Utána jön mindjárt a Yumyum.
És nem várat magára soká a Káffer.
Négyen vagyunk. Mindjárt körülüljük az asztalt.
Azaz, hogy a lord mellém ül le a pallóra, a Yumyum egyenesen az ölembe,
a Káffer pedig fel az asztal végére.
A lord egy gyönyörű szép angol vizsla (a leányom kapta ajándékba
Komáromból), hosszú, selyemsíma veres szőre, nem is szőr ez már, hanem
haj, olyan lompos farka, mint egy zászló, okos feje, értelmes szemei.
Lehetetlen, hogy valami elátkozott herczeg ne lakjék benne.
A Yumyum, az egy angora czicza, hófehér bundája, rózsaszínű orra, nagy
lobonczos farka.
A Kaffer pedig egy valóságos Kaffer kandur, a milyent csak a muzeumban
látni, sötétszürke, fekete sávokkal, a farka vége is fekete, mint a
vadmacskának. Csak hat hónapos még, de már olyan óriás, hogy attól
tartok, mire megnő, jaguár lesz belőle. De a mellett olyan szelid, mint
egy bárány. Széles, okos fejéből két nagy szem villog elő, fekete
karikákkal körözve. Ilyen fejük volt a templomos vitézek által
bálványozott Baffomet-alakoknak. Az ember szinte érti, hogy az «örök
jóságot» nem emberarczban, hanem macskáéban személyesítették.
Asztaltársaim nagyon jól tudják már a szokást, hogy nálam a vendég az
első. Magam, a gazda, vagyok az utolsó. Előbb sorba kinálok mindenkit.
Csakhogy ők is illemtudók. Az asztalra föltett ételhez világért hozzá
nem nyulnának. A lord épen vegetarianus. Nem orthodox ugyan, a
húsfalatot nem utasítja vissza, de mindenekfölött szereti a körtét. S az
idén nagyon sok körténk van. A Yumyum pedig megköveteli, hogy a mit kap,
a legapróbb csipetekre legyen szétdarabolva s a kenyeret csak úgy
fogadja el, ha abból morzsányi galacsinok vannak hengerítve; a Kaffer
pedig épen játékszernek nézi az ételt. Mikor egy sonkafalatot teszek
eléje, azt előbb messziről, hol a jobb, hol a bal kezével megpofozgatja,
azután a két kezébe véve, lapdázik vele s csak nagy kinálgatás után
veszi a foga közé, s akkor azután nagyot ráz rajta és futni hagyja.
Mind a hármat be lehetne sorolni a mértékletességi egylet tagjai közé.
Igy aztán negyedmagamban csendesen megvacsorálgattam. Egyszer-egyszer
eszembe jutott, hogy ép ebben az órában az én barátaim milyen vígan
csörditik össze a poharaikat az örömlakomán, szikráznak az élczek,
harsog az éljenzés; én pedig itt lakomázok a három néma vendégemmel.
Ejh! Ez nem jó gondolat! Hol vannak az esti lapok? Olvasni kezdenék, de
azt meg nem engedik. A Yumyum alulról czibálja a hirlapot, a Kaffer meg
belelép – in medias res – s ő is olvasni akarja, hogy mi történt a
pártkonferencziákon. Azután nagyokat prüszköl tőle.
Ki csak nem dobhatom a vendégeimet! Tűrnöm kell az impertinentiáikat.
Tán ha az íróasztalomhoz ülök, oda nem jönnek utánam.
Dehogy nem jönnek! Ott is együtt akarnak mulatni. A lord a lábamhoz
fekszik, a Yumyum a térdemre kuporodik, a Kaffer felugrik az asztalomra,
azt hiszi, hogy mikor azt a tollat tánczoltatom a papiron, őt ingerlem a
játszásra. A tenyerével kapkod a tollamhoz s eltörli az irást; utoljára
végig nyujtózik az egész iráson s elkezdi a tintás talpát nyalni.
Van énnekem sok szép kalamárisom, drága emléktárgyak, de azokat én mind
nem használom; egy tíz krajczáros flaskából mártogatom a tintát. Attól
tartok, hogy ez a minden lében kanál Kaffer még feldönti! Be kell
dugaszolnom. No most aztán igazán nem írhatok!
Tegyünk hát a kandallóra ismét, de most már hátat fordítok a tűznek. Az
átelleni falról néz le reám Petőfi arczképe. Jól talált kép,
olajfestmény, oldalán kard, kezében lant.
«Hej Sándor, Sándor! Ha te azt a kardot fel nem kötötted volna, most –
talán épen ma – a te ötven éves költői jubileumodat innánk végig! Mennyi
verset írtál volna! És milyeneket! Juliád sem ment volna máshoz nőül…
Zoltánod sem züllött volna el a világban… nagy család ülné körül az
asztalodat… te azok közt mint nagyapó – fehér hajjal, – a legifjabb
unokát lovagoltatva térdeden… Házad volna a körúton a munkáid
jövedelméből… Neved a virilisták között… Képviselője volnál a VI.
kerületnek… Pártvezér volnál!… Mért nem maradtál te annak, a mivé az úr
Isten teremtett: költőnek?… Mért romboltad le magadat?… Látod, én hogy
megőriztem a kadáveremet?… S milyen jó dolgom van!… Egész nap írok… Ha
fölébredek, már írok… Két íróasztalom van; ha az egyiknél meguntam a
dolgot, megyek a másikhoz. Bizony mondom, oda engedném neked az
egyiket…»
Egyszer csak azt látom, hogy már ott is ül az iróasztalom mellett. Abban
a honvéd egyenruhában, azzal a nemzeti szín vállszalaggal. Nagyon
sebesen tud írni. Egy percz alatt kész a nagy költemény.
«Hát még mindig csak isztok és beszéltek?»
Felolvassa előttem azon a varázstevő hangon, a mely a köveket s a kőnél
keményebb emberi sziveket is megindította. Rettenetes sorok!
Világgyújtogatás! Népirtó harag, égostromló lelkesedés, pokolgázoló
merészség! Hajh mikor ezt olvasni fogja a minden ajkú nemzet: a szent
Vidaláz fog végigfutni rajtuk! Az lesz az influenza.
A költemény utolsó versében ég szakad, föld indul. Iszonyú csattanás
rázza meg a világot…
… Hát az én Kaffer barátom leverte az íróasztalomról azt a szép
porczellánfestményt, melyet Herenden készítettek klasszikus mintára!
Afrodite találkozása Áreszszel. A szép műdarab ott feküdt a padlón
összetörve.
S az én Kafferem szép nyugodtan ott állt a romok felett, s farkát
csóválgatva, felém fordítá azt a Bafometpofájú okos fejét, mintha még
neki állna feljebb.
– Ejh, ejh! uram. Választmányi tagja az erénymegőrző egyletnek! Hát
illik az kelmednek, az íróasztalán ilyen csintalan képet tartani! Itt
van. Összetörtem.
Igaza van a Kaffernek. A bizony nem illik.
Megpróbáltam összerakni a Vénus-kép cserepeit. Hát bizony nem lehet azt
már összerakni, ha egyszer széttörött!
Petőfi is ott állt már a rámájában. Az a világrobbantó vers is elrepült
a papirról.
A tűz is kialudt a kandallóban.
No hát menjünk mi is aludni.
Jó éjszakát, néma képek ott fenn! jó éjszakát, mylord! jó éjszakát
Yumyum! jó éjszakát Kaffer!
Minden a másé: enyim csak az álmom.