(Elbeszélés.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hosszú ősz lesz! Vidékünkön a vadgesztenyefák ujra virágoznak. A
helybeli plébános kertjében látható egy körtefa, mely másodszori
terméssel gyönyörködteti a szemeket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az indus bráhmai hit szerint minden földről elköltözött szellemnek,
mielőtt a «Visnu» paradicsomába bejuthatna, elébb a nagy Dábao-fa alá
kell menni, bűnhödés végett. A Dábao-fának minden levelére fel van irva
egy bűne az embernek; s a mint azt a nagy fát a szelek istene, a «Csiva»
megrázza, a vétekjelző levelek egyenkint lehullanak a bűnhödő fejére. S
a Dábao-fa levele sújt, mint a villám; mar, mint a kigyó; csíp, mint a
skorpió; ráz, mint a hideglelés. S azt egyenkínt, levelenkint kell
végigszenvedni, kinek mennyi bűne van felirva. «Indra», a paradicsom
kapuőre, viszi a kontrolleriát.
Egyszer jön egy árva lélek, nagy dideregve, a paradicsom kapujához.
– Voltál-e már a Dábao-fa alatt? kérdi tőle Indra.
– Nem voltam még, jó uram; de odalenn a földön volt egy feleségem, a
kivel harminczhat esztendeig éltem együtt.
– Jól van, szegény pára! mond neki Indra, – nem kell a Dábao-fa alá
vándorolnod: kiszenvedted már te a magad penitencziáját odalenn a
földön; – csak eredj be szépen a paradicsomba: itt a paksus!
Meghallja ezt egy másik lélek, a ki az elébbinek a háta mögött
settenkedék s nagy sebtén elkezdi magyarázni Indrának.
– Oh uram! Akkor engem még inkább ereszsz be a paradicsomba Dábao-fa
kerülgetés nélkül; mert én is harmincz esztendeig éltem odalenn a földön
az asszonyommal, s mikor az meghalálozott, újra megházasodtam.
– Elmégy innen! takarodsz! rivall rá Indra. – Azt hiszed, Bráhma a
bolondok számára csinálta a paradicsomot?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ülünk, üldögélünk együtt a klubban, egymáshoz szokott kartársak, s
beszélgetünk a világ folyásáról.
Egyszer csak észreveszszük, hogy hiányzik közülünk egy.
– Nini! Hol van a mi Dusikánk? Már két hete, hogy nem láttuk a klubban,
– szól az egyik.
– Másutt se látni azt sehol. Eltünt, elveszett valahol, – mondja a
másik.
– Jaj, nagy állapotja van annak, – sóhajt erre a harmadik.
– Csak nem kapott influenzát?
– Az volna jó neki! – Megházasodott.
– Másodszor is?
Erre aztán az egész társaság khorusban énekli: «Szeeegény».
– Vajjon kit vett el?
– Hát, a régi gazdasszonyát.
– No, azt tette legokosabban.
– Áldott jó teremtés.
– Be is nőtt már a feje lágya.
– Senki a világon úgy nem tudja sütni a fokhagymás vesepecsenyét.
– Ezt legalább nem kell bálba hordani.
– Sőt nem is zongorázik.
– Bizonyosan migrainejei sincsenek.
– No, szegény Dusi, ez hát elérte valahára a czélját.
… Hanem a Dusi pajtást e sorsfordulat óta nem látni többé a klubban.
Máskor megint igy kezdi az egyik jó barát:
– Nini! Mi történt a mi Bebus barátunkkal?
– Történt volna vele valami?
– Hát nem veszitek észre? Egy idő óta mindennap tiszta inggallérral
jelenik meg a klubban.
– A biz igaz! Sőt a szakállát is borotválja.
– És gombos czipőben jár!
– Vajjon mi lelhette?
Senki sem birja kitalálni.
Másnap jön az egyik pajtás nagy heurékával:
– Megkaptam már, hogy mi lelte a Bebus pajtást. Megházasodott.
– Ugyan kit tett boldoggá?
– Soha sem találjátok ki. A szép Melodiánát!
– Ah! Azt a vidéki operette-énekesnőt?
– Lehetetlen! Hisz annak van férje.
– Csak olyan szinpadi házasság volt.
– Merész vállalat!
– Hát azt tartja a barátunk, a mit a vén spanyol hidalgó, mikor fiatal
feleséget vett: hogy «ha már keresztül akarom szúrni a szivemet, hát
inkább egy fényes tőrrel szúrom át, mint egy rozsdás alabárddal.»
– No, legalább megvan neki az ő gyönyörűsége.
– – Csitt! Itt közelit! Beszéljünk a filloxera-mentesített szőlőknek
adandó állami segélyről szóló törvényjavaslatról benyújtott bizottsági
véleményről.
És Bebus barátunk el nem tudja képzelni, hogyan van az, hogy, a hol csak
ő egy gruppban megjelenik, ott minden ember a filloxera-etcæterákról
értekezik.
Azután egy harmadik jó pajtásra kerül a sor.
Kitünő tarokkista. Csupa élvezet vele játszani. Úgy is hijuk egymás
között, hogy «Készpénz-bácsi.»
Hanem egy idő óta azt vette fel, hogy csak hét óráig «ül le».
– Szinházba kell mennem!
Fölöttébb gyanús dolog! Játékot játékért abbahagyni! Mi nyomja le itt a
mérleget?
Végre kisül a rejtélyes elmaradásnak oka. Egyik jó barátunk végére járt
s hírül hozta a többinek.
– A mi Stefi barátunk megházasodott.
– Ugyan ne mondd!
– Magam láttam karonfogva menni a feleségével. Egy fejjel nagyobb, mint
ő.
– Az már hiba.
– De egy ranggal magasabb, mint ő; mert grófnő.
– Az már derék!
– Csakhogy nem fiatalocska már.
– Akkor egészen hozzávaló. Gazdag is mellé?
– Épen nem az. Nem örökölt az egyebet az atyjától a grófi czimerénél.
– Ez már fatális állapot.
– De ellenben nagy míveltségű hölgy! virtuóz zongorista. Sőt maga is
komponál zeneműveket. Szépirodalmi lapokba is ír «Eglantine» álnév
alatt.
– Szegény Stefi!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És ezzel mind a három barátunk kimaradt a klubból; és megtalálhatlanná
lett a világra nézve.
Egyedül nem mehet egyik sem a megszokott társaságba, se meghivottan, se
meghivatlanul; a magában meghivatást épen sértésnek veheti; az
asszonyával együtt pedig még kevésbbé kultiválhatja a régi társaságot,
mert az új asszony nem abból a sphærából való, a miből a jó ismerősei. –
Mit gondoljanak ki?
Mi még nem ismerjük voltaképen a Sándor-utczai országházat. Majd az
utódaink fogják annak a szépségeit igazában felfedezni, a mikor már
romokban fog heverni. Budapest fővárosának patres conscriptijei
bizonyára kegyeletteljesen fenn fogják tartani e históriai nevezetességű
romokat s a ciceronék fogják majd magyarázni a messzeföldről idecsődült
idegen touristáknak.
«Ime, ez az őskori magyar amphitheatrum! Ez a négyszög a szegletben volt
a halálra ítélt martyrok, a miniszterek zárkája; a mellette való
négyszög szolgált a kinzásukra rendeltetett deputatiók és instantia-hozó
lictorok leshelyéül. Emez oldalnégyszögben voltak elhelyezve a
canephorák, a kik az ország minden részéből felhozott gladiatoroknak a
libatiót kiszolgáltatták. Ez a középterem, melynek küszöbe nincs
elkoptatva, volt az úgynevezett bibliotheka. Ebben a másik szegletben
szolgáltatták ki a gladiatoroknak a havonkinti talentumokat, melyek a
hajdankorban papirosból készültek, s meztelen angyalképek levén rájuk
nyomtatva, «flores»-eknek, azaz virágoknak neveztettek. Ezen a szűk
lyukon bujtak be azok a funeratorok, a kiknek hivataluk volt a hullákat
kivonszolni az arenából, s a kiket ezért reportereknek neveztek. Ezeken
az ajtókon bocsátották be a quæstorok a különféle fegyverzetű
gladiatorokat, a kik e jelkiáltással «biafora!» rohantak egymásra,
hálóval és háromágú vasvillával. S ez a nagy gömbölyű terem volt az
arena, melyen egész ütközetek produkáltattak tengeren, szárazföldön és a
levegőben. Azon időben még volt Pannoniának egy benső tengere, melyet a
régi mappákon e névvel találunk feljegyezve: «Szóözön». Hajóhadi
productíóknál ezt bocsáták be a circusba. A három gömbölyű lyuk, ott a
közepén, azon kürtőkbe vezetett, melyeken keresztül a széttépett
áldozatok vérét kibocsáták. Emitt állt a proconsul tribünje, a kinek
volt egy nagy harangja, melyet az előadás hevében egyre kongatott, s ha
a fenevadak ordítása túlharsogta a harangszót, akkor az amphitheatrum
közönsége meg volt elégedve. Ez a négyszögben körülfutó szűk folyosó
pedig arra való volt, hogy a tigrisek és oroszlánok, bölények és
orrszarvúak magukat a marakodásban és öklelésben gyakorolják.»
Igy fogja a jövőszázadbeli kalauz a mostani országház tiszteletreméltó
ruináit a bámuló idegenekkel megismertetni.
Most pedig mindezen helyiségeket a haza atyái járják naponkint, a kik
exuviáikat és esőellenző clypeusaikat, valamint ruggyanta cothurnusaikat
az atriumban hátrahagyva, a kezükbe nyomott
törvényjavaslat-fasciculussal a porticusba belépve, peripateticus
studiumot mívelnek.
Ennek a körülfutó folyosónégyszögnek különféle előnyei vannak. Az egyik
az, hogy az itt találkozók nem tartoznak egymásnak köszönni, se «jó
napot», se «szolgáját» mondani: egyáltalában egymást észrevenni. Si
vales, valeas. Azután meg az, hogy két ember órahosszat elkeresheti
benne egymást, a nélkül, hogy összekerülne valaha. És végül, ha valami
kellemetlen látogató keresi az embert az egyik folyosón, a másikon meg
lehet előle szökni.
A mi három kedves barátunk teljes mértékben felhasználta az országház
folyosójának ezen előnyeit. Megjelenni kötelesség volt; mert ezért
fizeti a képviselőket az ország s ezt követeli a pártfegyelem. Ott
jártak ők; de mindig «jártak». Bekukkantottak ők ide is, oda is; néha
még az ülésterembe is, de csak egy pillanatra; egyébiránt pedig
játszották az ismeretlent. Névszerinti szavazásoknál pedig szorosan
odahúzódtak a névjegyzéket felolvasó jegyző kredencze mellé s halkan
«sub rosa» gyónták a fülébe a boldogító «igen»-t. De leginkább kerülték
ők hárman egymást. Mint a hogy három összeesküvő nem akar egymásra
ismerni a világ előtt. Pedig ők csak megesküvők voltak és nem
összeesküvők. Ilyen a vádló öntudat hatalma!
Egyszer mégis megtörtént, hogy, a mint a Stefi barátunk benyitotta az
olvasó-ketrecz ajtaját, épen akkor akart azon kilépni a Bebus barátunk.
Szinte összeütődtek. Már ekkor csak mégis meg kellett egymást látniok.
– Ah! Ah! Hogy vagy? De régen nem láttalak.
– Pedig én mindennap itt vagyok. Hát te hol jártál?
– Itt voltam én minden ülésen.
– Azt hittem, hogy elutaztál.
– Én meg azt hittem, hogy beteg vagy.
– Jó órában legyen mondva, semmi bajom.
Ezen aztán kölcsönösen örülni kellett.
Az öröm vége kézszorítás.
A kézszorítás arra a merészségre buzdítja fel Stefi barátunkat, hogy ezt
a kérdést koczkáztassa.
– Hát ő nagysága, kedves nőd, hogy érzi magát?
– Fölöttébb lekötelezve érzem magamat! Nagyon jól.
A kézszorítás még erősebb lesz.
Most Bebus pajtás kerül a kert felől.
– Hát ő méltósága, tisztelt nőd, hogy van?
– Köszönet a baráti kérdésért. Kitünően!
Stefi barátunk aztán el nem mulaszthatja a természetszerű
következtetést.
– Kérlek, add át legforróbb üdvözletemet ő nagyságának.
– Nagyon fog rajta örülni! Te pedig kézcsókomat ő méltóságának.
– El lesz ragadtatva.
S ezzel meg van vetve az alapja egy új országgyűlési pártnak, mely meg
van elégedve. Van «két» ember a 445 igazolt képviselő között, a kinek
nincs több kivánsága. Lesz talán még harmadik is.
A másnapi ülésen, épen az ellenzéki vezérszónok nagyszabású philippicája
alatt, látunk megjelenni a hölgyek karzatán egy feltünő alakot. Fején
világos kék kalap, hasonló szinű szalagcsokorral s körülhajló
strucztollal; a nyaka körül fehér angora boa csavarva; hasonló prémmel
szegélyezett bársony palást takarja délczeg termetét. Az arczáról nem
beszélhetünk, mert azt a kalapról lehúzott fátyol egész az ajkáig
eltakarja. – Az első padsorban foglal helyet; tengeri vidra karmantyúját
a mellvédre helyezve, s karpereczeit megigazítva a karjain, rögtön
elkezdi a honatyák cohorsát odalenn szemüvegezni.
Az ülésteremben nagy izgalom támad. A szónok congrevrakétái hatástalanul
pattognak el; ellenben a jobboldali jegyzői ketrecz előtt nagy a
tolongás. A honatyák egymás kezéből ragadják ki az egyetlen
«operakukucsálót», a jegyzői kar fundus instructusát: «új ellenség!»
mondja mindenki. De senki sem ismeri az érdekes Stranierát.
Egyszer aztán, (közmeglepetésre, mely szinte megkonfundálja a
szavazókat, hogy összevissza állnak fel az elnök által föltett kérdésre)
a feltünő idegen hölgy háta mögött egy valóságos képviselőt látnak
megjelenni: «Ah! Ez Stefi barátunk!»
Stefi barátunk apostrophálja a Stranierát. Ez viszonzásul finom keztyűs
kezét nyújtja neki. Stefi leül a hölgy háta mögött egy székre,
expropriálva abból egy kis iskolás leányt, a ki a mamájával került ide;
s rögtön élénk conversatio kezdődik közöttük. Stefi barátunk láthatólag
felvilágosításokat közöl az úrhölgygyel a honatyák kiváló egyéniségei
felől; melyre az is merész initiatívával szegezi a lorgnonját a kijelölt
alakra. Kézmozdulatai elárulják, hogy ki tetszik, ki nem tetszik neki.
Idelenn a honatyák figyelmét egészen absorbeálja a kiváncsiság. Ugy,
hogy az elnök ismételten kénytelen figyelmeztetni a tisztelt házat: hogy
ha conversálni méltóztatnak, akkor ő nem tudja kivenni a többséget. Ez
alatt pedig husz tag aláirásával ellátott névszerinti szavazást követelő
petitió érkezik. Kihuzatik a «betű». Kijön az «Ú». Az egész ház elkezdi
kiabálni: «ú! ú! ú!» A karzat bámul: azt hiszi, hogy ez valami új
fajtája a parlamenti tetszésnyilvánításnak. Ekkor aztán Stefi barátunk
is kedélyesen búcsut vesz az idegen hölgytől. Sietni kell! Névszerinti
szavazás jön. Az ő betűje legott következik. Odalenn aztán Regelétől
megkérdi, hogy hogyan kell szavazni: megtudja tőle, hogy a
kormánypártiaknak ezúttal «nem»-mel kell meggyőződésüket kifejezni.
Azzal beront a terem közepére, megáll a miniszterelnöki szék előtt:
«hagyjatok! hagyjatok!» kiáltja az interpellálóknak: most vigyázni kell;
nem felelhet a hozzá intézett zaklató kérdésekre. S aztán, mikor a nevét
hallja felolvastatni, hatalmasan érvényesített hangon kiáltja el «nem!»
– S csak azután adja meg a felvilágosítást az érdekelt hazafiaknak arra
a kérdésre: «Ki a szép donna, a kinek odafenn kurizáltál?»
– Az a mi Bebus barátunknak a felesége.
– Ah! A bájos Melodiána! Ah! Ah! Tehát ő az?
Ez a nap eseménye.
A következő napon tartott országos ülésben ismét ugyanezen karzati
helyen volt látható – a többé nem Straniéra, – hanem a régi ismerős, a
bájos Melodiána asszonyság. Természetesen őtet is fölöttébb érdekelte,
hogy a napirenden levő törvényjavaslat (az argentinai köztársasággal
kötendő vám- és kereskedelmi szerződés) sorsa hova fog eldülni?
Ezuttal azonban egy új asteroid is jelent meg a képviselőházi
zodiacusban, a melyet a jegyzői observatorium csillagászai azonnal
felfedeztek. A «bakforditó» jegyében (melyet kaszinói karzatnak
neveznek) a «nagy medve» és a «kis medve» között tünt fel. Magas, sugár
termete volt, melynek a két vállon magasra emelkedő dudorok tökéletesen
megadták azt a trapézium alakot, mely a klasszikus női szépségnek
mulhatlan föltétele. Hosszudad, halavány arczának arisztokratikus
jellemét még jobban emelte a magas homlokról simán fésült haj, melynek
fonatai eltüntek a féldinnye alakú, császárpiros selyem capotte alatt.
Ellenben annál nagyobb pretenzióval igyekezett ez érdekes fejet
feltünővé tenni a nyakat körülövező Stuárt Mária fodorgallér.
Az új planetának könnyű volt kitalálni a nevét, mert a háta mögött volt
a «drabantja». («Hold»-nak neveznénk, de attól tartunk, hogy Stefi
pajtás alluziónak veszi a feje tetején viselt tisztásra.) Igenis, a
grófnő volt az: Armandina grófnő, Stefi pajtásnak új hitvestársa. Ennek
és a családjának az élettörténetéről már aztán sokan tudtak odalenn
érdekes adatokat. Gazdagok voltak; hogyan szálltak alá? hány
leánytestvér volt? ki hová került el? ki ment férjhez közülök? ki vált
el az urától? hát ez mért nem ment hamarább férjhez? mért hagyta ott a
jegyese? mért köttette be utoljára Stefi pajtással a fejét? Apja, anyja
is ott lakik-e most Stefinél? – Utoljára a tisztelt ház sokkal jobban
értesülve lett az ülés folyama alatt Stefi pajtásnak és az ő hitvesének
családi és háztartási körülményeiről, mint az argentinai köztársaság
kereskedelmi viszonyairól, úgy, hogy akadt képviselő, a ki az elnök
által feltett kérdésre: «elfogadja-e a ház az Argentinával kötött
szerződést?» abban a hitben szavazott «igen»-nel, hogy most az Armandina
grófnő és Stefi pajtás közötti szövetséget szankczionálta a ház.
E közben a karzatokon nem tölt el az idő henye semmittevésben. Stefi
pajtás kicserélte magát Bebus pajtással, a ki eljött revancheot adni a
tegnapért s bemutattatá magát Armandinának. Stefi azután átvitorlázott a
hölgykarzatra s folytatta a tegnapi udvarlást Melodiána asszonyságnál. A
két úrhölgy elkezdte egymást szemüvegezni s nagyon valószinü, hogy
mindegyik dícsérte az udvarlója előtt annak a feleségét, vagy a mi
szintén meglehet, játszotta a féltékenyt.
Este a klubban hiteles tudomást szereztek e felől. Most már Stefi és
Bebus nem hogy kerülték volna egymást, sőt alig várták, hogy
találkozzanak. Rögtön vállalkoztak egy karambol-partiera. Egyik
rosszabbul játszott, mint a másik.
– Hja! ez nem olyan könnyü, mint szép asszonyoknak a fejét elforgatni.
Ezt mondta a bájos Melodiána férje Stefinek.
– Csak te ne beszélj. Nekem otthon mindent meggyónt a feleségem. Ebből
könnyen párbaj lehet!
Pedig mind a kettő boldog volt, hogy a feleségének udvarolt a karzaton
egy kollega.
– Hohó! Nem az a te lapdád! Ej, ej! De szereted a másét a magadéval
összetéveszteni!
– De tréfán kivül barátom. Hazamenet a feleségem nem győzte a te nődet
magasztalni. Azt mondta, hogy valódi «renaissance szépség».
– Az én nőm pedig azt mondta a te grófnődről, hogy rendkivül érdekes
arcz. Valódi «directoire» alak.
– No ennek nagyon örülök, hogy úgy tetszenek egymásnak.
A tekeasztal melletti veres pamlagok összeérésénél, épen a szegletbe
vetve a hátát, ült egy harmadik alak, a ki eddig csak nézett és
hallgatott.
Ez volt a Dusi pajtás.
Egyszer aztán közbe mordul:
– Hát én kutya vagyok?
Mind a ketten rábámulnak. Micsoda szólásmód ez? Igen is szokták ezt
mondani – a tarokban, ha a fórhand kicsi tarokkal tiszteli meg a
singleton királyt; a hinterhand mondja ilyenkor, hogy «hát én kutya
vagyok?» De a biliárdnál?
– Akarsz harmadiknak beállni? Játszunk à la guerret?
– Akarok, – mond Dusi pajtás s nagy duzmadtan elővánszorog a szegletből.
S már krétázta a dákó végét; de csak abba hagyja a lökést. A helyett azt
mondja:
– Hát engem a gólya költött?
Ezt sem lehet megérteni: ámbár in thesi igaz, hogy nem igaz.
– Hát én értem nem halt meg a Krisztus?
Nagyon valószinű ez is, de nem egészen világos.
Végre kipattan:
– Hát én nekem nincs feleségem? Micsoda?
Most gyúl egyszerre világosság az agyakban.
– Hát persze, hogy persze.
Mind a hárman lerakják a dákókat s átengedik a biliárdot annak a hosszú,
kifent bajuszú, szőke szász képviselőnek s azzal egymást átkarolva, mint
a kik tiltott hazardjátékra konspiráltak, elosonnak a legeslegszélső
szobába, s ott megalakítják az új klikket: a «feleséghordó pártot».
A holnapi ülésre Dusi is el fogja hozni a feleségét. Mind a három
asszony ott lesz.
És azután felváltva, hol az egyik férj, hol a másik fog a kollegája
élete párjának seladonja lenni. Megvan a hármas békeliga.
A másnapi ülésre nagy skandalum volt indokolva, a karzatok megteltek
elegáns hölgyközönséggel.
A skandalum ugyan (közsajnálatra) elmaradt, hanem azért a közönség jól
mulatta magát. Mennyi megkritizálni való toilette! A szinházban a
hölgyek salonöltözetet viselnek, de a képviselőházba az utczai
toilettejeiket hozzák. Hisz ez aréna!
Ámde minden figyelmet mégis csak az a derék termetü hölgy
összpontosított maga körül, a ki a baloldali karzaton, épen a
miniszterelnöki székkel szemben, foglalt hadállást: egészséges,
czéklapiros arcz, becsületes beszédre termett szájjal, melynek
szegleteit hamvadzó bajusz kerülgeti, hatalmas álla támogatást nyer a
még plasztikusabban kidomboruló tokában. Kár, hogy az a kalap sokat
elfed a kifejezésteljes vonásokból, óriási csokrok zöld selyemből, az
áll alatt, a kalap karimáján s legfeljül a tetején; a kalapnak a műneve:
«másli–máslibb–legmáslibb». Nem hiányzik róla egy egy egész kitömött
kárakatona szárnyastól. S ha mindehez egy bordeaux szinü ruhaderék nem
járult volna, hiuzprémmel szegélyezve, hát akkor nem volna igazság a
világon.
A tisztelt ház rögtön értesült telefon útján, hogy ez impozáns alak Dusi
pajtásnak a felesége. Nagyot vétenénk a történelmi igazság ellen, ha fel
nem jegyeznénk, hogy az ő megjelenése nagy mértékben hozzájárult a
felingerült kedélyek lecsillapításához.
Egy szép este a klubban Dusi pajtás nagy értekezletre hivta meg Stefit
és Bebust.
(Mit nevezünk «szép estének a klubban?» Azt, a mikor a gömbölyü
asztalnál a faramuczi husz forint plussal végződött.)
Husz kemény forintok nyomván a Dusi mellényzsebét, olyan pénz, a melyről
az asszony semmit sem tud, nagy vállalkozási szellem szálta meg
egyszerre.
– Mit mondok? Hárman vagyunk. Mind a hárman most házasodtunk. Kopasz
fővel. Majd azt mondám «bivalyfővel»; de nem akartam a bivalyt
megsérteni. Az asszonyaink ilyenkor otthon kuksolnak magukban. Szomorú
sors! Az sincs, a ki előtt megszóljanak valakit. Ők sem járnak sehova, ő
hozzájuk sem jár senki. Egyet mondok: három lesz belőle. Milyen jó
lenne, ha mi az asszonyainkat megismertetnők egymással. Akkor ők hárman
egy társaságot képeznének. Egyenranguak között (képviselők feleségei) az
egyetértés nagyon hamar létrejön. Ezzel nekik is kellemessé lenne téve
az élet, nekünk is. Mit szóltok hozzá bruderkáim?
A bruderkák csóválgatták a fejeiket.
– Az eszme életrevaló, – mondá Stefi, – hanem a kivitelnek vannak
peripetiái, a miket nem lehet figyelmen kivűl hagyni.
– Igen bizony, ilyen életbevágó lépést meg kell jól hányni-vetni és
latolgatni, – tódítá Bebus. – Te is, Dusi pajtás, felhatalmazás nélkül
ne indíts semmit; mert azt a mondást «nihil de nobis sine nobis»
okvetlenül asszonyok fundálták ki.
Végre mind a hárman megállapodtak abban, hogy majd sondirozni fogják a
terrenumot.
Mindig nagy bámulója voltam annak a lángésznek, a mely az európai hármas
szövetséget létre tudta hozni. (A mi azért hármas, mert négyen vannak
hozzá: magyarok, osztrákok, németek és olaszok). De nem csekélyebb munka
három heterogén asszonyt szövetségbe hozni, mert az asszonyi nemzetnél
mindig van valami irredenta.
Könnyü azt mondani: «egyenranguak» közt? Képviselők feleségei! Az csak a
férjnek a rangja! De azonkivül még minden asszonynak megvan a saját
rangja.
Hohó! Édes barátom! A góthai almanach Kismiska ahoz a
rangkvalifikáczióhoz képest, a mit az asszonyok maguk közt
megállapítottak.
Az a kérdés, hogy a három képviselőné asszonyság közül melyik a nagyobb
arisztokrata?
Holmi laikus ember, afféle garçon, nagy hirtelen azt feleli erre, hogy
hát természetesen a Stefi neje az, a grófnő.
Dehogy az! Ennél előkelőbbnek tartja magát a Bebus hitvestársa; mert ő
hires művésznő volt, a kihez verseket irtak, s ezüst koszorút is kapott.
Azt nem szerzik olyan könnyen, mint a grófi koronát.
Ámde még a művésznőnél is feljebb hordozza a fejét Dusinak az élettársa;
mert ő még a koszorúnál és a koronánál is elébbvalót visel a fején: a
férjének a kalapját, ő az úr a háznál!
A ki legkevésbbé büszke közöttük, az a grófnő. De hát kell is, hogy az
legyen; miután nincs több «egy» vizitbe menő ruhájánál; azt látják rajta
a szinházban is, az országház karzatán is, azzal a Stuárt Mária
krézlivel! Aztán meg az a capotte a fején! A legolcsóbb fejdisz, a mit a
masamódnál kapni. Az ilyen hölgynek igazán utasitásba van adva a
szerénység.
A három jeles diplomatának végre mégis sikerült csomóra kötni a
szálakat.
Egyenkint, külön a maguk asszonyának annyi szépet és hizelgőt mondtak
el, – nem a pajtásuknak az asszonyai felől, hanem a mit azoknak az
asszonyai beszéltek ő felőlük, hogy végre kiváncsiak lettek egymásra. S
a kiváncsiság az első lépés a szeretethez.
Azután szellemdus észrevételeket, csipős megjegyzéseket hordtak haza, a
miket az egyik asszony mondott a másikról, s az által megnyerték a
harmadiknak a rokonszenvét.
Utoljára in theoria meg lett nyerve mind a három hölgy az ismerkedés
eszméjének.
De hol és miként történjék meg az ismerkedés?
Bebus azt indítványozá, hogy be kell iratni a hölgyeket a «nőipar
előmozdítására alakult társaság»-ba, ott ismerkedjenek meg.
Megválasztják őket választmányi tagoknak, el fognak járni a gyülésekbe.
Ez nem tetszett. Nagyon száraz mulatság.
– No hát vigyük el őket egy este a Hungáriába, mikor Rácz Pali muzsikál;
akkor egy asztalhoz ülünk s kedélyes körülmények között kezdjük meg az
ismeretséget.
Ez meg nagyon ephemér hatásu barátság.
Ketté vágta a gordiusi csomót Dusi pajtás ezzel a szóval:
– Eh mit? A legegyszerübb, hogy meghivjuk egymást feleségestül saját
lakásunkra; egyik héten az egyik, másikon a másik, felváltva.
Ez csakugyan legczélszerübb megkezdése a baráti viszonynak.
De mi legyen az, a mire meghivják egymást!
Bebus thea-estélyt indítványozott, szinházi előadás után.
Ezt meg Dusi ellenzé.
– Az én feleségem már tiz órakor lefekszik s estére be nem fűzi magát a
világ minden pecco és karaván theájáért.
No hát legyen belőle vacsora.
Ez meg Bebusnál talált erős oppoziczióra.
– Az én feleségemnek orvosilag tiltva van a vacsorázás. Másnap
hallucinatiói vannak.
Tehát végtére is ebédnek kell lenni, a hol a társasélet szentesítést fog
nyerni.
– Jól van. Legyen ebéd, – mondá Dusi. – Én adom az elsőt, Stefi a
másodikat, Bebus a harmadikat. Minden vasárnap, a mikor nincs országos
ülés a tisztelt házban.
De hány órakor lesznek az ebédek?
Dusi azt mondta, hogy ő már, a mióta az eszét tudja, mindig egy órakor
tálaltatja fel a levest. S ebben őt a házszabályok nem regulázzák.
Stefi ellenben hű mameluk, a ki az utolsó elnöki csengetést is be szokta
várni a házban s a mig haza gyalogol a nagy körút végére, abba is idő
telik: annálfogva az ő ebéd-ideje három óra.
Bebus viszont egészen indokoltnak találta, hogy a mióta megnősült, azóta
ő nála az öt órai ebéd járja. Ezt hosszasan fejtegetni sem kell;
mindenki tudja, hogy a grófi gyomornak az a kiváltsága van, hogy délután
öt óráig nem éhezik meg.
És így megegyezénk abban, hogy minden vasárnap felváltva meg fogják
egymást hivni (aranyszegélyü kőnyomatos biléttel) családias ebédre, mely
kezdetét veszi Dusi pajtásnál 1 órakor, Stefinél 3-kor, Bebusnál pedig
5-kor. Megjelenés fekete kabátban, fekete nyakravalóval: a «quart d’heur
de grace» fentartása mellett.
Első volt a turnusban Dusi pajtás: az 1 órai ebéd.
Tehát megnyitotta az ebédcziklust a Dusi, – az az, hogy az ő kedves
egyetlenegy Katiczája.
Az ebéd miatt ne legyen semmi gondunk. Katicza asszony ki fog tenni
magáért; a mi a konyhát illeti, azt csak ő rá kell bízni!
Hanem annál nagyobb fejtörésre adott alkalmat a társaság tagjainak
hováültetése? – Ha a házi asszonyé az asztalfői hely, akkor mellette
jobbról, balról a két hölgynek kell helyet foglalni; így az asztal tulsó
oldalára jut a három férj. Ez abszurdum! Három asszony, három férj egy
rakáson. Férj és feleség sem ülhet egymás mellett az asztalnál, ha csak
nem somogyiak. Végre megállt a Kolumbus tojása! A gömbölyü asztalra kell
teríteni, ott aztán nincs első meg hátulsó ülés s minden vendég
szerencsésen a jó barátja felesége mellé jut; igy: Katicza mellé ül
Bebus, Melodiánát mulattatja Stefi, a grófnő lovagja lesz Dusi.
A férfiak is megállapodásra jutottak a toasztokra nézve. A házi urat és
gazdát felköszönti Stefi. Viszont a házi úr iszik a Bebus és felesége
egészségeért; végül a Bebus áldomásozik Stefiékre.
Igy szépen el lett rendezve minden. Az első vasárnapi ebédre nagyon is
pontosan megérkezének a vendégek. Egyszerre csengetének a külső ajtónál.
Maga Dusi jött eléjük kinyitni az ajtót.
– Bocsánat, hogy magam nyitom az ajtót. De a feleségem férficselédet nem
enged tartani, a leány meg el van foglalva a konyhában.
Aztán nagy volt a sürgölődése, hogy a hölgyek vállairól lesegitse a
felöltőket, a kik mindjárt a szalon-ajtóban megkezdték az ismerkedést,
azon vitatkozván, hogy melyikük engedje át a másiknak az elsőbbséget.
«Kérem, nagyságos asszony!» – «Nem, méltóságos asszony elébb.»
A szalonban pedig nem fogadta őket a háziasszony, a mit sietett Dusi
kimenteni.
– Engedelmet kérek; mindjárt itt terem a feleségem. Csak az atelierjében
van még egy kis dolga.
Jött is azonnal, teljes diszben, csak a kötényét dobta le. A konyhán
volt superinspectión. Hiába! A fánkot nem lehet a szakácsnéra bizni.
Aztán egyszerre meglett a hármas ismerkedés; mire a levest felhozták,
már per tu voltak a hölgyek. A férfiak az alatt elmorzsoltak egy kupicza
ó-szilvóriumot.
Katicza asszony osztotta ki a helyeket.
– Tessék helyet foglalni, kérem. Aztán előre is bocsánatot kérek, ha
nagyon rövid lesz az ebéd. Mi csak olyan magyaros ebédhez szoktunk; nem
szeretjük a czifra pancsokat. Képviselő úr ide ül én mellém. Te
kedvesem, ide jobbra. Szereted a tüdőstáska levest? Ha nem szereted, van
másik is. A te számodra gondoskodtam barna levesről séberlivel.
– De csak maradjunk az elsőnél.
A tüdőstáska leves egyhangulag elfogadtatott, és igy az ellenindítvány,
a barna, magától elesett.
Aztán következett a farsangi fánk. Gyönyörü mosolygó lapdácskák. Kaczér
szalaggal az oldalaikon: olyan könnyedék, majd elrepülnek. Már ennél a
grófnőnek le kell huzni a keztyüt a kezéről; mert a fánkot nem illik
késsel vágni, hanem három ujjal kell szétomlasztani.
– Ezt ti nálatok Erdélyben, kedvesem, úgy-e bár «pánkó»-nak hiják?
– Oh igen. Sőt néhol «pampuská»-nak is. Fölséges!
– Hát még, ha az ostoba szakácsné ki nem nyitotta volna rá az ablakot,
mikor épen kelőben volt. Csupa malicziából tette. Oh hidd el, hogy ezek
a szakácsnék mind olyan malicziozusok.
(– Egynek a kivételével, – sugja a szomszédja: Bebus fülébe Melodiána. –
Külömben nem volna a mi háziasszonyunk.)
De azért, hogy suttogva mondá, észrevette a Katicza asszony s felirta a
rovásra!
Azonban az általános jó hangulatot fokozta a következő étekfogás: a
pompás pörkölt malacz, tarhonyával, jó paprikás lében, hozzá apró, finom
eczetes uborka. Külön tányéron a ketté vágott malaczfej, gyönyörü
ropogósra megpiritva.
– Ez csak a férfiaknak való! A hölgyek számára erdei szalonkákat hoznak,
pirított zemlyeszeletkékre kent szalmival. Parancsoljon, instálom,
grófnő barátném.
A házi asszony biztatja a vendégeit, hogy lássanak hozzá: rövid lesz az
ebéd, bizony éhen maradnak! A malaczpörköltet meg kellett duplázni.
Bebusnak maga a házi asszony válogatott a tányérjára a javából.
Azután került a ház asztalára a gyönyörüséges töltött káposzta,
kolbászkákkal és kolozsvári szalonna-szeletkékkel csábítóvá felékesítve;
külön a finnyásabb gyomroknak szánt virágos kel, borjuhacheéval.
– No már a ki a töltött káposztából nem vesz, az nem is igaz magyar!
Mindenki igyekezett bebizonyitani – hogy igaz magyar.
– Ki parancsol a kártifiolából? teszi föl a kérdést az elnöknő.
– Ugyan ne szekirozz bennünket azzal a kártifiolával, – randaliroz rá
vissza a házigazda.
– Nem magához intéztem a kérdést.
Senki sem. Nix dájcs! Nincs hazaáruló ennél az asztalnál!
Most új javaslat kerül az asztalra. Parlamenti szokás szerint az is az
elleninditványnyal kapcsolatosan. Sokat igérő bélpecsenye, megtüzködve
fokhagyma-gerezdekkel, de csak annyira, hogy annak az ambrozia illata
érezzék rajta; hozzá zellersaláta; más oldalon pedig büszke szépségü
pulyka-pecsenye, aszalt szilva- és baraczk-kompottal. Az a férfiaknak,
ez meg a hölgyeknek.
Melodiána csak azért is a fokhagymás pecsenyéből vesz. De
utógondolattal. Hogy ezt a kétséges magasztalást alkalmazhassa.
– No már, úgy igazán senki sem tudja a bélpecsenyét késziteni, mint a mi
Katicza barátnénk.
Katiczának az arcza egész a füle hegyéig vörös lett. Ez czélzatos
példálózás az ő előéletére. No megállj operettistáné!
Bebus vette észre a hatást s az asztal alatt iparkodott Melodiánának a
lábát megnyomni.
A szegény grófnő lett az áldozat.
Ő egész ártatlanúl vette föl a thémát.
– De ugyan, hol is tanultad te Katicza ezeket a pompás ételeket?
– Oh kedvesem, hát én nem titkolom, hogy hajdanában szakácsné voltam. Jó
iskolába jártam. Ott tanultam a sütés-főzést, a finom tésztákat és
befőtteket a te édes atyádnál; mikor még az övé volt az a szép palota
ott a kolozsvári-utczában, kitünő szakácsa volt! Mikor szoarékat adott,
két sorban álltak az ekvipázsok a palotája előtt. Madéra borban
dinsztoltuk a vaddisznó-pecsenyét. Az volt a vig élet!
Nesze! Egyél mérget!
A grófnő rögtön görcsöket kap s a legyezőjét kéri.
Katicza pedig házi asszonyi szeretetreméltósággal fordul Melodiána felé.
– Nézd csak kedvesem, a szomszédod nem is iszik. Légy neki Ganymédese.
Melodiána pikáns kritikával jegyzi meg.
– Kérlek, kedvesem. Én nem lehetek Ganymédes, mert az férfi.
– No hát, én pedig láttalak téged már Ganymédesnek.
– Engem? Ganymédesnek?
– No tudod, a szép Galatheában, mikor azt énekelted, hogy «de nem olyan
klaszszis-klaszszis-klaszszis», aztán a kurta rokolyádat olyan kedvesen
rázogattad hozzá.
Most meg aztán Melodiánán van a sor, hogy görcsöket kapjon s a
legyezőjét kérje.
Jó szerencse, hogy a napirenden levő tárgyalást félbeszakitá az előre
megbeszélt (!) toaszt, melyet Stefi siet elhangoztatni a házi úr és a
házi asszony egészségére. Az összeütött poharak között aztán elmulik a
pártot szétrobbanással fenyegető belviszály és helyreáll a teljes
egyetértés.
– Hoztok-e még valamit? kiált fel a házi gazda.
Igen is, hoznak. Pro coronide itt jön a fölséges töpörtyüs, kapros,
turós csusza. De már ebből muszáj enni minden magyarnak, ha belehal is!
A hölgyeknek pedig birsalma-szulczot hoznak, a melynek még a haragos
sziv sem állhat ellent.
E közben minden keserü utóérzést megédesitenek a Dusi és Stefi
toasztjai, a ki Melodiánát, mint a honi Parnasszus királynéját
magasztalja fel, ki az Olympról száll alá, hogy Edus barátunkat a földön
üdvözültté tegye; de Dusi áldomása sem téveszté el a hatását, a midőn
Stefi grófnőjét feldicsőité, mint a ki hirneves őseinek legdrágább
kincsét öröklé – mindennemü erényeit.
Ezzel látszólag el volt intézve a konfliktus.
Hanem magában még is csak a bécsi suszterinas mondása jutott eszébe mind
a három férjnek: «wenn ich nur schon geprügelt wär!»
Gyertek csak haza!
Hogy mi történt a kortinák mögött, azt csak sejteni lehet, de
reprodukálni nehéz.
Legkönnyebben szabadult a csávából Dusi pajtás; mert az, a mint az ő
Katiczája rágyujtott a két vendéghölgy kritikájára, s elkezdte a
filippikát az operette-énekesnőkről és a tönkrejutott, hopponmaradt
grófnőkről, a kik mellett még mindig extrafáin qualitás egy becsületben
meghizott hüséges gazdasszony, s még azok stikliroznak ő ellene: – hát
akkor Dusi kapta a kalapját s elmenekült a klubba, onnan meg a
Steingasznerbe, s ott filkózott éjfél után egy óráig. Mikor haza került,
s Katicza asszony újra elővette a félbeszakadt vitát, azt kérdé tőle
Dusi: «Kincsem kezded már a mait, vagy még a tegnapit végzed?»
Ellenben sulyos kényszerhelyzetbe jutott a Bebus; mert ő szerfelett
megterhelte a gyomrát a malaczpörkölttel; ugy, hogy le kellett neki
feküdni, s a felesége fél-éjjel borogatta a gyomrát melegitett zabbal.
El lehet gondolni, hogy minő prédikácziókat kellett végighallgatnia!
De legrosszabb volt Stefi állapotja. Mert az ő felesége nem szólt
semmit; finom nevelésü hölgyek nem pörölnek. Hanem azt teszik, hogy nem
felelnek semmi hozzájuk intézett kérdésre. Emlegetheti Stefi pajtás a
mai ebédet, fánkot, vesepecsenyét s a többit, nem jön rá észrevétel.
Legfeljebb leül a grófnő a zongora mellé és variácziókat játszik
Brahmstól. Ez a legkegyetlenebb methodus, mikor a zongora által tudatja
az asszony a rossz kedvét.
Valamit kell kigondolni, hogy a pártot együtt tartsuk!
Megvan!
A nélkül, hogy spiritiszták lettek volna, egyszerre mind a hárman
ugyanazon gondolatra jöttek.
– Kedvesem, a jövő vasárnapi ebéden neked új ruhában kell megjelenned.
Ezzel az indítványnyal lépett fel mind a három férj a maga parlamentje
előtt.
S ezt az indítványt még soha sem utasították a pénzügyi bizottság elé.
En-bloque el lett fogadva.
Következett az ebéd-turnusban Bebus és Melodiána.
Melodiána asszony egészen más methodust követett.
Ő az egész ebédet, az alfától az omegáig, a Grand-Hotelnél rendelte meg.
Annak a tányérjai, étszerei, aufzatzai pompáztak az asztalon. Fehér
kötött-keztyüs pinczérek szolgáltak fel.
Mikor a soupe Julienne megjelent, a laskának vagdalt rettenetes
sárgarépával és petrezselyemgyökérrel, Dusi pajtás gyász előérzettel
sugá a szomszédnője hátán keresztül a Bebusnak:
– Barátom, én úgy érzem magam, mintha a nagy pártlakomán volnánk, s
előre tudom könyvnélkül az egész menüt. Most jönnek az apró
hacheépástétomok. Azután jön a saumon du Rhin, tartár szószszal,
galambbegy-salátával. Következik egy félig nyers filet de bœuf a la
Gladstone, a kit az én fogam el nem fog; azután jön egy tál zöldborsó
felhigított enyvben, maga után vonva őznemességet nyert ürüderekat kápri
mártással, hozzá salade a la Rubinstein!
Csakugyan minden úgy következett egymás után, szórúl szóra.
Egy élethű pártlakoma. Csak a pártelnök felköszöntője hiányzott belőle.
A tálalás is nagyon lassan ment. Minden ételt fel kellett elébb itthon
melegíteni, mert, a mig a Grand-hotelből idáig jött, kihülhetett.
Legalább az alatt idejük volt a szomszédoknak egymással konverzálni, a
mely előjognak kiki bőségesen vette is hasznát, s az alatt zsemlyét
evett s iszogatta hozzá a dugószagu bort.
És mindenki igen kellemesnek találta a szomszédját és a szomszédnőjét.
Hja! A mi a másé!
A Dusi udvarolt a grófnőnek, a Stefi Melodiánának suttogott lekötelező
bókokat, s a Bebus a Katiczával folytatott igen élénk párbeszédet, úgy,
hogy utoljára igen jónak találták ezt a mai ebédet.
Hanem azért nem kell hinni, hogy semmi veszedelem nem volt.
Férfiaknak nincs meg az az adományuk, hogy az egyik szemükkel ide, a
másikkal meg amoda nézzenek; de meg van ez adva a nőknek. A nők még arra
is képesek, hogy az egyik fülükkel azt hallgatják, a mit az udvarlójuk
beszél, a másikkal pedig kontrollozzák a férjem-uram suttogásait.
Jaj lesz szegényeknek, ha haza kerülnek.
– De nagyon tűzbe hozta férjem uramat a grófnő közelléte, kezdé Katicza
asszony.
– Hát hiszen én nem álltam be néma barátnak! felelt rá Dusi pajtás. – Az
egy magas miveltségü persona. Milyen szépen tud zongorázni!
Zongorázni pedig Katicza asszony nem tanult.
Melodiána egészen skandalizálva volt a fölött, milyen bensőséggel dült
oda Bebus Katicza asszony székének a karjára, mikor vele beszélt.
Nagyfoku botrány volt.
– No hát mit beszéltem vele? Azt kérdeztem tőle, hogyan teszi el télire
az eczetes uborkát, hogy az olyan keményen megmarad. Hát magától csak
nem kérdezhetek ilyet.
A grófné pedig csupa gyászindulókat és operai haldokló finálékat
zongorázik Stefi pajtás előtt. Ez a szemrehányás, kottákban kifejezve, a
miért a szép énekesnőnek oly feltünően udvarolt az ebéd fölött.
– Haj! haj! – sóhajtozik erre válaszképen Stefi. – Hát még elénekelve
milyen szépek ezek a dalok!
Elénekelve! Hát lehet-e ennél kegyetlenebb sértés egy asszonyi szivnek?
No de megállj! Ha te úgy, én is úgy!
Következett a harmadik vasárnap, a harmadik ebéd.
Természetesen ismét új öltözet minden részről. A nélkül ez nem megy.
Stefi felesége ki akart tenni magáért. Ő a két extremum mellett a
középutat választá. Meg akarta mutatni, hogy ő is ért a
konyhamüvészethez, azért ha nem született is szakácsnői koronával a
homlokán. Már egy nappal a lakoma előtt elkészitett minden eltartható
ételeket s egyebekre nézve is kellőleg ellátta magát. A levesbe csak a
Liebig-féle huskivonatot kellett betenni, hogy tökéletes legyen; a
pecsenyéről csak az aspik-körözet hiányzott; s a szulcznak csak meg
kellett még fagyni; más hibája nem volt. Még azt is megakarta mutatni,
hogy fánkot is tud külömbet sütni a Katiczánál, – a szakácskönyv
utasitása szerint. Egész nap be volt kötve a feje.
Az az előnye volt Katicza fölött, hogy a míg annak déli egy órakor
kellett készen lenni az ebéddel: ő neki délutáni öt óráig volt hozzá
ideje.
A vendégek együtt voltak már és éheztek. Öt órán túl «a nép haragja
nagy»!
Bebus nyugtalankodott. Mért nem tálalnak már? Mi nincs még készen?
Végre kisült az állapot!
Délelőtt elfelejtettek kenyeret hozatni, s épen a pékek sztrájkja volt
napirenden. Délután nem lehetett se kenyeret, se zsemlyét kapni. Az inas
két orája, hogy odajár kenyeret hajszolni. Végre kitalálta az
okosságával, hogy legjobb lesz a speczerájos boltból felvásárolni a
vegetáriánusok számára készült Graham-czipókat, meg az utczán árult
sóspereczeket, ezeknek a közvetitésével végre megkezdődött az ebéd.
Csakhogy a nagy várakozás miatt a levesek el voltak főve, a sültek el
voltak égve, a tészták össze voltak esve. A versenyre szánt fánkok két
darabba voltak válva, úgy, hogy Katicza azt mondta róluk a házi
asszonynak:
– Kedvesem, hidd el, hogy ezek a fánkok, fánknak tökéletes talkedlik:
hanem talkedlinek tökéletes fánkok.
A szulczok ellenben elolvadtak, úgy, hogy azokba pereczet lehetett
aprítani s úgy felkanalazni.
Az egész lakoma – a pékek sztrájkja miatt – nagyon rosszul sikerült.
Ilyenkor pedig kitünik az asszonyok összetartása.
Nincs rá eset, hogy egy nő fitymálja a másiknak megbukott főzeményét.
Ellenkezőleg, siet mindegyik eltakargatni az észrevett hibát s a
szomszédjának a figyelmét másfelé terelni. Ebben az egyben van közöttük
valami szent álliánsz. A nők soha nem mutatják magukat oly
szeretetreméltónak, mint egy megáporodott lakoma alatt.
Most már ők udvaroltak a szomszédjaiknak.
A harmadik ebéd után hazatérve, már a férjek tartották otthon a
gárdina-szónoklatokat.
– Hallja kedvesem; a mi sok, az már sok!
– Megbocsásson barátném, de igazán vaknak kellene lennem, ha nem látnám,
a mik körülöttem történnek.
– Asszony! Azt mondom, hogy minden türelemnek megvan a határa!
És most a Dusi, Stefi, Bebus pajtás többé fel sem jár a klubba; hanem
otthon ül és őrzi a feleségét, – a másik kettő ellen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak nem jó a körtefának egy évben másodszor is virágzani!