(Életkép).
Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák
voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk
ünnepi vakáczióra Halasra, a hol a barátom szülői laktak. Fel is dültünk
utközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.
Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, a minél
különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. A ki ezt végig
járja, ugyan elmondhatja, hogy «mégis csak mozog a föld». Ez itt egyre
változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a
hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy
«angyalhullás», a mit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás
dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás
bakhátak, a mik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka
már daczol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett
magának valahonnan valami göcsörtös nyirfákból, ezüst levelü nyárból
felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei
mint a kigyók nyulnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól
megkapaszkodnak; mig az uj buczkákat, a miket az idei bőjti szél
alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csucsából mered
elő az eltemetett nyirfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a
vasgyökerü iglicze-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is
ördögszekeret csinál a szél, a mit végig karikáztat a sivatagon. S a
mennyire a legmagasabb buczkatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint
hullámzó sárga föld, fehér levelü fák, szürke bozótok; egy-egy özvegy
kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.
De a mig arra a buczkatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen,
térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s
lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz
csuszkapálya; csak le kell rá ülni.
Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert utnak nyoma sincs; a
kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert;
pedig hát ez a fő közlekedési ut két nagy alföldi város között. S ennek
az utnak a fele járóját képezi a hires fehértói csárda.
A hogy a neve elárulja, itt a homok pusztát egy nagy kerek tó szakítja
félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hivják az
alföldön a sziket). A viz közelében összerepedezett vastag rétegekben
fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sürü nádas verte fel a
bugáit.
És azután nagy sik terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az
indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandturás sem domborodik
rajta. Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld
otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágu széki-fünek. Minden
növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Külömben őket is
eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a
lábát, elszalad fölöttük.
Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.
Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom
ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó
állás alá, a hol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop
megvallja őszintén, hogy vályogból épült, a mit ugyanabból a szikes
fekete agyagból gyúrtak, a miből az egész legelő áll s azt nem állja a
vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk
között sulyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római
sáncz). A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalikos
kút, melynek gémkolonczára esett birka bőre van száradni kiterítve. A
ház háta mögött füstölög a trágyahalom, a miből télire tőzeget
készítnek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa
hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes
dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.
A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról
hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk
a csárdába.
A tornáczból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka
volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, a mi a «betekintést»
akadályozhatná.
A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és
Milfait; meg a párisi divatképek a mult évtizedből. Azok közé szépen
kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: «Statárium».
Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már
tiz esztendővel ezelőtt eltünt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték
a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbujdosott Ráczországba; – az is
lehet, hogy «ül» valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a
veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos
a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orczáján a
ránczok.
Épen vajköpülésben találtuk, a mit nem lehet félbenhagyni senki vendége
kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát.
«Várjon kend, ha eddig várt!»
Az utitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a
korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, a míg az
asszonyság a pinczébe jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az
alacsony lóczán a helyét s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a
hasznos vegytani műtétet.
Én azalatt körülnéztem az ivószobában.
Az egyik szögletben volt a léczrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a
polczon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemencze.
Ennek a körülfutó padkáján állt a kemenczének támaszkodva egy kis leány:
valami négy, öt éves forma. Szép nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske
volt rajta, mely a térdeig ért, hanem az finom rácz patyolatból; a
lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak,
mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sürü fekete pilláktól, ha
felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sürü haja alól, mely göndör
csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a
veszedelmes mákfejek közűl, melyek az utféli maszlagos redőszirom
szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert
a kemencze tetején ott heverészett a nagy czirmos macska, mely hol a
farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével
kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább
kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: «noo!»
A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még
akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pincze idei karczosa nem
csábított tilalomszegésre.
Kaptunk a helyett jó «irót.» Így híják a magyarok – nem a poétákat, –
hanem azt a jó savanyu italt, mely a vajtól a köpülés után elválik.
Valószinü, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, a mikor
Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi
egész hiven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is iróval kellene
a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.
Akkor jól esett az: és mellé a friss irósvaj, az éjjel sült kenyérrel.
Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:
– Úgy-e bár, az a kis leány ott árva?
– Az ám. Nemde onnan gondolja az ifjur, hogy ha anyja volna, a haja be
volna fonva.
– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert külömben
kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.
– Hadd játszszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem
eszik. Nem tudom mivel él.
Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente
vajjal s odavitte a kis leányhoz.
– No te «béka!» Hát kell-e egy kis vajas kenyér?
A gyerek elvette, de meg sem köszönte.
– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.
A czirmos kandur az evés neszére felczihelődött a kemencze tetején s
lemászott a padkára: ott elkezdett a kis leánynak a térdeihez
törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan
dorombolt.
A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a
vajaskenyérbe; de a mint az félrefordult, kivette a szájából a falatot s
odaadta a cziczának.
A csaplárné beszédes lett.
– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a hires Gavallér Jóskának a
porontya; a kinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. – Itt
fogták el ebben a szobában, ezelőtt három nappal. Egy pandurnak meg is
tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott
van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. –
Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. –
Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandurhadnagy: «hej, te akasztani
való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?» – Én aztán azt mondtam
neki: «hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a
szép leányok, mint ezt!»
Igazi parasztlogika!
Én azt kérdezém:
– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?
Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.
– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?
– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.
Hej, de kikaczagott.
– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a viczispánné
fésülgesse ezt a békát?
– De hát így mi lesz belőle?
– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.
Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a
puszta, a mely egy árva nyulnak sem tud szállást adni?
Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az
ablakon keresztül, az országut mentén közeledve.
A csaplárné ráismert egyszerre.
– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.
Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be;
csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák
van odabenn, a ki savót iszik.
Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arcza, mint a
cserzett bőr, oly barna, összevissza dulva hímlőhelylyel, ránczokkal,
régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak
nyugtalan szemei, a mint belépett. Czifra szűrét a félvállára rázta; nem
lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában
derék aczélfokos volt, jó árva tölgy nyelü.
Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma ur. Nem
is köszönt. Csak leült a keresztlábu ivóasztal végére, maga mellé téve a
fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: a mit
az már értett. – Ez azt jelenti, hogy «bort!»
A csaplárné lement a csapóajtón a pinczébe s visszatért a széles száju
palaczkkal, a miben az a fakóveres folyadék volt.
Az öreg megszólalt. Fürész, köszörükő mind fuvolaszó a hangjához képest.
– Elébb magad igyál belőle.
A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.
– Hát a pohár hol van?
– Nem szokott kend máskor klázliból inni.
– Nem is én!
Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.
– Van czukor a háznál?
– Az is van.
Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe
bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.
– Vidd oda «neki». Czukor nélkül meg nem iszsza.
A csaplárné odavitte a kis leányhoz a poharat.
– No igyál te béka! Czukros bor! Keresztapád küldi.
A gyermek elvette a poharat s nagy kedvteléssel szürcsölgette a czukros
bort.
A vén betyár maga is ivott s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kis
leánynak?
«Héj! rúzsafa, bodzafa most virágzik!
Kincsem, galambom, tubiczám micsinász itt?
Subám igazgatom. Rúzsám csókógatom
Kedves rúzsám!»
Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a
fejemben egy sem, mint a hogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dülve,
fél öklével görbére tolva a félpofáját.
Mikor aztán az itcze bor le volt morzsolva, akkor belenyult a szüre
bekötött ujjába s előhuzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék
volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.
– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, dörmögé halkan. Nesze. Add
rá!
A csaplárné átvette a ködmönt s belebujtatta a gyermeket.
Biz az a békának épen a lábafejéig ért s az ujjai túl lógtak a két
kezén; de hát jó meleg volt.
– Majd a vásár után czipőt is hozok neki, mormogá a vén Koppantó. Aztán
gondját viseld. A mi jár érte, ird föl a rovásra.
Azzal felczihelődött, oda koszrogott a gyerekhez. Az még akkor is az
egyik kezében tartotta a maszlagdobozt. Elvette tőle.
– Ez nem jó.
Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.
– Ríttál? No ne ríjj sokat.
S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek
arczát.
– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a
csaplárné.
– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szür alá.
Azzal odahivta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a
fülébe.
– Aztán holnap reggel, – mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja:
mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.
– Hát már holnap lesz?
– Holnap hajnalban, hat órakor.
Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délczeg
legényt, a Gavallér Jóskát.
Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább koczogott.
– Lásd, de szép ködment kaptál! Még sem örülsz te kis béka? Jövő héten
piros czipőt is hoz keresztapád.
A kis békának erre a szóra még is csak elmosolyodott a szája. Csak a
szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban
mi van.
Én azt kérdém a csaplárnétól:
– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kis leányból?
– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr
a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény
legénynek megfájdul még e miatt a szive tája!