kivilágosodik az egész tényállás.)
A műpártoló mæcenás igen is nagyon szépnek találta a Szinán basa énekes
szinművet; igen is előfogja adatni a saját szinpadán, sőt be fogja
ajánlani a budapesti királyi operaháznak is előadás végett. Szerzői
dijul egyelőre ád a költőnek száz forintot. Majd tantiemek is lesznek.
És hogy jövőre nyugodtan szentelhesse magát a muzsának, kinevezi a
napidijast magán irnokának nyolczszáz forint fizetéssel, kevés dologgal.
Akkor aztán kinyitja a görcsösen befogott markát: «Itt az új kalapod!» a
nyolczrétbe hajtott ujdonatuj százas!
– Én pedig palacsintát csináltam a számodra baraczkízzel.
– Nem! Ennyi boldogság egy napra! Ez álom. A kakas egyet kukorit s
felébredek belőle.
– Azt a kakast pedig megsütjük vasárnapra pecsenyének!
S azóta ismét 30 és 31 napja van a hónapoknak, egynek pedig 28 vagy 29,
a hogy az astronomus kicsinálta.
S fél év mulva csakugyan előadták Szinán basát, a kis diurnista darabját
a magyar királyi operaházban, tetszés mellett.
Az egész mesében az a legjobb, hogy igazán megtörtént.
Még is jó ember volt az a Szinán basa!