(Elbeszélés.)
A természettudósok feljegyzései nyomán találunk egy sajátszerű tengeri
állatot, a melynek neve «Salpa». Ennek az ivadékai a tenger mélyében úgy
világítanak, mint egy úszó lángtömeg: az egyik hengeralakú, a másik
csillagforma, meg másik ollót mímel, vagy ágbogas meduzafőt. A hajósok
könnyen elfogják őket hálóval s aztán tengervízbe téve, tovább
tenyésztik. Hát ezeknek az a különös sajátságuk, hogy a fiak nem
hasonlítanak az apákhoz, hanem mindig az unokák a nagyapákhoz: a
csillagsalpának négyszög fia lesz, hanem aztán megint csillag unokája.
Hát ilyen szárazföldi salpa volt az én kedves barátom, Budamér, a kinek
sok kiváló tulajdonaihoz járult még az is, hogy nagy arisztokrata volt.
Azt tartotta magáról, hogy ő «fertály». Pedig hát nem az ő anyja volt a
grófnő, hanem az apjáé. Ő rendes pirosvérű apától, anyától származott, a
kiket szintén igen jól ismertem.
Az atya a legdemokratikusabb jellemű férfiú volt azokban a régi időkben,
a mikor még a demokrácziát csak a patikából lehetett hozatni orvosi
vevény mellett; velünk együtt küzdött az emberi jogok általánossá
tétele, a nemesség megszüntetése, a közteherviselés mellett: a
szabadságharczot is végig küzdötte; képviselő is volt és mindenkit
tegezett s e tekintetben a viszonosságot is követelte. Volt «méltóságos»
úr is: főispán; de azt hamar otthagyta s visszajött tekintetes úrnak.
Az egyetlen fia, Budamér, pedig teljesen ellentéte volt az apjának.
Tetőtől talpig gentleman, a ki a purgert lenézi, a parasztot pedig meg
sem látja s a zsidónak nem köszön. Jó fiú volt: szeretett traktálni,
minden görbe szóért duellálni, a pénzt elszórni s a kölcsönvettre nem
emlékezni.
Vidéki városban az ilyenfajta fiatal ember imponál: a hogy mondják, ő
adja a tónust. Az ő szava dönt, hogy kit híjanak meg a kaszinó-bálba? Ki
legyen a lady patronesse? és pro coronide, hogy ki nyerje el a
bálkirályné pálmáját? azaz hogy kaméliacsokrát.
Ez pedig nagy horderejű kérdés!
A bálkirálynéság olyan, mint a pünkösdi királyság: csak egy esztendeig
tart. A ki az idei farsangon bálkirályné volt, az már a jövő farsangon
nem lehet az. Annak férjhez kell menni. S minthogy bálkirály is van:
tehát nagyon könnyű kitalálni, hogy kihez? Ez az eljegyzés per procura:
a hogy uralkodó családoknál szokás.
Pedig hát erős volt a verseny!
A polgári elemnek is volt kándidátusa, a dzsentrinek is. Amannak a neve…
«stein»-on végződött, emezé «burg»-on. Furcsa véletlen! Mondhatnám
szójáték a sorstól. Egy stein, meg egy burg! Amaz egy tekintélyes
szeszgyárosnak a neje volt, emez egy főrangú nemesé: egy báróé. Derék,
tekintélyes úr volt mind a kettő. A városban mindenki ismerte őket; az
egyik kicsinyben kezdte s aztán mindig följebb vitte a vagyonosodásban,
a másik nagyban kezdte s aztán folyvást alább szállt. Kérdés, hogy
melyik a nagyobb dicsőség? Már mindenesetre nagyobb dicsőség, ha az
ember magasról lépeget lefelé; mert akkor a fejét hátravetheti; míg a ki
alulról hág fölfelé, annak a fejét le kell hajtani.
Ez volt Budamér barátomnak a nézete is.
Az apja pedig szerette volna más meggyőződésre bírni.
– Ejh, ejh, fiacskám! De jobban tennéd, ha a Mariska körül taposnád a
földet, mint hogy a Clarinda baronesse körül tolod a szelet.
– Ha ez nekem jobban tetszik.
– Gusztus dolga. Én már csak a Mariskához állnék. Kapitális egy leány!
Olyan piros, mint az élet! Tűz a szeme. Karcsú termete. Én nem értem,
mit tudsz szeretni azon a soványságon?
– Azt az elegáns «pli»-t. Azt az utánozhatlan előkelő varázst.
– De négy esztendővel idősebb náladnál.
– Az istennőnek nincs életkora.
– Hogy nem ment hát eddig férjhez?
– Mert nem találta fel az eszményét. Ha ismerné az apám a szép
tulajdonait…
– A szép tulajdonait nem ismerem; hanem a szép birtokait, azokat jól
ismerem. Nagyon tele van írva a teherlapjuk.
– Itt van ni. Apám mindig csak a materiális nézetpontokat foglalja el.
Persze a Mariska azért olyan nagyon kapitális leány, mert együtt jár
vele a kapitális.
– Hát bizony, édes fiacskám, a hogy én a te úri hajlamaidat ismerem, te
rád is jobban rád férne egy fél millió plus, mint ugyanannyi minus.
– Prózai felfogás! Nézze csak apám! Az bizonyos, hogy én rám szép
carrière vár. A legközelebbi választásnál képviselő leszek. Mint
képviselőt meghívnak az udvari tánczestélyre. Már most micsoda
megszégyenítő helyzet lenne az rám nézve, ha a főudvarmesteri hivatal
csak a magam nevére szóló meghivót küld s a polgári származású
feleségemet nem hívja meg. Tovább megyek. Az országgyülés végén mint
főispán fogok visszatérni a megyébe. Ez kétségtelen. Már most gondoljon
arra, apám, micsoda hamis helyzet állna elő akkor, hogy ha én, a
főispán, szétküldeném a meghivókat az installationalis tánczvigalomra s
arra a megye előkelő családaitól csupa kimentő válaszokat kapnék vissza.
Hisz a spirituszfőző leányának a szalonjába a haute volée be nem teszi a
lábát. Hasztalan mondom, hogy a nagyanyám grófné volt: a feleségem
proveniencziája lerontja ezt az avánszomat.
– Ellenben ha a baronesset veszed nőül, még a magad fertálygrófos
czifferblattját is három fertályra igazítod ki. Hát csak vedd el.
Budamér barátom nem is kérte a beleegyezést; az advent alatt annyira
haladt a barátságos viszony a felek között, hogy már fotografiát és
gyűrűt is váltottak egymással, a minek természetes folyománya volt végül
a kölcsönös háztüznézés.
A bárói családnak ősi kastélya volt a megyében, mellette nagyszerű park
fáczányossal s az ős erdő közepén egy régi vár romja, melyet egy
helybeli poéta egy balladában meg is énekelt, pályázott is vele a
Nádasdy-jutalomra s kicsi híja, hogy meg nem dicsérték.
Budamér el volt ragadtatva annyi dicsőségtől. Volt mit hallgatni az
apjának, különösen az ősi várromokról.
– No megállj! mondá az öreg; majd ha a… burgék is eljönnek háztüznézőbe,
én is elvezetlek benneteket a te nagyapád várának a romjaihoz: az ám még
csak a regényes látvány. A baronesse, tudom hogy mindjárt lerajzolja az
albumába!
– Ah! Kapott rajta Budamér. Az én nagyapámnak vára volt! Ezt nekem még
apám sohse mondta.
– Mert sohsem kérdezted.
Budamér alig várhatta a délutánt, a mikor a vizit órája üt, hogy
siethessen a báróékhoz eldicsekedni vele, hogy az ő nagyapjának is van
ősi várromja.
Másnap mindjárt csörgős szánokba ültek, szép téli idő volt, porzó havas
szánút; kivágtatott az egész dzsentri társaság az öreg úr falusi
kastélyához. Ott jól megebédeltek s akkor aztán ismét szánra kapva, az
öreg úr kivezette valamennyit egy mély erdei úton át a hegyek közé.
Egy kanyarodónál megállítá a menetet; ott állt ősrégi fenyők által
beárnyalva egy düledék: elől kormos falakkal, az oldalán nagy halom
vas-salakból.
Az öreg úr odavezette a fiát.
– Vedd le a süveged, fiam, ez előtt a díszes omladék előtt. Ez volt az a
kovácsműhely, a melyben a te nagyapád, a kovácsmester ütötte a tüzes
vasat. Itt verte fel a szép grófné lovának a lábára a leesett patkót, a
ki aztán belészeretett s feleségül ment hozzá. Ez a te őseidnek a
várkastélya. Nagyapád kovácsmester volt; aztán derék katona lett, nemes
emberré lett; jó férj volt, jó apa, jó hazafi. Áldassék az emlékezete.
Te is úgy kovácsold össze a szerencsédet, fiam!
… A baronesse nem rajzolta le az ősi romot az albumába.
Másnap visszaküldték Budamérnak a gyűrűt, meg a fotografiát.
Nem is lett azután belőle se képviselő, se főispán.
Hanem a kaszinóbálban a Mariska lett a bálkirályné.
A végét a mesének aztán ki lehet találni.
S ezen a nagyapa várromja segített.