A sátán, a ki Szent Antalt kisértette, nem jelenik meg a tengeren.
Tudja, hogy ott nincs semmi keresete.
Felét az útnak bizonyosan a vihar foglalja le. Azalatt egyedül az
életfentartás ösztöne parancsol. Maga az a vasból pántolt uszó tömeg is
úgy tud sirni, zúgni, kongani a hullámcsapkodástól, a vitorlák, az
árboczok közt süvölt a szél: kinek jutna eszébe ilyenkor a szerelem? Ha
pedig szélcsend van, a tenger sima lesz, nem mint egy tükör, hanem mint
egy szövet, melyen a habfodrok egymást keresztezik, olyankor valami
kimondhatatlan nyugalom száll a tengerész szivére, mely elaltat minden
indulatot. Nem vagyunk állatok többé. Hasonlíthatunk azokhoz a ránk
nézve láthatatlan lényekhez, a kik a mi fejünk felett hajókáznak a sűrü
légkör felszinén: úgy repülünk mi is egy egész világ felett, mely tele
van élettel.
S aztán soha sem menekülünk meg attól a tudattól egy perczre sem, hogy
mi itt a halálnak vagyunk eljegyezve. Az a mátkánk. Meg van vetve a
nászágyunk. Egy véletlen, a minő százféle alakban leskelődik a tengeren,
s mi megyünk a másvilági menyegzőre. Csak egy embernek kell elhibázni a
rábizott feladatát; elfelejteni a kőszénraktár szellőztetését; tulfűteni
a katlant; nem venni észre, hogy a szivattyu rosszul működik s csak
félig tölti meg az üstöt; elaludni a kormányrudon, nem venni észre a
szemközt jövő hajót; elmulasztani a baloldalon a jelzőzászló
lobogtatását – s egy percz alatt végünk van: a kazán felrobban, magától
meggyullad a szén, az idegen hajó betöri az oldalunkat. A hajósnak csak
egy gondolatja van: megtettem-e már azt, a mi rám bizatott? álmából
tizszer fölébred s utána néz: nem álmodta-e azt, hogy valamit
elmulasztott? Mindenki érzi, tudja azt, hogy ő most nem egyéb, mint egy
darabja annak a bonyolult gépezetnek, a mi ezt a hajót egyik
világrészből a másikba szállitja. – Örülünk, hogy nem látunk
asszonyarczot.
A hajósok az igazi anachoréták!
De csak addig, a míg a tengeren vannak.
Hanem aztán, mikor a szárazföldre kitoppannak, akkor napok alatt
kivásálják az életből, a mit hónapokon át elmulasztottak.
A tengerésznek a pénze csak a szárazföldön pénz: a tengeren mit venne
rajta? Minden napra kijár a maga osztályrésze: a matróz ugyanazt a
kétszersültet és szárított halat eszi, a mit a kapitánya, s azt a meszes
vizet és brandyt iszsza rá, a mit a tisztjei. A mit aztán három hónap
alatt keresett, azt tiz nap alatt el kell neki költeni, a míg a
hajószállitmányt kiemelik s a viszszállitmányt betöltögetik. Ez a tiz
nap az ő farsangja.
Van is aztán a tengerésznek kelete a gyönyörök piaczán! De tudnak is
azok mulatni.
Uraim! A miket önök a párisi «moulin rouge»-okban meg a «closerie des
Lilas»-kban láttak és tapasztaltak, az mind «gyermekbál anyai felügyelet
mellett» azokhoz az amsterdámi tánczvigalmakhoz képest, a miket a
hazatérő matrózok rendeznek.
Fiatal koromban egy kereskedelmi társulat hajóján szolgáltam. Minden
évben kétszer tettem meg az utat Braziliába.
Még akkor nem voltak a mostani triple expansion gépes csavargőzösök,
egészen vasból szerkesztve. Az én járművem afféle becsületes fahajó
volt, rézveretes fenékkel, lapátkerekekkel, ezerötszáz registertonna
tartalommal. Nem is járt olyan sebesen, mint a mostani hajóink.
Rendesen három hetet kellett időznöm a rio-de-janeiroi kikötöben, mig a
visszrakományt a társulat bizományosai összegyűjték, néha még tovább is,
ha a kávészüret elkésett, vagy a termelők «Ring»-et csináltak.
Itt ismerkedtem meg a szép donna Eliziannával.
Kreol nő volt: a legszebb asszony, a kit valaha láttam.
Ti sem láttatok annál szebbet, mondhatom, s ha az egész világ szépségeit
mind összecsődítitek is a szépségversenyre, olyat nem találtok, mint
Elizianna.
Ilyen szép csak vadállat tud lenni; a páva, a gazella, a párducz, a
kinek minden mozdulatában báj van és erő. Mondanom sem kell, hogy
tánczosnő volt; ballerina assoluta az Alkázárban. Mikor azokat a nagy
szempilláit felemelte s rám nézett azokkal a lehetetlen nagyságú fekete
szemeivel, megesküdtem rá, hogy a pokol is, a mennyország is mind egy
helyre került: a lángokban angyalok, s a csillagsugarakban ördögök
incselkednek, s én azok között vagyok egyszerre elkárhozva és idvezülve.
Nem is vagyok már kiváncsi egyikre sem. Se több gyönyört, se több kint
nem adhat az örökkévalóság sem, mint azok a három hetes tündérálmok
adtak.
Minden esztendőben kétszer látogattam őt meg. Tiz hét oda, tiz hét
vissza, három-három hét itthon. E tiz hét alatt asceta voltam.
Hogy ő is az lett volna, azt bizony nem állitom.
De hogy az alatt, a mig én Rio-Janeiroban időztem, egyedül engem
szeretett, azt nagy okom van esküvel erősíteni. S azt hiszem, hogy ha
végig elmondom a történetet, akkor önök sem fogják tőlem kivánni, hogy
esküdjem meg rá.
A háborus idők alatt átléptem a haditengerészethez: a hol rövid időn
annyira vittem, hogy egy fregatt vezénylete lett rám bizva.
Hanem ezzel aztán vége lett az én braziliai nászutazásaimnak.
Egy egész esztendeig nem láttam az én paradicsomi tündéremet.
A következő évben rendkivüli szerencsém akadt. A magas kormány egy kis
hajóexpeditiót küldött a brazíliai vizekre az ellenadmirál vezénylete
alatt s ő épen az én fregattomat választotta ki a kiséretéhez.
Fontos dolgok lehettek ránk bizva; az ellenadmirál zárt levélben vitte
az utasitásait magával, a miket csak az æquatoron tul kellett neki
felbontani.
Bántam is én, hogy mi van az ő zárt levelében: nekem a szivemben volt az
én utasitásom. A mint megérkezünk a kikötőbe, rögtön sietni
Eliziannához.
Csakhogy az egyik utasitás a másikkal tökéletes ellentétben állott.
A mint a hajók horgonyt vetettek, az ellenadmirál azonnal kiadta a
parancsot, hogy a partszállás mindenkinek személyválogatás nélkül
szigoruan megtiltatik.
S bár engem is lánczolt ez a tilalom a hajó árboczához; de ismét az a
szerencse ért, hogy az ellenadmirál engem bizott meg, hogy hat
legénynyel szálljak ki egy csónakon, friss hust és főzeléket bevásárolni
a városban, a mi a hajón elfogyott. Én, a ki ismerős voltam a városban,
legjobban megtudtam e feladatnak felelni. Ő maga egy másik csónakon
kiszállt a tisztelgő látogatásokat megtenni az udvarnál és a
követségnél. A többinek a hajón kellett maradni.
Azonban nekünk nem volt szabad tovább időznünk a városban, mint a
partraszállástól számitva két óráig. Az első ágyulövésre vissza kell
térnünk.
Két óráig! Két óráig gyönyörködni annak a hangjában, a kit esztendő óta
nem láttam! Hisz ez rosszabb, mint mikor a kinpadon a torturázottnak egy
pohár vizet adnak!
Az ellenadmirál szigoru ember volt: nem értette a tréfát.
Bele kellett nyugodnom.
Én, a mint a partra szálltunk, a matrózokat utasitottam, hogy merre van
a piacz; magam egy bérkocsiba vágtam magamat s nyargaltam a jól ismert
erkélyes házhoz. Utközben egy fehér rózsát vettem a virágárusnőnél s a
gomblyukamba tüztem.
Otthon találtam őt.
Az volt a viszontlátás! Meg akart fojtani a karjaival: agyon akart
harapdálni; sirt, nevetett; az ölembe dobta magát: utoljára elbontotta
azt a hosszu, térdig érő fekete haját s köröskörül betakargatott vele;
meg voltam fogva, mint egy hálóban.
Csak akkor kérdezte tőlem, hogy: «úgy-e most már itt maradsz egy
örökkévalóságig?»
– Igen: két óráig.
– Megőrültél?
Mondtam neki, hogy nekem most az ellenadmirál parancsol. Katona vagyok,
államszolgálatban állok: engedelmeskedés a dolgom.
– Két óra? Hisz az meghalni sem elég! sóhajtá fel Elizianna.
– Én pedig az ágyu jelszavára visszatérek.
– Akkor én is veled megyek a hajóra.
– Hadihajóra nőnek nem szabad belépni.
– Álruhában követlek. Felöltözöm hajóapródnak.
– Hogy tehetnéd azt, ezzel a berenicei hajjal!
Erre elkomorodott.
– Hát azért hoztál nekem fehér rózsát?
S kivette a gomblyukamból a rózsát.
Aztán kifutott a szobából s ott hagyott magamra.
Nem soká várakoztatott meg. – A mint visszatért, már át volt öltözve
hajós jelmezbe. Az a tündér szép haja le volt vágva.
Ekkor tudtam meg, hogy milyen őrülten szeret!
Megbántam nagyon, hogy ide jöttem. Milyen kár azért a gyönyörű szép
hajzatért!
Hiszen ha még csak a haj veszett volna kárba!
– No, hát elég helyes hajóapród vagyok-e?
De megenni való volt! Fején azzal a kerek, viaszos tafota kalappal,
melynek szalagja mellé az én fehér rózsám volt oda tűzve.
Csak azt a rózsát ne tűzte volna oda!
Az ágyuszóra ott voltunk a csónaknál.
Ő előre ugrott be: nem kellett neki segitség.
Aztán a hajóra úgy mászott fel a kötélhágcsón, mint egy betanult
tengerész, a kinek szokott mestersége a kötélzeten szaladgálni.
Azt hittem, hogy senki sem vette észre. Sötét volt, mikor
visszaérkeztünk s Elizianna rögtön eltünt az én kabinomba.
Minő örvénye, minő fergetege a gyönyörnek következett ezután: arra jobb
nem emlékezni vissza.
Mikor két ellenkező szél összetalálkozik, abból lesz a «cyclon.»
Bizonyosan azok is szerelmesek. A tengerészek a cyclontól tanulnak
szeretni.
Késő reggel ébredtem fel a mámorból. A hajón doboltak. Az ellenadmirál
érkezett meg. A vizsgát tenni jött.
Én hirtelen felkaptam az egyenruhámat. De Eliziannát eltüntetni a
kabinomból már nem volt időm. A kabin mellett volt egy kis mosdófülke:
abba rejtettem el.
– Mi történik veled, ha itt találnak nálad? kérdé Elizianna.
– Haditörvényszék elé állitanak s főbe lőnek…
Az ellenadmirál a kegyetlenségig szigoru ember volt.
Mikor az üdvözlésre eléje siettem, azt mondá:
– Kapitány úr! Nekem följelentették, hogy valaki erre a hajóra egy
hölgyet csempészett fel. Kérek szigoru vizsgálatot tartani.
Én hidegvérrel intézkedtem. Tengerész arczán a félelem számára nincs
kifejezés.
Sorakoztattam a legénységet, a hajós személyzetet. No, azokra nem
lehetett ráfogni, hogy átöltözött kisasszonyok.
Az ellenadmirál még az árboczkosárban gunyasztó matrózfiut is
leparancsolta: annak is igazolnia kellett magát.
Aztán sorra vizsgáltuk a másodkapitány, hajóhadnagy, zászlótartó
kabinjait: a kormányosok kojéit, a gépészek tanyáit, a raktárakat. Sehol
sem találunk semmi gyanus jelre. Börtönt, ballasztüreget, mindent
felkutattunk. Csak egy áruló hajtű se került elő.
– Akkor kénytelen vagyok a kapitány úr kabinját is szemügyre venni.
Mondá az ellenadmirál. Kérem, nyissa fel az ajtaját.
Az ajtó be volt zárva, a kulcs a zsebemben. Felnyitottam az ajtót.
Az ellenadmirál belépett: széttekintett. A kabinban rendben volt minden.
– Hát az a kis mellékajtó?
– Az a mosdófülkébe nyilik.