Könnyü most innen a szürke szakáll közül morgolódni a tüzes menykő
fiatalságra! – De hát mikor mi zöldek voltunk! Meg azok, a kik még
nálunknál is vénebbek!
Emlékeztek még arra a volt miniszterelnökünkre, a ki azt mondta a
parlamentben, hogy nem tehet róla, ha az ellenzék bizonyos zászló
láttára «megbokrosodik». Az volt ám a legény a talpán, mikor még
fiapolitikus volt!
A harminczötödiki országyülés alatt királykoronázást láttunk vala «fő»
Pozsony városában. (Buda még akkor csak vár vala: Pest pedig csak
emporium.) V. Ferdinándot koronázták vala meg, még atyja életében, Szent
István országai királyának.
A fényes ünnepségeket berekeszté volt egy nagyszerü tánczvigalom, melyet
a főlovászmester rendezett. Ezer viaszgyertya világítá be a szőnyegekkel
feldiszített termeket s a fényözönben a sok őszi dísz-mente, tarkítva a
főherczegek, tábornokok, a külföldi nagykövetek egyenruháival, s a
főrangu hölgyek brilliántos toilettjeivel; a buffetben minden, a mi csak
jó és drága: még Gefrorenesz is volt!
Hanem egy dolog hiányzott, a mi nélkül nem igen tartatódik tánczvigalom.
– Nem volt muzsikus. – Nem volt czigány.
Hát hová lettek légyen a czigányok? A hires Bagó Jóska bandája, a kinek
hetedhét országban párja nem volt sehol? A kit az Alföld küldött fel
Pozsonyba a diæta tartamára.
Hát az a hiba esett meg, hogy a főlovászmester, túlságosan nagy
loyalitásból úgy megválogatta, hogy kinek küldjön meghivókat az
országgyülési fiatalság közül, hogy valamennyi szabadelvü fiatal ember,
mind kimaradt.
A 35-iki szabadelvü országgyülési fiatalságnak a lumene volt báró
Wenkheim Béla.
Nagy volt a felháborodás a liberalisok részéről; s annál nagyobb a
visszatromfolás! – Wenkheim Béla a bál napjára lefoglalta a hires gyulai
czigánybandát, s a mellőzött fiatalság ugyanarra az estére rendezett a
«Zöld Fában» nagyszerü dinomdánomot.
Mit volt mit tenni. A főlovászmester kénytelen volt előszedetni a német
szinház zenekarát s annak a gyékénykákás czinczogása mellett tartani meg
a fényes udvari bált.
A tüzes fiatalság pedig az alatt vigan mulatott a vendéglőben a pompás
czigányzene mellett.
Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal
állt elő.
– Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda,
bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika
mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.
Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán
«bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán
rázendíttették a «Bihari kesergőjét».
Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély
megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik
bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni
Wenckheimnak:
– Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az
idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is
vannak itten.
– Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán
visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.
De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt!
Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai
nótát», majd a «Lavotta indulóját».
A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria
zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»
Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s
tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»
– De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én
itt mindjárt!
Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban
megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:
– Jóska! Ácsi! Gyere haza!
Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü
hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai
concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla
hivására – vissza a «Zöld Fába».
Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg
a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a
czigányok elhagyták.
Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát
disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális
jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az
ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották
végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar
nemesnek.
Lovagias uton kellett elégtételt venni.
Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság
kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig
csak vér nem foly.
Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták
a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes
sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség
nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen
alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két
corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.
A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.
Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül.
Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!
Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.
Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a
bolond verekedik éhomra?)
Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket
nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.
Az volt a «dictatura».
A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták
volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a
pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési
tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt
dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója
alatt.
Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő
találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon,
stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka»,
a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a
mesterén.
A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat
félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat
a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből
alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.