A Majmuna tündér odasugott neki a fülébe: «Ingyenjegyes! Reporter.»

Erre a proféta levette előttem a turbánját s azt mondta, hogy «Szelim

alejkum», a mi annyit jelent törökűl, hogy szabad belépni.

A Majmuna elkisért mindenüvé a nagyszerüen berendezett édenkertben s

megmutogatott mindenféle csodákat. Láttam trombitafuvó elefántokat, és

szónokló majmokat.

Mondtam a kalauznak, hogy ez nekem már mind nem ujság, láttam én már

odahaza a földön külömb trombitáló elefántokat és szónokló majmokat:

lépjünk be a paradicsom közepébe.

«A Tubafa alá?»

«Igenis oda.»

Tanultam ám én annyit a török katekizmusból, hogy mindenkinek, a ki a

Tubafa alá eljut, azonnal osztályrészül adatik hét bájos tündér, a kiket

a törökök úgy hinak, hogy «hurik».

Egyet lökött rajtam Majmuna s azzal ott voltam a Tubafa alatt.

Terített asztal vár rám, megrakva mindenféle csemegékkel és italokkal.

Csakhogy az álomételektől az ember nem lakik jól s az álomban bevett

italoktól még szomjasabb lesz.

Végre bübájos zene hangjai mellett megjelent az első tündér, a ki

számomra volt rendeltetve.

Szépnek szép volt; csakhogy nem volt több hét esztendősnél.

Rákezdett a tiszteletemre valami török rigmust, a minek nem akart vége

szakadni: úgy hadarta, mint egy szélkelep. Látszott, hogy iskolába jár

már.

– Hagyd el, hugám! Majd mondd el a végét tiz esztendő mulva! Nesze egy

czvibakk; dugd be vele a szádat. Hadd jőjjön a másik!

Erre csak előpattant, mintha egy «musa enséte» bimbóból ugrott volna ki

a második péri.

Ez már tánczosnő volt. Csörgős dobot vert. Csakhogy ez még kisebb volt:

nem több hat esztendősnél.

A harmadik tündér meg még fiatalabb volt egy évvel a másodiknál: ez már

csak öt éves lehetett. Ez pedig énekesnő volt. De milyen vékony hangon

csiripelt!

A negyedik zenéhez értett, de ez már csak négy éves volt. Szörnyü szép

volt, a mint egy nádsípon tilinkózott.

Mi lesz ebből, ha ez így megy visszafelé?

S csakugyan úgy lett.

Az ötödik volt három éves: ez virághintő tündér volt.

A hatodik aztán már csak járszalagon tipegett elém s nem tudott egyebet

mondani, mint azt, hogy «baba» s a kezefejével törülte a pisze orrát.

A hetedik meg épen pólyástul együtt gurult oda. Ennek szerencsére

czuczli volt a szájába dugva, nem kiabálhatott.

– Jaj barátom, Majmuna, kiálték. Nem tudtam én, hogy a Mahomed

paradicsoma Fröbel-kert. Vigy engem innen haza! Nem jöttem én ide

huri-kisdedóvót alapitani.

– Hát mit akarsz? förmedt rám Majmuna. A huriknak is kell egyszer

gyermekeknek lenni. Minden fa elébb virágot terem, azután éretlen

gyümölcsöt.

– No hát hozz ide, majd mikor megérnek a gyümölcsök.

– Legyen a te kivánságod szerint! – Azzal hazahozott a Majmuna.

Másnap lefekvés előtt megint elfogyasztottam a három szem keserü

mandulát, melynek bűvös hatása alatt a Majmuna álomtündér ismét

megjelent előttem s vitt, a hátára véve, a Mahomed paradicsomába.

A próféta ezuttal a bejáratnál tombola táblácskákat is árult. Azt is

ajándékba kaptam tőle. Ez mindenütt kijár a reportereknek.

– Hanem aztán tisztességesen referálj a paradicsomról! kiáltott utánam a

próféta. Valami skandalózus dolgokat ne tégy a referádába, te

«tintásujju!»

– Mit gondolsz? próféta! Nem is tudnék, ha akarnék sem! Még ha látnám,

sem látnám meg aztat.

Majmuna vitt megint a Tubafa árnyékába.

Az ám a nagy fa! Minden eddig megdicsőült muzulmánnak a lelke elfér

alatta.

– Czimborám! mondék Majmunának; aztán mit lehet ezen a tombolán nyerni?

– Mit lehet nyerni? A Mahomed paradicsomában? Hát mit lehetne itt mást

nyerni a tombolán, mint bájos tündéreket, hurikat és périket. Négy darab

lesz ma kijátszva, még pedig a javából.

– Az már jó! De hát ha ezeket úgy játszszák ki lutrizva, hogy csináljak

én a magam egy szál tombola tábláján treffert, mikor egy biliom müzülmán

lutriz együtt velem.

– Csak te légy nyugodt a magad dolga felől. Te fogod csinálni a ternót

is, a quaternót is, a quinternót is, meg a tombolát is.

– De hát hogy történhetik meg ilyen csoda?

– Hát azért vagyok én csodatévő tündér. Hát nem én vagyok-e a

lutrizóknak patronusa? Nem én diktálom-e a számokat, a miket be kell

rakni? Nem forgatja-e minden igazhivő az «Álmos Könyvet» a kezében?

– Csakhogy én nem vagyok Álmos Könyvben hivő.

– No hát megmondom neked az igazat; de el ne árulj, mert akkor

mindnyájunkat becsuknak. Hát látod ott azt a szerencsekereket? Úgy-e

hogy rézből van az egész hordó? Ezen nem lehet keresztül látni, hogy a

sorshuzó árvagyerek megeszelhesse a barnább tokokat a világosabbaktól.

Nagyobb igazság kedvéért még be is van kötve a gyermek szeme: semmit sem

láthat. Azért mégis azt a hat számot kell neki kihuzni, a melyiket én

kivánom, hogy az én táblámon minden nyereményt elkaparítson.

– No ennek a titkára igazán kiváncsi vagyok.

– Hát tudod: én, meg a szerencsekerék-forgató, meg a sorshuzó árvácska

egyetértünk. A szerencsekerékbe a számrejtő ezüst tokokat a próféta és

valamennyi irástudója szemeláttára töltik be; az árvahuri egész vállig

mezitelen karral nyul bele a korongba s úgy huzza ki a számot. Az én

barátom, a Szemkics-Ali azonban azt a hat ezüst tokot, a mikben az én

számaim vannak, külön megmelegítette a takaréktűzhelyen. A bekötött

szemü gyermek aztán addig kotorász a tokok között, a míg egy meleg tok

akad a kezébe. S ilyenformán kiszedi őket egymás után minden

boszorkányság nélkül.

– Gyönge, de jó! No ezt megpróbáljuk, ha egyszer Temesvárra megyünk.

– De aztán ki ne kotyogd: mert hűvösre jutunk.

– Álmomban sem fogom kibeszélni.

– Aztán a nyereményen megosztozunk. Egy negyedrész az enyim, egy a

Szemkics-Alié, egy az árvagyermeknek jut: a negyedik marad neked.

– Igen helyes.

(Különös az, hogy az ember hogy szeret álmában csalni, lopni!)

Csakugyan úgy ment a sorshuzás, a hogy a Majmuna megmondta.

Az én táblámon nagy hirtelen meglett a ternó.

Itt jön a numero I-es nyeremény!

A szerencsekerék mellé volt felállítva egy olyan furcsa állvány, a minőt

látunk a vasuti folyosókon: felül van rajta egy óramutatós számtányér,

alatta egy oroszlánfej. Ha az ember feláll a zsámolyra s aztán annak az

oroszlánnak a szájába becsusztat egy tiz krajczárost: a mutató rögtön

megjelöli, hogy hány kilót nyom az, a ki a zsámolyon áll.

Az én nyereményemet is arra állították fel.

Allah ekber! Itt kilóval mérik a tündéreket!

S ugyan volt rajta mit mérni! Hatalmas átméretü termet volt; a karjai és

vállai emlékeztettek azokra a kőből faragott hölgyekre, a kik az

Andrássy-uton a kapubejárat fölött tartják a hatalmas erkélyt.

A mérőgép kilenczvenkét kilót mutatott.

– No barátom, Majmuna: ez legyen a te osztalékod. Mégis szeretném tudni,

hogy hány esztendős lehet ez a tündér?

– Az ilyen kérdésért ugyan ki szokták dobni az embert a paradicsomból;

de neked mégis megsughatom, hogy ez bizony épen kukoriczakapáláskor mult

negyven esztendős.

– A legszebb kor egy tündérnél. De reménylem, hogy az ez után következő

nyereményekben fokozatos korengedély észlelhető?

– Minden bizonynyal. Még pedig lajstromok szerint: öt-öt éves

ugrásokkal.

– Már így szeretem!

A minapi praxisból tanulva, kiszámítám, hogy ha hátrafelé megy a

korfokozat, akkor a quaternós lesz harminczöt tavasznak örvendő: ezt

hagyom a Szemkics-Ali barátomnak; a quinternós leszáll harminczig: ez

épen jó lesz mamának a kis árva számára; a negyedik aztán megáll a

huszonöt évnél: no ezzel már lehet nekem szóba állani.

Az ám! Csakhogy nem lefelé haladt a fokozódás, hanem fölfelé. A

quaternóra, quinternóra mind egyre nyomatékosabb termetek állottak a

mázsálóra; a mutató százöt, százhusz kilót mutatott, míg végre a

tombola, a főnyeremény elérte a százötven számot. Ment volna az a mutató

még tovább is; de már nem volt több szám az óralapon.

Ez már aztán tökéletes egy alak volt! Épen olyan széles, mint a milyen

magas; a szemei nem látszottak ki az orczájából s a szája nem

keresztben, de hosszában állt, a hogy a két arczdomb összeszorítá. A két

kezét nem tudta elől összetenni s a markait ökölre szorítani. És mikor

megindult járásra, duczokkal kellett megerősíteni a paradicsomnak a

pádimentumát, hogy keresztül ne szakadjon alatta. – S ez mind az enyim.

– No barátocskám, választhatsz; sugá gonoszul mosolyogva a Majmuna

tündér.

– Bomolj meg a profétáddal együtt! Nem ilyennek képzeltem én a hurikat a

Mahomed paradicsomában.

– Hát mit gondolsz? A hurik is meghiznak; mert nagyon sok

czukorsüteményt esznek. Te kivántad az érett gyümölcsöket. Az Izrafil

tud eligazodni a te eszeden. Kell? Nem kell?

– Csak tartsd magadnak! Addsza a returbilétet! Hadd menekülök innen! La

illah, il Allah, Mohamed razul Allah!

Hejh de örültem, mikor megint itthon lehettem a biztos jó földön.

Soha többet keserü mandulát éjszakára!

Őszi fény: Ujabb elbeszélések · 第 36 / 142 题