Előre örültem annak a napnak, a mikor mi (mint Kisfaludyak) Tóth Lőrincz
félszázados ünnepét meg fogjuk ülni.
Én nagyon szeretem Tóth Lőrinczet. Nemcsak azért, hogy látok magam
«előtt» egy nálamnál tíz évvel idősebb és mégis fiatal embert, hanem
különösen azért, mert ő volt az életemre nézve az, a mi a klasszikus
korban a fátum, a kálvinistáknál a prædestinatió, a mohamedeseknél a
kizmet.
Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam,
ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte,
drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz
aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka
legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám
odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verset ír. Lenczi
akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló,
félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett,
elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent a versem a Jelenkor
Társalkodójában, alányomatva authenticusan: «irta Asvai Jókay Móricz,
kilencz esztendős, Rév-Komáromban.»
Ez volt az eljegyzésem a múzsával. Dehogy múzsa! Czigányasszony! Bohéme!
Ezzel lett a sorsom megpecsételve, hogy soha sem lesz belőlem jurium
direktor! De hát nem bántam meg, még most is szerelmes vagyok belé. S
ehhez a mennyei hölgyhöz engem a Tóth Lőrincz előttem világító példája
vezetett.
Hát azért örültem előre annak a jubileumnak.
Ki is fundáltam magamban egy áldomást az ünnepélyes lakomára, a miben
ilyenforma ötletek voltak:
«Mai nap már harmadszor űljük meg Tóth Lőrincz ötven éves jubileumát.
Így van ám az, mikor valaki polygamiában él a múzsákkal. Hol az egyik,
hol a másik követeli az aranylakodalmát. Kivánom, hogy még Themissel is
megülhesse (sokat nem akarok mondani), de legalább is az ezüst
menyegzőjét.»
Majd kiczifráztam volna én ezt szépen.
Hanem hát egyszerre csak meglep egy nyughatatlan torokfájás, épen a
jubileum délutánján s ez annyira rámkap, hogy már az ünnepélyre is csak
nagy borzongva mentem el, de a lakomáról el kellett maradnom s nagy vert
had módjára hazabandukolnom.
Otthon pedig senki sem várt már rám. A gyermekeim elmentek
hangversenybe. Most ott lakom az ő házukban. (Az is rendkívüli eset ám,
hogy egy vén poéta számára a fiatal piktor vő építsen házat.) A Gábor
diáknak, meg a szakácsnénak, meg a szobaleánynak mind szabadságot adtunk
ez estére, hisz úgy volt, hogy én sem kerülök haza éjfél előtt.
Most azután egyes egyedül voltam az egész házban. Minden ajtó kulcsát
magammal hordom, bejöhetek kérezkedés nélkül.
De hát vagyok én valaha egyedül? Soha sem! Először itt vagyok én, az úr
(magam az öreg), a ki parancsol; azután megint itt vagyok én, a szolga
(magam a legény), a ki szót fogad.
Azt mondom, hogy nincs annál nagyobb uraság, mint mikor az ember maga
szolgálja ki magát. Az a hatalmas ember, a ki senki szolgálatára nem
szorul.
Hideg van a szobámban, a hátam borzong, a torkom éget. Mi ez rajtam?
Influenza? Ismerem már. Tavaly is volt. Hideg is van, sötét is van a
szobámban. Sebaj! Majd segítek raja. Sötétben is rátalálok az orvosságos
palaczkomra. Bizony nem is antipyrin ám, hanem kegyetlen cognac. Egyet
húzok belőle. Ohó! Ez nem tréfál! gondolja az én bajom s alább hágy a
dideregtetéssel.
Aztán begyujtok a kandallómba. Pompás kandallóm van! Teljes életemben ez
volt a vágyaimnak az utópiája: egy kandalló. Most már megvan. Az Árpád
fiam fundálta ki. Nincs olyan senkinek! Egy percz alatt lobog benne a
tűz. Én odahúzom eléje a karszékemet s gyönyörködöm a lángokban, a mik a
pattogó bükkfahasábokat körülnyalják.
Nincs olyan szép gondolatja a teremtésnek, mint ez, a mi épen mindent
elemészt: a láng! Micsoda virágágy! A napraforgók és tulipánok szirmai,
a zegzugos akánthuszlevelek, meg az «égő szerelem», a tűzliliomok
kelyhe, hát az a sok fénylő ranunkulus! Amott lobog egy, ni! a mi kékkel
kezdődik, pirossal végződik! Hát ez a sárkánytaréj, mely haránt lő ki az
égő hasábból, s olyan fehér, mint a napfény. Nagyokat pattog, sistereg,
pörlekedik a tűz, majd összeomlik az égő rakás, szikraözön száll fel a
kürtőbe: a lángok meghaltak; csak a rózsaszin parázs világít végig a
szobámon. Dehogy haltak még meg. Egy-egy tánczoló dæmon kiugrik a
parázshalom közűl s újra világot vet a félsötétben. Előtünnek a tétova
fénynél a megszokott tárgyak. A könyvtáram, a csigáim, az emlékeim.
Aztán meg az a nagy arczkép ott a kandalló mellett. Az előre elköltözött
arczképe. Mind hozzám beszélnek: «ugyan mitől fázol? ugyan mit
dideregsz? Hát nem eleget éltél? Nem kaptál mindenből, a mi csak a
földön megkapható? Szerelemből és bánatból. Dicsőségből és
gyaláztatásból? Mire vársz még? Nézd ezt a nagy bolond könyvtárt! Tele
írtad már. Hely sincs már benne a következőknek, mégis dolgozni akarsz?»
Igazuk van. Biz én már kitanultam az iskolát végig. Mindent tudok már.
Hanem hát, valljuk meg őszintén, mentűl öregebb az ember, annál jobban
ragaszkodik az élethez. Mégis szép ez a világ! Kivált mikor az embernek
egy ilyen jó kandallója van.
Aztán egy dologra még kiváncsi vagyok, a mit szeretnék meglátni. Azt,
hogy az új országházban hogyan húzzák fel a «lift»-en a honatyákat a
gyülésterembe?
A vége az a kandallózásnak, hogy a borzongás kiáll az idegeimből, csak a
torokfájás marad fenn. Aztán meg az, hogy éhes kezdek lenni.
Az, hogy vacsorával nem vártak, nem tesz semmit. Sonka mindig van a
háznál. Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet
tenni. Még a boldogult apósomtól hallottam ezt a bölcs dietétikai
mondást: «Csak sonkát egyetek! Nem lesz hidegetek.» De hát a
torokgyuladás! Az ellen meg azt találom az öregem naplójában
feljegyezve, hogy semmi sem használ olyan biztosan, mint egy pohár jó
veres bor. Ha egy nem, akkor kettő.
S az mind kezem ügyében van, itt a mellékkamrácskában. (Nagyon jól van
az én dolgozószobám berendezve.) «Magad uram, ha szolgád nincs.» (Ezt
meg a boldogult nagybátyámtól örököltem.) A dolgozószobám mellett van
mindjárt az étkező, egyszerre meg van terítve az asztal.
Hanem már enni csakugyan szomorú dolog egymagában az embernek.
De hát vagyok én valaha magamban? Dehogy vagyok! Csak az előszoba-ajtót
kell kinyitnom s egyszerre itt van a vendégtársaság.
Hát nem megmondtam?