(Mese.)
Mária Terézia királynét, midőn a trónt elfoglalta, egyszerre hat
ellenség támadta meg: bajor, olasz, spanyol, burkus, orosz és franczia.
Ország-világ tudja, örök hír beszéli, hogy ennyi ellenségtől a királyi
lelkű anyát ez a felkiáltás szabadítá meg: «Vitam et sanguinem pro rege
nostro!» Diákul volt mondva, de jó magyarul lett beváltva: «életünket és
vérünket a mi királyunkért!»
A győzelmek örömére Bécsben pompás ünnepségek sorozata lett tervezve,
melyeknek koronáját képezte a fényes lovagjáték (carroussel) a császári
várlak pompás köröndjében.
Fél évvel előre készültek e dicsjátékhoz. Tudva volt, hogy ebben az
uralkodónő minden országa képviselve lesz a legelőkelőbb lovagok által,
s maga Mária Terézia is részt fog benne venni. Tizenhat főnemes lovag s
ugyanannyi lovagnő képezi majd a lovagnégyest. Az amazonok mindegyike
koronát visel; herczegi és grófi koronákat, sőt olyan is lesz közöttük,
a kinek uralkodó fejedelmi diadém ékesíti a homlokát. Egynek a fején
pedig a korona fog ragyogni, melyről azt beszéli a legenda, hogy
angyalok hozták a csillagos égen keresztül, a tejuton elcsusztak vele, a
korona a földre esett: igen! arra a csillagra, a mit nagy kezdőbetűvel
«Föld»-nek neveznek; estében görbült el az ormát diszítő kereszt.
A királyi asszony e lovagjátékban maga fogja a tizenhat főnemes lovag
közül kiválasztani azt, a ki a quadrillban az ő párját fogja képezni. A
királynő férje szintén maga választ lovagtársnőt.
Nagy volt a vetélkedés a főurak között: ki legyen az a boldog, a kinek a
királynő a keztyűjét fogja nyujtani, hogy azt a lovagjátékon a fövegére
tüzze.
Az volt a kérdés, hogy melyiknek lesz legdrágább jelmeze, melyben a
lovagjátékon meg fog jelenni.
Négyen voltak, a kiknek e kitüntetésre legtöbb igényük lehetett egy
német, egy cseh, egy lengyel és egy magyar. Hogy a magyart nem legelől,
hanem leghátul tettem, ez nem annyira udvariasságból történt, mint
inkább azon közmondás miatt, hogy «végén csattan az ostor.»
Mind a négyen a leggazdagabb urak voltak az egész országukban, a kiknek
annyi kincsük volt otthon a váraik kincstárában felhalmozva, hogy akár
csupa igazgyöngyökkel és drágakövekkel kirakott öltözeteket vehettek
magukra.
Mind a négyen fogadtak egymással, hogy melyiknek lesz legdrágább
öltözete a fényes királyi ünnepségben.
Titokban tarták azonban mind a négyen, hogy mire készülnek, egész a
játék napjáig.
A carroussel szinhelyéig a lovagok, süvegüktől a kengyelvasig egy bő
fehér palásttal letakarva jöttek, két apród által vezetve, egész a
mennyezetes emelvényig, a hol a királynő állt, az udvari főméltóságoktól
körülvéve.
Itt nyilat huzának, hogy melyikre kerüljön a sor elébb.
Legelső volt a lengyel főúr.
Pompás nemzeti öltözet volt rajta. Rá nézve is csupa gyönyörűség.
Gyémánt, rubin, zafir ragyogott boglárain, övén, fegyverzetén. Hát még a
midőn azoknak dicsőséggel teljes eredetét elmondá. Ez a gyémánt forgós
kerecsenszárny kisérte Sobieskit Bécs alá! ez a türkiszes kardmarkolat
tüzesült meg egy ősapa markában, a Pruth melletti ütközetben! Ez a
rubint nyakláncz lett még pirosabbá a nagyapa vérétől! Ez a selyem
camarka szerepelt az utolsó királyválasztásnál Krakkóban. Maga a kelméje
is nevezetes annak; mert ez nem a bogár gumójából készült, hanem a
tenger fenekén élő nemes kagyló üstökéből; s valahány gomb rajta, az
mind egy-egy ismétlő óra, mind föl vannak húzva s ha elkezdik az órát
ütni, egész kis tündéri harangjáték lesz belőle. De a mi a dolmányon a
legnevezetesebb, az, hogy ezt a pápa ajándékozta a lovag szépapjának, az
anyaszentegyháznak hozott nagy áldozataiért jutalomképen.
Az udvari főméltóságok erősen hajtogatták a fejeiket, ez bizony mind
igen nagybecsű kincs! Aligha fog valaki túltenni rajta.
Következett a második lovag: a német.
A fehér palást lehulltával egész díszes lovagköntös tünt elő, de biz
azon meglátszott, hogy nem valami régi; a bársony, a selyem még egészen
kemény volt s a nyakláncz gyémántjai nem voltak valami nagyon szikrázók.
Meg is mondta a német lovag egész őszintén:
– Rajtam semmi ősi klenodium nincsen. Sőt nyiltan bevallom, hogy a
gyémántjaim is hamisak. Hanem a mi rajtam van, az a saját hazámban
készült, olyan gyárakban, a miket én magam alapítottam. A ruhámnak a
selyme saját termelésem, csipkéimet saját asszonyaim verték, a hímzések
kardkötőmön saját népem iparát hirdetik s az álgyémántok a tulajdon
üveggyáram termékei, nincs rajtam egy gomb sem, a mit a külföldről
hozattam volna.
De most már a fejbólogatáshoz egy kis halk mormogás is járult. A tetszés
pálmája a német lovag felé hajlott.
Most jött a sor a cseh lovagra.
Mikor a fehér burkonyt levették róla, a pályabirák nem tudták az első
meglepetésükben, hogy bámuljanak-e vagy nevessenek. Ez a lovag valami
furcsa haczukát viselt. Nem volt azon semmi ékszer; hanem elől-hátul
csodaszép asszonyi fejek, kezek és lábak festve.
– Én egy Rubens-képet szabbattam fel dolmánynak az ünnepségre.
A csodálkozás hangja vegyült az elszörnyedésével.
Egy Rubens-féle olajfestményből haczukát!
Egy felbecsülhetetlen drágaságból, a melynek birtokáért fejedelmi
muzeumok versenyeztek! A mit nem lehet helyrepótolni. No ez igazán olyan
drága egy öltözet, a minek az árát nem lehet megszabni. Mert ha egy
ember akárminő nagy összeget mond is, a másik még többet fog mondani!
Egy Rubens-kép, mint dolmány!
Utolsónak maradt a magyar főúr.
Az egész közönség azt várta, hogy ez lesz az, a ki a legtöbb pompával
kérkedik, a magyarok értenek ahhoz legjobban.
Nagy volt a csalódás.
A magyar lovagnak épen nem volt pompás a jelmeze. Valami kopott
selyemből volt az, még az sem egyforma szinű. A jobb oldalán fehér-kék,
a balon fehér-fekete. S nem csak az, hogy kopott volt, de még rongyos is
volt. A számos foszlányok és lyukak alól kivillogott az alsó köntös
bíbor szine.
– Ez az én öltönyöm két zászlóból készült: az egyiket Mühldorfnál vettem
el a bajoroktól, a másikat Königssaalnál a burkusoktól. A mi rongy és
lyuk van rajta, az mind dicsőséges csatáknak az emléke.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mit gondoltok, melyiket választá a királynő a lovagjátékon társának?
Melyiknek volt legdrágább öltözete?