Erre a proféta levette előttem a turbánját s azt mondta, hogy «Szelim
alejkum», a mi annyit jelent törökűl, hogy szabad belépni.
A Majmuna elkisért mindenüvé a nagyszerüen berendezett édenkertben s
megmutogatott mindenféle csodákat. Láttam trombitafuvó elefántokat, és
szónokló majmokat.
Mondtam a kalauznak, hogy ez nekem már mind nem ujság, láttam én már
odahaza a földön külömb trombitáló elefántokat és szónokló majmokat:
lépjünk be a paradicsom közepébe.
«A Tubafa alá?»
«Igenis oda.»
Tanultam ám én annyit a török katekizmusból, hogy mindenkinek, a ki a
Tubafa alá eljut, azonnal osztályrészül adatik hét bájos tündér, a kiket
a törökök úgy hinak, hogy «hurik».
Egyet lökött rajtam Majmuna s azzal ott voltam a Tubafa alatt.
Terített asztal vár rám, megrakva mindenféle csemegékkel és italokkal.
Csakhogy az álomételektől az ember nem lakik jól s az álomban bevett
italoktól még szomjasabb lesz.
Végre bübájos zene hangjai mellett megjelent az első tündér, a ki
számomra volt rendeltetve.
Szépnek szép volt; csakhogy nem volt több hét esztendősnél.
Rákezdett a tiszteletemre valami török rigmust, a minek nem akart vége
szakadni: úgy hadarta, mint egy szélkelep. Látszott, hogy iskolába jár
már.
– Hagyd el, hugám! Majd mondd el a végét tiz esztendő mulva! Nesze egy
czvibakk; dugd be vele a szádat. Hadd jőjjön a másik!
Erre csak előpattant, mintha egy «musa enséte» bimbóból ugrott volna ki
a második péri.
Ez már tánczosnő volt. Csörgős dobot vert. Csakhogy ez még kisebb volt:
nem több hat esztendősnél.
A harmadik tündér meg még fiatalabb volt egy évvel a másodiknál: ez már
csak öt éves lehetett. Ez pedig énekesnő volt. De milyen vékony hangon
csiripelt!
A negyedik zenéhez értett, de ez már csak négy éves volt. Szörnyü szép
volt, a mint egy nádsípon tilinkózott.
Mi lesz ebből, ha ez így megy visszafelé?
S csakugyan úgy lett.
Az ötödik volt három éves: ez virághintő tündér volt.
A hatodik aztán már csak járszalagon tipegett elém s nem tudott egyebet
mondani, mint azt, hogy «baba» s a kezefejével törülte a pisze orrát.
A hetedik meg épen pólyástul együtt gurult oda. Ennek szerencsére
czuczli volt a szájába dugva, nem kiabálhatott.
– Jaj barátom, Majmuna, kiálték. Nem tudtam én, hogy a Mahomed
paradicsoma Fröbel-kert. Vigy engem innen haza! Nem jöttem én ide
huri-kisdedóvót alapitani.
– Hát mit akarsz? förmedt rám Majmuna. A huriknak is kell egyszer
gyermekeknek lenni. Minden fa elébb virágot terem, azután éretlen
gyümölcsöt.
– No hát hozz ide, majd mikor megérnek a gyümölcsök.
– Legyen a te kivánságod szerint! – Azzal hazahozott a Majmuna.
Másnap lefekvés előtt megint elfogyasztottam a három szem keserü
mandulát, melynek bűvös hatása alatt a Majmuna álomtündér ismét
megjelent előttem s vitt, a hátára véve, a Mahomed paradicsomába.
A próféta ezuttal a bejáratnál tombola táblácskákat is árult. Azt is
ajándékba kaptam tőle. Ez mindenütt kijár a reportereknek.
– Hanem aztán tisztességesen referálj a paradicsomról! kiáltott utánam a
próféta. Valami skandalózus dolgokat ne tégy a referádába, te
«tintásujju!»
– Mit gondolsz? próféta! Nem is tudnék, ha akarnék sem! Még ha látnám,
sem látnám meg aztat.
Majmuna vitt megint a Tubafa árnyékába.
Az ám a nagy fa! Minden eddig megdicsőült muzulmánnak a lelke elfér
alatta.
– Czimborám! mondék Majmunának; aztán mit lehet ezen a tombolán nyerni?
– Mit lehet nyerni? A Mahomed paradicsomában? Hát mit lehetne itt mást
nyerni a tombolán, mint bájos tündéreket, hurikat és périket. Négy darab
lesz ma kijátszva, még pedig a javából.
– Az már jó! De hát ha ezeket úgy játszszák ki lutrizva, hogy csináljak
én a magam egy szál tombola tábláján treffert, mikor egy biliom müzülmán
lutriz együtt velem.
– Csak te légy nyugodt a magad dolga felől. Te fogod csinálni a ternót
is, a quaternót is, a quinternót is, meg a tombolát is.
– De hát hogy történhetik meg ilyen csoda?
– Hát azért vagyok én csodatévő tündér. Hát nem én vagyok-e a
lutrizóknak patronusa? Nem én diktálom-e a számokat, a miket be kell
rakni? Nem forgatja-e minden igazhivő az «Álmos Könyvet» a kezében?
– Csakhogy én nem vagyok Álmos Könyvben hivő.
– No hát megmondom neked az igazat; de el ne árulj, mert akkor
mindnyájunkat becsuknak. Hát látod ott azt a szerencsekereket? Úgy-e
hogy rézből van az egész hordó? Ezen nem lehet keresztül látni, hogy a
sorshuzó árvagyerek megeszelhesse a barnább tokokat a világosabbaktól.
Nagyobb igazság kedvéért még be is van kötve a gyermek szeme: semmit sem
láthat. Azért mégis azt a hat számot kell neki kihuzni, a melyiket én
kivánom, hogy az én táblámon minden nyereményt elkaparítson.
– No ennek a titkára igazán kiváncsi vagyok.
– Hát tudod: én, meg a szerencsekerék-forgató, meg a sorshuzó árvácska
egyetértünk. A szerencsekerékbe a számrejtő ezüst tokokat a próféta és
valamennyi irástudója szemeláttára töltik be; az árvahuri egész vállig
mezitelen karral nyul bele a korongba s úgy huzza ki a számot. Az én
barátom, a Szemkics-Ali azonban azt a hat ezüst tokot, a mikben az én
számaim vannak, külön megmelegítette a takaréktűzhelyen. A bekötött
szemü gyermek aztán addig kotorász a tokok között, a míg egy meleg tok
akad a kezébe. S ilyenformán kiszedi őket egymás után minden
boszorkányság nélkül.
– Gyönge, de jó! No ezt megpróbáljuk, ha egyszer Temesvárra megyünk.
– De aztán ki ne kotyogd: mert hűvösre jutunk.
– Álmomban sem fogom kibeszélni.
– Aztán a nyereményen megosztozunk. Egy negyedrész az enyim, egy a
Szemkics-Alié, egy az árvagyermeknek jut: a negyedik marad neked.
– Igen helyes.
(Különös az, hogy az ember hogy szeret álmában csalni, lopni!)
Csakugyan úgy ment a sorshuzás, a hogy a Majmuna megmondta.
Az én táblámon nagy hirtelen meglett a ternó.
Itt jön a numero I-es nyeremény!
A szerencsekerék mellé volt felállítva egy olyan furcsa állvány, a minőt
látunk a vasuti folyosókon: felül van rajta egy óramutatós számtányér,
alatta egy oroszlánfej. Ha az ember feláll a zsámolyra s aztán annak az
oroszlánnak a szájába becsusztat egy tiz krajczárost: a mutató rögtön
megjelöli, hogy hány kilót nyom az, a ki a zsámolyon áll.
Az én nyereményemet is arra állították fel.
Allah ekber! Itt kilóval mérik a tündéreket!
S ugyan volt rajta mit mérni! Hatalmas átméretü termet volt; a karjai és
vállai emlékeztettek azokra a kőből faragott hölgyekre, a kik az
Andrássy-uton a kapubejárat fölött tartják a hatalmas erkélyt.
A mérőgép kilenczvenkét kilót mutatott.
– No barátom, Majmuna: ez legyen a te osztalékod. Mégis szeretném tudni,
hogy hány esztendős lehet ez a tündér?
– Az ilyen kérdésért ugyan ki szokták dobni az embert a paradicsomból;
de neked mégis megsughatom, hogy ez bizony épen kukoriczakapáláskor mult
negyven esztendős.
– A legszebb kor egy tündérnél. De reménylem, hogy az ez után következő
nyereményekben fokozatos korengedély észlelhető?
– Minden bizonynyal. Még pedig lajstromok szerint: öt-öt éves
ugrásokkal.
– Már így szeretem!
A minapi praxisból tanulva, kiszámítám, hogy ha hátrafelé megy a
korfokozat, akkor a quaternós lesz harminczöt tavasznak örvendő: ezt
hagyom a Szemkics-Ali barátomnak; a quinternós leszáll harminczig: ez
épen jó lesz mamának a kis árva számára; a negyedik aztán megáll a
huszonöt évnél: no ezzel már lehet nekem szóba állani.
Az ám! Csakhogy nem lefelé haladt a fokozódás, hanem fölfelé. A
quaternóra, quinternóra mind egyre nyomatékosabb termetek állottak a
mázsálóra; a mutató százöt, százhusz kilót mutatott, míg végre a
tombola, a főnyeremény elérte a százötven számot. Ment volna az a mutató
még tovább is; de már nem volt több szám az óralapon.
Ez már aztán tökéletes egy alak volt! Épen olyan széles, mint a milyen
magas; a szemei nem látszottak ki az orczájából s a szája nem
keresztben, de hosszában állt, a hogy a két arczdomb összeszorítá. A két
kezét nem tudta elől összetenni s a markait ökölre szorítani. És mikor
megindult járásra, duczokkal kellett megerősíteni a paradicsomnak a
pádimentumát, hogy keresztül ne szakadjon alatta. – S ez mind az enyim.
– No barátocskám, választhatsz; sugá gonoszul mosolyogva a Majmuna
tündér.
– Bomolj meg a profétáddal együtt! Nem ilyennek képzeltem én a hurikat a
Mahomed paradicsomában.
– Hát mit gondolsz? A hurik is meghiznak; mert nagyon sok
czukorsüteményt esznek. Te kivántad az érett gyümölcsöket. Az Izrafil
tud eligazodni a te eszeden. Kell? Nem kell?
– Csak tartsd magadnak! Addsza a returbilétet! Hadd menekülök innen! La
illah, il Allah, Mohamed razul Allah!
Hejh de örültem, mikor megint itthon lehettem a biztos jó földön.
Soha többet keserü mandulát éjszakára!