Jó két insurrectionalis fringia volt.
A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a
számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a
perdöntő párbajban.
Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost
az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte
vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér
csak nem akart folyni.
A secundánsok biztatták a feleiket erősen.
– Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim
Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.
Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a
helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló
Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.
– No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek
az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.
S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az
itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.
Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán
összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.
A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett
berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték
az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a
lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy:
«minden ember térdig ember: azon alul «láb».
Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az
ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ
ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az
egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel
ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak
mind.)
Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt
a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két
secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco,
fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.
Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára
támaszkodva baktatott leghátul.
Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat
hentes legényével a csendháborításra.
Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos
legelől.
Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»;
s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a
keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a
hentesek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök,
mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai
fiatalság fölött.
– Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!