– Ez így van.
És ő még egyszer kiáltá: «az lehetetlen!» S azzal indulatosan hagyta el
a szobát.
És Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb
fájdalmát, az anyaátkot, mely évekig nehezedett a fejemre, a míg az
anyaszeretet le nem törülte azt homlokomról s áldásával nem váltotta
fel, de ezt az áldást évek nehéz próbáival kellett kiérdemelni!
Én az anyaátok daczára is nőül vettem azt, kit szerettem.
S midőn ismét visszatértem Pestre, nagy megütközésemre ott találtam
lapunk legutolsó számában a Vörösmartyhoz írt költeményt.
Erre írtam ama végzetes tiltakozást.
Most már, negyvenkét év mulva, hidegvérrel tekintve vissza a
történtekre, nyugodtan mondhatom ki, hogy ebben hibáztam. De hibázott
Petőfi is.
Petőfi hibázott abban, hogy jó barátjának szívviszonyába, családi
ügyeibe beleavatkozott. De én is hibáztam, a midőn a helyett, hogy
«ezért» a sérelemért mint férfi férfi ellen, léptem volna vele szemben:
mint szerkesztő bántottam meg a szerkesztőtársat a költeményeért.
Egy kardvágás, mit jó barát adott, beheged; kibékülünk, ismét jóbarátok
leszünk; de a seb, mit a toll hegyével ejtettünk egymáson, nem gyógyul
be soha.
Hanem hát a harag rossz tanácsadó, de a büszkeség még rosszabb.
Utaink itt végkép ketté váltak.
Mi mind a ketten «választottunk magunknak csillagot!» Csakhogy az én
csillagom engem a zenithtől a nadirig elkisért…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most már az én egemről is leszállt a nap. S napnyugvás után nem jár
velünk semmi árnyék, sem előttünk, sem utánunk. Jó barátok és szeretők
maguk is az árnyak nagy országába tértek már meg mindannyian.
S ha én most, tengernyi nagy idő után, kezemet feltartom az égre s azt
mondom: «nem jól tettem ezt?», hiszem, hogy ő is lenyujtja a magáét
onnan felülről s viszonozza a kézszorítást.