(Mese.)
A lisszaboni nagy székesegyházban, mely a Braganza család síremlékeit
takarja, látható egy híres szent szobor, melyet Szent Antal generális
szobrának neveznek. A művészi faragványú szent szobor gazdagon fel van
ékesítve aranynyal, ezüsttel, zománczmunkával és drágakövekkel; csak egy
fogyatkozása van: az, hogy nincsen nyaka. A feje úgy áll a két válla
között, minden nyak nélkül. És épen ezért tiszteli a portugál mindenek
felett Szent Antal generálist s ennek igen szép története van.
Dom Alfonzó királynak háborúja volt a szaraczénokkal Afrikában, a kik
ellen kiküldött egy derék hadsereget, ellátva ágyukkal és egyéb tüzokádó
szerszámokkal s egész hajóhaddal. S a portugálok igen jól tudtak lőni és
verekedni úgy gyalog, mint lóháton, szárazon úgy, mint vizen.
Volt is a hadseregnek egy derék generálisa, Don Adonis di Bragamundos, a
ki a legelőkelőbb főuri családból származott s ennélfogva nagyon kellett
neki érteni a hadvezetéshez.
A vitéz portugálok hősi támadását nem is birták kiállani a hitetlenek,
ellenben úgy szaladtak, mintha a lovaiknak a farkával harczolnának a
portugálok ellen.
A hős Don Adonis di Bragamundos végre körülkerítette a mór fejedelmet
Arzilla várában s azt ostrom alá vette.
A hős vezérnek azonban két nagy gyöngesége volt; a szép asszonyok, meg a
jó borok; s Arzilla tartomány mind a kettőben bővelkedett.
A generálisnak több gondja volt az ivásra és a mulatozásra, mint a
sánczvivásra. Egy éjjel aztán, mikor a tisztjeivel együtt a legvigabban
lakmározott, rajta ütöttek a várbeli szaraczénok s szétverték az egész
ostromló sereget.
Dom Alfonzó király megharagudott a generálisra, levágatta a fejét s ujra
összeszedve a hadait, más vezért állított a tábor élére. Ez pedig volt
don Jordanos di Caparados, a ki sok kincseket kaparván össze tengeren
túl járó gályáival, kétségtelenül a legalkalmasabbnak látszott egy
hadsereg vezetésére.
A vitéz portugálok másodszor is diadalmasan nyomulának előre a
szaraczénok tartományában s elvégre úgy közreszoríták a mór fejedelmet
hadaival együtt két víz közé, hogy annak nem maradt más választása, mint
vagy lerakni a fegyvert, vagy a vizbe fulladni.
Ekkor azonban a szerecsen fejedelem fogta magát, összeszedte őseinek
minden kincsét s felajánlotta a portugál vezérnek, ha őt menekülni
engedi.
Don Jordanos di Caparados pedig semmit sem szeretett úgy, mint az
aranyat. Meg hagyta magát vesztegetni s ki engedte sikamlani a
kelepczéből a mór fejedelmet seregestől együtt. Végül aztán a portugál
seregnek kellett hanyatt homlok visszavonulni a mocsáros tartományból,
ha éhen nem akart ott veszni.
Dom Alfonzo király megharagudott – és méltán – az áruló vezérre:
leüttette a fejét s állított más vezért a hadai élére. Ez volt don Mulos
di Lassapassare, a ki el volt ismerve egész Lisszabonban a
legbecsületesebb embernek s annálfogva kiválóan hivatva volt egy
hadseregnek a vezetésére.
Don Mulos di Lassapassare pedig azt követte, hogy mindent utána csinált
az ellenségnek; ha a mór jobbra húzódott, ő balra tért, ha az
előrenyomult, ő hátrahúzódott, ha az pihent, ő is siestát tartott, soha
ütközetre nem került a dolog; hanem az előre-hátra való masirozásban úgy
elkopott a portugál sereg a sok betegség és szökések miatt, hogy
esztendő végén volt is, nem is valami a szép ármádiából.
Ekkor haragudott aztán csak meg igazán dom Alfonzó király. «Minek neked
a fej, ha nem tudod hasznát venni?» Leütteté a fejét don Mulosnak
rendén.
Végre aztán megtalálta az igazi hadvezérnek való férfiút. Ez volt a
híres hős don Espada di Fulgurfrangos. Híres a diadalmasan megvivott
párbajairól, melyek rendesen ellenfelének halálával végződtek. Ez ugyan
se irni, se olvasni nem tudott, a mappán sem tudta megismerni, hogy
melyik az országút, melyik a folyóvíz; ámde tudott vitézül verekedni s a
hadvezérségnél ez a fődolog: «Üsd! Nem apád!»
Don Espada di Fulgurfrangos aztán neki vitte a portugál sereget a
sánczai mögött erős állásban levő szaraczén seregnek olyan merész
rohammal, hogy a fele ott veszett. Ennek pedig nem vághatta le Dom
Alfonzó a fejét, mert azt elhordta az ütközetben egy szakállas golyóbis.
Ekkor aztán még egyszer felszerelé a portugál sereget Dom Alfonzó király
s megindítá a hitetlenek ellen.
Ezuttal valósággal kiválasztá a legalkalmasabb generálist.
Előhozatta a Braganzák sírboltjának egyházából a köztiszteletben álló
Szent Antalnak szobrát, csináltatott a számára egy dúsan megaranyozott
két kerekű harczszekeret a római császárok quadrigáinak a mintájára,
mely elé négy fehér ló volt egymás sorjában fogva; ebben elhelyezteté a
szent szobrot. S aztán a vállára övezte a szent Annuncziáta rend
csillagkeresztjével díszített széles szalagot s azzal azt mondá a
portugál sereg tisztjeinek: «ez lesz a ti generálistok!»
Szent Antalnak nem volt tollbokrétás sisak a fején, de a helyett volt
körülötte arany glória, hét csillaggal az abroncsán, melyek a hét
csodatevő köveket viselték: a zafirt, rubint, karbunkulust, smaragdot,
opált, topázt és a világszemet. A tábornagyi bot helyett pedig egy arany
kereszt volt a kezében.
A mint a portugálok megtudták, hogy Szent Antal lesz a fővezérük,
egyszerre új lelkesedés szállta meg a kebleiket. És már a masirozás
alatt tapasztalták az üdvös javulást, mert rendesen megkapták a
zsoldjukat s embernek és lónak kijárt a teljes porcziója kenyérből,
abrakból; nem úgy, mint a régi generálisok alatt, a kik a járandóság
felét a tarsolyukban marasztották.
Ámde a hitetlenek is nagyhamar megérezték a hadvezérváltozást a portugál
seregnél. Hasztalan vették elő a régi cselfogásaikat, azok nem találtak
czélba. Mikor Ceuta várát ostromolták a portugálok, ismét odabocsáták a
mórok legszebb hölgyeiket a hadvezér elé, a tánczban csábító almékat, az
énekkel bűvölő abelérákat. Szent Antalt nem igézték azok meg, valamint
hogy élő testben sem tudta őt elcsábítani hajdan a pusztában szép
asszonynyá átváltozott sátán. – A várat ostrommal bevették.
Majd meg egész tevesorral küldték eléje országuk gazdagságát: arany,
ezüst drágaságokat, kelet füszereit, a kalifák szövött és hímzett
kelméit s tömlőbe zárt borait. Szent Antal nem látta meg szemeivel a
pompát, nem hallotta meg füleivel a nemes ércz csengését, nem orrontá a
füszerillatot, nem izlelte a bor zamatját. Tántoríthatlanul nyomult
előre Fez tartományába.
Mikor aztán a Sebu folyónál, a hol elődjét oly csufosan megverték a
szaraczénok, összetalálkozott Szent Antal serege a mórok derék hadával,
ezek ismét elővették a szokott furfangjaikat, a ravasz cseltámadásokat,
a szinlelt megfutamodást, az álczázott kelepczevetést, a hamis
üzenetküldést; ámde Szent Antal süket és vak maradt mindezen csalafinta
fogások iránt, nem engedte magát rászedetni, nem is adott ki az
alvezéreinek hóbortos rendeleteket, se a csapatjait nem küldte vaktában
a veszedelem torkába, hanem engedte, hogy minden alvezére cselekedjék a
saját belátása szerint. A derék ütközetet megkezdve, szép okosan engedte
a fővezér, hogy nyomuljon előre a jobb és balszárny a maga hajlandósága
szerint; nem okoskodott bele, nem czifrázta a dolgot, nem fuvatott
hátrálót, mikor legjobban verekedett a hadsereg, hanem a mint végre
eljött az ideje, hogy a hadsereg, zöme is neki zúduljon az ellenség
derék hadának: akkor Szent Antal generális engedé legelébb előnyomulni a
muskétásokat, azok mögött a lándzsásokat, utoljára a pánczélos
lovasokat, s mikor végre ezek felverték az ellenséget s zászlóikkal
betörtek a had derekába, akkor aztán maga Szent Antal is megindult a
döntő csapásra, a harczszekere körül sereglett válogatott
testőrcsapatjával.
A szaraczén tábor megfutott, ott hagyta a sátrait, tevéit. Menekült a
hitetlenek népe a Sebu-folyam hidja felé.
Ha e hidfő sánczait elfoglalhatják a portugálok, akkor a mórok egész
serege tönkre van téve, nincs számára menekülés.
Azt a hidfőt azonban a legfélelmesebb kerekes ágyúk védelmezték, a
hosszú csatakigyók, melyek vas záport okádtak sárkánytorkaikból az
ostromlók sorai közé. A támadó portugálok már ingadozni kezdtek.
Akkor a Szent Antal harczi szekere elé fogott négy fehér paripát valami
szellem szállta meg. Neki vágtak a tűzokádó sáncznak, azzal együtt aztán
a testőrök daliás csapatja is rohamra indult; a lobogós kopjaerdőből a
sisakok tollbokrétáinak repülő kertje közepéből magasan lobogott fel
Szent Antal fényes alakjának feje, a csillagos glóriával, a felemelt
keresztet úgy tartá a kezében, mintha azt mondaná: «Előre! a Szent szűz
nevében!»
Hozsánna! Hozsánna! rivallá az egész keresztyén tábor. «Dicsőség Szent
Antal generálisnak!» s új lelkesedés szállt a hősök szivébe,
halálmegvetéssel rohantak a pokol kapujának.
Akkor egy lánczos golyó leszakítá a szent szobor fejét.
Erre a portugál seregben, a milyen nagy volt az imént a lelkesedés,
olyan nagy lett egyszerre a megrémülés.
«Oda Szent Antal generális!»
Ime azonban csoda történt. Egy bátor ifjú testőr vitéz, kinek neve don
Angelo di Sempervivos, hirtelen felkapta a földről a szent szobor
leütött fejét s ismét odailleszté azt annak a két válla közé.
«Mirákulum! Mirákulum!» Rivallt fel erre az egész tábor, a keresztyének
új erőre kaptak, a mórok pedig elrémültek. Csoda történt, hogy egy
hadvezér ujra felteszi a lelőtt fejét és tovább vezeti a harczba hiveit.
Ott hagytak sánczot, csatakigyókat, futottak eszeveszettül. A szaraczén
sereg a folyamba ugrált, s a ki nem tudott uszni, ott veszett a hullámok
közt.
Így tudott vezényelni Szent Antal generális az ütközetben; a király ki
is nevezte őt a diadalmas hadjárat után Feldmarsall-Generalissimusnak.
Ezért nincsen nyaka a braganzai templomban levő Szent Antal-szobornak;
de annál nagyobb a portugál népnek a hódolata e kitünő szent alak iránt.
Hej, de sok tábornagyok és hadvezérek tanulhatnának a példájából!