(Elbeszélés.)
Dr. Blennys Akhitofel egyike volt a legjobb hírnevű jogtudósoknak
New-Yorkban. Nem afféle «doktor in absentia», de valóságos abszolvált
jogtudor, a kinek a kisebbik fejében is több tudomány volt, mint a
kollegáiban összesen. Tudniillik, hogy feje tetején volt egy ökölnyi
nagyságú kinövés. Ez még növelte a tekintélyét.
Egy délelőtt a Broadway milliomosainak egyike jelenté be magát nála, a
kinek a neve volt mr. Hunter Putifár.
Dr. Blennys leülteté mister Huntert egy hintálószékbe s ő maga egy másik
hintálószékbe bocsátkozva le, úgy csajkáztak egymással szemben az
értekezés alatt.
– Doktor! Én egy igen kényes ügyben kérem önnek a segitségét.
– Szolgálatjára állok, mister Hunter.
– Putifár! Ha szabad kérnem. Az egész nevemet kérem; mert vannak Hunter
Cæsarok, Hunter Sesostrisok, Hunter et Cok, a kikkel nem akarnám magamat
összetéveszteni. Tehát nekem van egy leányom: «Dina». Nem találja ön,
hogy fatális dolog volt egy leányt Dinának kereszteltetni? A feleségem
ideája volt.
– De emlékezem rá, hogy volt az ó-világban egy celebris processus:
Jacobson contra Sékhem, melynek substrátumát egy Dina nevű leányzó
képezte.
– No hát. Nincs semmi új a nap alatt. Csakhogy mai világban nem rabolják
el többé a leányokat, mint hajdan Mezsopotámiában, nem csábítják el
őket, mint régenten Európában, hanem hipnotizálják. Egy ilyen gonosz
hipnotizáló volt mister Snuff Robespierre.
– Ismerem. Annak a nagy húskivonatgyártó firmának az örököse.
– Az. Gazember.
– Három millió vár rá.
– Mégis gazember. A leányomat választotta médiumnak.
– Tett neki irásban vagy tanuk előtt házassági ajánlatot?
– Tett hát! Nálam a leánykérő levele.
– Hát mért nem adta hozzá a leányát?
– Doktor! Ön éles eszű Justinianus! Nem találja ki a neveinkből a
tényállást? Én, Putifár, igaz orthodox kväkker vagyok, ő pedig,
Robespierre, eretnek, rozikrucziánus. Csak nem engedhetem az unokáimat
pokolra jutni!
– Abban megint önnek van igaza.
– No hát! Megtagadtam a beleegyezésemet. A leányomat elzártam a harmadik
emeletre s magamhoz vettem a liftnek a kulcsát. Az istentelen pedig
elment a táborba a déliek ellen verekedni. Most következik a
komplikáczió. Egy délután miss Dina azzal a bizalmas közleménynyel
szakítja félbe az olvasmányomat, hogy ők már ezelőtt hónapokkal meg is
kötötték a házassági üzletet – részletfizetésre.
– Ez már pozitiv kiindulási pont. Ez adott helyzetben önnek nem lehet
egyéb feladata, mint ratifikálni a szerződést.
– Hisz azt magamtól is tudom. Utólagos jóváhagyás. Pinczeváltó
honorálása. De képzelje ön, az a gazember mit csinál? A helyett, hogy
ülne itthon s főzné az apja gyárában a húskivonatot, nekimegy egy
ágyúgolyónak s keresztülütteti magát vele. Most itt van a faktum, de
nincs meg a faktor, a ki az æquatio megoldásához mulhatatlanul
szükséges, az a bizonyos – X.
– Tehát most az én feladatom lenne, æquatio útján azt a bizonyos X-et
kitalálni.
– Helyesen. Ezt akartam mondani. Nincs önnek a kliensei között valaki, a
kivel lehetne a csatában elesett prezumptiv vőt helyettesíteni?
– Akad.
– Akad! Akad! De én nekem sajátszerű igényeim vannak egy ilyen
szeretetreméltó új családtag irányában. Annak nem szabad sem olyan
gazembernek lenni, a ki engem folyvást zsarolni fog ezen a jogczímen,
sem olyan becsületes embernek, a ki komolyan veszi a férj jogait és
kötelességeit, mert az elsőre én nem állok rá, a másodikba pedig a
leányom nem egyez bele. Hanem egy afféle neutrális individuum, a ki a
házasságkötés napján, a mint a menyegzői puddingot lenyelte, felkel,
elmondja az asztal-áldást, kikeresi a násznép kalapjai közül a legjobbat
s azzal úgy eltünik, hogy az adresszét nem hagyja hátra.
– Van ily quidam a tárczámban.
– Hogy jegyeztetik a kurzusa?
– Négyezer dollár évjáradék, átruházási joggal.
– Nem! Semmi évjáradék! Egyszer-mindenkorra kielégítés. Adok neki
százezer dollárt az esküvő után s többet nem hallom a nevét.
– Áll. Holnap utazom Philadelphiába. Ön, mister Hunter Putifár és miss
Hunter Dina egy nappal később utánam az esküvőre; vőlegényről, papról,
két tanuról én gondoskodom; úgyszintén a házassági szerződésről és a
nászlakomáról. Rám találnak önök a Chesnut-Streeten, a «paradicsom
kapujához» czímzett vendéglőben. Tudja mr. Hunter Putifár, merre van?
– Hogyne tudnám! Ott a vadgesztenyefák sorában; mindjárt a
«Penitenciary» mellett. Ott kapni a legjobb portert.
– No hát ez el van intézve. A viszontlátásig.
Doktor Blennys Akhitofel sietett a másik kliensét felkeresni
Philadelphiában, akinek a neve mister Brazil Heliogabal. Sem a név, sem
a konfesszió ellen nem lehet kifogása a kväkkernek; mert ez
Schwedenborgiánus.
– No hát mi hirt hoz, doktor úr?
– Egy jót is, meg egy rosszat is.
– Kezdjük a rosszon.
– Hát bizony a perünket az utolsó instanczián is elvesztettük, daczára a
fényes plaidoyernek, a mit tartottam ön mellett.
– Hát ez bizony rossz. Már most kiváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még
valami jó hir.
– Önnek van egy kis fia, négy esztendős, a kinek nincs anyja.
– Ön legjobban tudja, hogy miért nincs?
– Úgy tudom: Artaxerxesnek hivják. Van neki még ezen a királyi néven
kivül egyéb világi birtoka is?
– Igen. Mindaz a gesztenye, a mit a Chesnut-Streeten fölszedhet a fák
alól.
– Ez nem tart el mind a négy évszakban. Ez a fiucska egy százezer
dollárnyi örökséget kaphatna, ha az apja megházasodnék.
– Hogy én megházasodjam?
– Igen. Mondhatom, hogy tekintélyes házból való a menyasszony. Miss
Hunter Dina: mister Hunter Putifárnak az egyetlen lánya. Holnap itt lesz
az apjával együtt s önök délben 12 órakor esküdhetnek. A fiának én
leszek a gyámja s a neveléséről, ugyszintén a százezer dollárjának az
elhelyezéséről és gyümölcsöztetéséről én gondoskodom. Ön csak egy óráig
fogja látni a menyasszonyát.
– Köszönöm, mindenre ráállok. Tessék az ügyben intézkedni.
Ilyen simán ment az egész kényes vállalat lebonyolítása.
*
Másnap pontban déli harangszóra ott volt mr. Hunter Putifár leányával,
miss Dinával, a gesztenyefa-utczai «paradicsom-kapuja» vendéglőben. Dr.
Blennys Akhitófel a kliensével, mr. Brazil Heliogabállal és a két
tanuval már várt reájuk. Mindannyian fekete frakkban voltak fehér
nyakravalóval és keztyüvel, gomblyukaikon sárga thearózsák.
A kölcsönös bemutatás megtörténte után a mellékszoba ajtaja
felnyitattott: az volt berendezve a szertartáshoz. A fehér hímzett
takaróval fedett asztal előtt állt egyházi talárjában a nagyon
tiszteletreméltó lelkész, Snobbs Melkizedek, készen hivatása
gyakorlásához.
A vőlegénynek, úgy mint a menyasszonynak le kellett huzni a jobb
kezükről a keztyüt, a gyürüket egymással kicserélni s aztán kezeiket
egymáséba téve, egymás után elmondani az előttük felolvasott esketési
mintát, melynek megtörténte után a lelkész férjnek és feleségnek
nyilvánítá őket, beirta a neveiket a jegyzőkönyvébe s erről kiadta a
hiteles másolatot, melyet mister Hunter Putifár tett a zsebébe. Végül
megáldá az ifju párt: «gyarapodjatok és sokasodjatok».
Azután egy harmadik szobába léptek át, a hol már fel volt terítve a
menyegzői lakoma s ott – heten valának letelepedtek egy asztal mellé,
úgy hogy a vőlegény a menyasszonynyal szemközt került; ő mellette pedig
kétfelől volt a két násznagy. Kissé szokatlan elhelyezés; de ha a
«paradicsom kapujában» így szokás!
A lakoma megkezdődött, mely válogatott és bőséges volt. Mister Snobbs
Melkizedek igyekezett annak tehetsége szerint igazságot szolgáltatni,
közben kegyes asztalmondatokat bocsátva közre. Még jobban hozzálátott a
rostbeaf és porter elfogyasztásához a két násznagy, anélkül, hogy kegyes
mondatokra vesztegették volna az időt.
– Quäkker hitem tiltja az esküvést – sugá mr. Hunter Putifár dr. Blennys
Akhitófelnek; de mernék rá fogadni, hogy ezt a két násznagyot láttam már
egyszer, mikor a Penitenciáry zárkáit bejártam.
Mistress Dina (most már Mistress Brazil) némi kiváncsisággal vizsgálta
annak az urnak az arczát, a kit most hevenyében férjül eskettek vele
össze.
Szép, halaványbarna arczu ifju volt, a harminczas évek elején. Fekete
göndör haja, szép bajusza, szakála. Keskeny ajkai, finom orra. A szemei
pedig épen megigézők voltak, valami lappangó tüzzel, mely csak néha
villant meg. S az egész arczot még vonzóbbá tette az a mélabús komorság,
melyet néha-néha félbeszakított egy szilaj fellobbanás, a mi viszont
elveszett keserü gúnymosolyban.
Ki lehet, mi lehet ez az ember? gondolkozott rajta.
A pohár érintetlen állt előtte. A vőlegény nem ivott.
A menyegzői tortát a menyasszonynak szokás összetörni s abból egy
darabot a vőlegényének nyujtani. Ez a czeremónia is megesett.
– No most még egy hagyományos szertartásnak kell megtörténni, mondá a
tisztelendő úr. A nászlakománál a menyasszony és a vőlegény közösen
isznak ki egy pohár bort.
A vőlegény előtt ott állt a pohár tele pezsgővel. Megkinálta vele a
menyasszonyt.
Mistress Dina leszürcsölt belőle egy keveset s aztán visszatolta a
poharat mr. Heliogabalnak. Akkor az is ivott belőle – egy kortyot.
– Ah, azt a poharat fenékig ki kell inni! – parancsolá a lelkész.
Azzal a pohár még vagy hatszor vándorolt egyik kézből a másikba.
Utoljára csak egy csepp maradt benne: azt mrs. Dinának kellett
elfogyasztani.
Akkor aztán a nagytiszteletü ur felállt és a többieknek is jelt adott a
felkelésre s a bevett szokáshoz illőn elénekeltetett velük egy zsoltárt.
«Oh mily boldog az oly ember éltében,
A kit az Isten bévett kegyelmében».
A két násznagy csak úgy a kráglijába mormogta a zsolozsmát, ellenben a
vőlegény igen áhitatosan énekelt bele. Mrs. Dina megjegyzé, hogy a
férjének gyönyörü bariton hangja van.
És mennyi érzéssel tudja énekelni azt, hogy:
«És megbocsátá minden vétkeit
És béfedezte minden büneit».
Majd egyszerre magasra felcsap a zsoltár áriája: a többinek mind a
torkába szakad a hang; a lelkész maga is ágaskodva éri s a képe veres
lesz az erőltetéstől; de Heliogabál gyönyörüen kivágja a rithmust:
«Boldog az ember, kinek hamissága
Istentől sincs néki tulajdonítva.
És kinek csalárdság nincs szivében.
Tettetés nélkül jár életében.»
És íme két könycsepp ragyogott az éneklő szemében.
Ennek az embernek szive van!
A lelkész azután megáldá az ifju párt, megcsókolta az orczáikat s aztán
kétfelől, dr. Blennys és mr. Hunter által gyámolítva, eltávozott. Mrs.
Brazil követte őket.
Dina még egyszer hátra fordítá fejét eltávoztában s látta, hogy
«férjét», mr. Heliogabált is épen úgy vezetik el kétfelől karonfogva a
násznagyok, mint mr. Melkizedeket. – Nem tudta megérteni a dolgot. –
Hogy mehetett úgy a fejébe az az egy pohár bor, a mit ketten
fogyasztottak el apránkint?
*
Egy év mult el a házasság után. Mr. Hunter Putifár a vejét
(szerződésükhöz hiven) nem látta azóta; levelet sem kapott tőle; hirét
sem hallotta. A váltság-díj, a százezer dollár, dr. Blennysnek át lett
adva.
Dinának hosszu volt az az idő.
Nem birta elfelejteni azt az utolsó pillanatot, mikor az eltávozó férje
az ajtóból visszafordult s még egy szomoruan boldog tekintetet vetett
felé.
Nagyon bánta, hogy legalább egyetlen egy csókot nem adott neki. Annak, a
kinek a nevét viselte.
Vajjon hol lehet ő most? Mit csinál? Merre jár?
Többször intézte ezt a kérdést dr. Blennyshez; de az mindig azzal
utasította el, hogy őt hivatalos esküje kötelezi a rábizott titoknak
szigoru megőrzésére. Az apjától még kevesebbet tudott kivenni.
– Várjatok csak! mondá magában; majd végére járok én ennek. S azzal egy
napon elutazott Philadelphiába.
Ott felkereste a rendőrfőnököt, mister Fellovot.
– Mister Fellov! önnek mindenkit kell ismerni, a ki a városban
megfordult. Kutassa ön fel a nagy könyveit és keresse ki, hogy egy
bizonyos mister Brazil Heliogabál, akivel én ma egy éve: október 21-ikén
törvényesen egybekeltem a «paradicsom ajtajához» czimzett hotelben, hová
lett és hol található most?
Mister Fellov óriási emlékező tehetségü férfiu volt.
Elő sem vette a nagy könyveit, hanem a szemeit a padlás felé fordítva,
mintha onnan olvasná le a választ, rögtön felvilágosítást adott.
– Drága missziz. Én nagyon jól emlékezem mister Brazil Heliogabálra.
Igen derék yankee gentleman volt. Holnap, október 22-ikén lesz éppen
esztendeje, hogy a Penitenciary államfogház udvarán felakasztották –
feleséggyilkosság miatt…
– S én azzal az emberrel egy pohárból ittam.