Egyszer láttam a villámot megszületni.
A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem.
Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk.
Egy hatalmas nyári zivatar után, künn álltunk az istenhegyi nyaralónk
nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A
bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket: alatta fehér
párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, a kik ki vannak zárva az
égből. Egy-egy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben olyan
távol, hogy a hangja nem hallatszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen
megszünt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott
szárnyaikat. Az egész lég tele volt ózonnal.
Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt
egy szikra, lapda nagyságu; inkább nevezhetném kigyulladt csillagnak,
mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden szineiben
sziporkázva «állt» előttünk, szétágazó szimmetrikus sugáraival hasonló
egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka!
Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél;
a villámgyermek sir! A tovább folyó perczben ha felénk fordul, mind
halva vagyunk! Nem! oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve,
lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor
lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a
föld: már akkor az Isten haragja volt!
Ezt hozom fel igazolásomul.
Ha szabad volt meglátnom a születő villámot, miért ne legyen szabad
arról beszélnem, a mit rajtam kívül szintén igen kevesen láttak: a
támadó villanyszikráit egy lángésznek; a ki fergeteg volt irodalmunk
világában, égtisztító, földtermékenyítő! villámait már nem látjuk,
dörgését nem halljuk, felhőt sem látunk belőle, hanem virágait, a mikkel
költészetünk mezejét teleszórta, örökké szedni fogjuk.
Petőfi, a költő, a népvezér, egyike volt nemcsak Magyarország, de
korszakunk legkiválóbb szellemeinek, a kinek hite, meggyőződése volt az,
a mit költeményeibe foglalt, a ki rajongott azért, a mit kigondolt, a ki
benne élt abban, a mit megálmodott. Azonkívül pedig ugyanaz a közönséges
ember volt, csendesen feldicsérendő jó tulajdonságaival s szeliden
megmosolyogni való gyarlóságaival, mint mi valamennyien.
A legtöbb költeményének ismerem az eszmecsiráit; ha szabad volna idegen
szót használnom, azt mondanám, motivumait. Némelyiknek ott voltam az
első szikra kipattanásánál. Láttam azt, mint amaz emlékezetes villámot,
megszületni, s aztán mennydörögve végig harsogni hegy és völgy felett s
lecsapni a legmagasabb oromra. Követte a zápor-szakadás. Vérzápor volt.
Ezuttal azonban egy másik villámszerü költeményéről akarok szólani, mely
azt a régi, azt az erős barátságot, mely bennünket összekapcsolt, ketté
tudta szakítani.
Petőfi életirói, s azok között a legkiválóbb, felejthetetlen barátunk,
Fischer Sándor, mindannyian felemlítik e meghasonlást, s megtalálják az
indokát Petőfinek Vörösmartyhoz irt versében, melynek visszatérő végsora
így hangzik: «Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért!» s
mely az általunk közösen szerkesztett «Életképek»-ben megjelent; melynek
tartalmát, hangját én utólagosan rosszaltam ugyanazon lapban s mely
nyilatkozatomért aztán Petőfi szintén ugyanazon lapban megtagadott
minden barátságos viszonyt kettőnk között.
Az életirónak adat a tény: Petőfinek e költemény megirására elég az ő
kedélyhangulatának megismertetése, ki Kossuthban vetélytársát látta s
Vörösmartyt meggyülölé azért, hogy Kossuth indítványára rászavazott az
augusztus 21-iki országos ülésben. Az indok érthetővé teszi a tényt. De
a lélekbúvár előtt fenmarad az a kérdés, hogy ha a költemény miatt
Petőfi és én közöttem véleménykülömbség támadt, hogy nem tudtuk mi ezt
«a nyájasság kamrájában» egymás között elintézni? Hogy jelenhetett meg
elébb a vers az egyik szerkesztőtől, azután a rosszalás a másiktól,
ugyanabban a lapban? Miért nem tettük azt, a mi ethikai következtetés,
hogy ily esetben mind a két szerkesztő visszalép?
Valami mélyebben ható, erősebb vérmérgezésnek kellett itt működni, mint
egy halavány politikai nézetkülömbség. Hiszen saját akkor irt czikkeim
állnak, mint terhelő tanuk ellenem, a kik szemembe mondják, hogy én is
épen oly vakbuzgó gyökérirtó voltam, mint Petőfi.
Vagy jobban szerettem én Vörösmartyt, mint Petőfit?
Nem. Magyarországnak összes nagy embereit együttvéve nem szerettem
annyira, mint Petőfi Sándort.
Hanem valaki mégis volt, a kit még jobban szerettem, mint Petőfit.
«Szerettem.» – A titok szikrája kipattant.
De ő is, Petőfi is szeretett mást!
És ennek a szikráját is láttam kigyuladni.
A megelőző 1847-ik év egy nyári délutánján, az alföldi útjából
visszatért Petőfi, betoppan a szobámba s e szóval kezdi:
– Pajtás! Megházasodom.
– Tudom, mondám. Megírtad erdődi leveledben: «olyan három hetet
töltöttem itt, mely testvérek között is fölér három mennyországgal».
Násznagyul is meghivtál.
– De már nem Juliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német
katonatiszt gróf udvarlója. Német! Katonatiszt! Gróf! Három gyűlölet egy
alakban. Elfelejtettem örökre.
– Hát ellenben kit fogsz elvenni?
– Prielle Cornéliát.
És aztán elmondta az egész idyllt, hogy ismerkedett meg az ifjú
művésznővel Debreczenben, hogy kérte meg rögtön a kezét; ha pap lett
volna, a ki vállalkozik rá, rögtön megesküdött volna vele. Most el
vannak egymással jegyezve s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet
vissza a menyasszonyához s vezeti oltár elé.
– Nos, mit szólsz hozzá?
Valami nagyon okosat akartam mondani.
– Barátom: «a szerelem a nap, a barátság az árnyék; az árnyékod követ
mindenüvé, a merre jársz; de elejbéd nem áll, a míg napoddal szemben
állsz.»
– Ne mondj te itt nekem dodonai orákulumokat, hanem felelj magyarán:
eljösz-e násznagyomnak?
– Násznagyod leszek, de ismétlem: sziv ügyében, szerelemben tanácsot se
ne kérj, se ne adj.
Egész jólélekkel mondhattam ezt Petőfinek. Én Juliát nem ismertem, de
ott láttam őt, a hová Petőfi helyezte előttem: egyszer az Olympon,
másszor a Phlegetonban. Hanem Cornéliáról tudtam valamit. Azt, hogy
ábrándokkal teljes, naiv kedélyű, kedves teremtés; olyan átlátszó alak,
a min keresztül süt a nap, hogy még az árnyéka is fényes, a kinél a hiba
és az erény nem ellentét, hanem ikertestvér, egymáshoz hasonló. Csupa
sziv az egész lény, önfeláldozó sziv. Szinészek között éltem, soha sem
mondott róla senki egy gunyolódó példálózást sem. Hanem egy igen szép
jelenetet hallottam felőle. Egy évvel előbb egy másik magyar költő kérte
meg kezét: Kuthy Lajos. Ő is hajlott hozzá. Nem is lehet csodálni. Kuthy
a legszebb férfialak volt, a kit valaha láttam, a magyar jellegnek az
eszményítése, egy hortobágyi csikós bársonyruhában. A szép arcz, a nagy
tüzes szemek elárulák a lángészt, mely munkáit alkotá. S e mellett a
társalgásban is elragadó, rendkívüli, meghódító volt, ötleteiben őshumor
és rajongó fantázia. Nem csoda, ha a fiatal, gyermeteg művészkedély
hozzátapadt. Jegyesek lettek: ki volt tűzve a menyegzőjük. A megelőző
napon Kuthy rajongó fantáziájával elkábítá a menyasszonyát, hogy esküvő
helyett haljanak meg együtt. S a közös meghalást oly csábító szép
szinekkel tudta előtte lefesteni, hogy a fiatal leány beleszeretett a
halálba. Másnap reggel együtt kimentek a Zugligetbe, onnan fel a
Vajdabérczre, mely toronymagasságban válik ki az erdős sziklák közül.
Innen fognak a szédítő mélységbe alárohanni. Ott térdre borultak egymás
mellé, kezeiket egymáséba kulcsolva, imádkozának. Kuthy elszavalta
utolsó költeményét s aztán átkarolta menyasszonyát, ki átszellemülten
borult keblére s azzal a szédítő meredély párkányára lépett vele: «Nézz
szét még egyszer a földi világon! Fejünk felett a kiterjesztett ég,
repülő vadludaival. Lábunk alatt a ködborította völgy, nyüzsgő
hangyabolyával, melynek emberi társaság a neve. A mélységben egy ház,
melynek kéménye füstöl. – – Ezóta megsütötték a rostélyost, – már most
menjünk le reggelizni».
Ez a kegyetlen tréfa egészen beleillik Kuthy Lajos jellemébe. Az
eszményi alakban, a gazdag szellemi kincsek között egy fukar, önző,
frivol lélek lakott.
Cornéliát e rossz játék űzte el a fővárosból.
Hogy milyen jó szive volt, bizonyítja az, hogy még másodszor is tudott
hinni egy költőnek.
Nem lett volna-e jobb, ha Petőfi megtartotta volna az új jegygyürűjét?
Akkor tán még most is élne? S azóta fölépítette volna dicsőségének egész
templomcsarnokát, melyből most csak egy óriási oszlopot látunk
fennállani!
Az a nagy, repkény befutotta sziklatömb ott a kerepesi temetőben, mely
soha sincs friss koszorú nélkül, hirdeti, hogy «a szerelem túléli az
örömöket», s hogy «a kik játszani tudják a fájdalmat, azok érezni is
tudják». Ez Cornélia férjének sirköve. Hát Petőfiét ki koszoruzza meg?
Én bizonyára igaz jó lélekkel mondám Petőfinek ez órában:
«Sziv dolgában tanácsot tőlem ne kérj, nekem se adj! Ha te rád a te
napod süt: árnyékod, a barátság, szembe nem fordul soha!»
Petőfi visszament az Alföldre megint; de nem Cornéliához. Csak boszú
volt az, csak gyűlölet! S szeretők között a gyűlölet nem egyéb, mint
megkövesülése a szerelemnek. Ha már gyűlölünk is, akkor már nem tudunk
felejteni!
Petőfi, mint Julia férje, tért vissza a fővárosba.
Egy szállást fogadtunk s közös háztartást vittünk.
Ez is egyike a legnagyobb képtelenségeknek, a mi valaha poéták fejében
megfogamzott: «Egy» szép fiatal nő és «két» fiatal férfi egy közös
lakásban, a kik mindennap együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak.
És hát hol van az a jogerőre emelkedett birói itélet, a melyben én rám
kimondatik, hogy nekem erényesnek kell lennem?
És Julia, mondhatom, hogy nemcsak a saját erényét őrizte szigorúan,
hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap
olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam a sok igazság
közül, melyiket adjam elő védekezésül.
Bizony papucs alatt voltunk mi mind a ketten, Sándor is, meg én is. S
ugyan meg kellett gondolnunk, hogy asztal fölött hogyan járjon el a
szánk.
Egyszer odajött hozzánk Orlai Petrich Soma, a festő, Petőfinek közeli
rokona, hajdani kenyeres pajtása, a legszelídebb fiú a világon, ártatlan
kedély, eszményi, költői lélek, a kinek még a hangja is oly fuvolaszerű,
olyan melodrámai volt, hogy ha valaki behunyt szemmel hallgatta, azt
hihette, – a hangról is, a tartalomról is, – hogy valami tizenhat éves
kisasszony beszél.
Még egy pár írótársunk volt jelen; ozsonnáztunk; Petőfiné vitte a
háziasszonyi tisztet. A közben fecsegtünk össze-vissza mindenféle
badarságot, a miről mi azt hittük, hogy okos dolog.
Petőfi, mint a nagy inquisitor, ügyelt mindegyikünknek a szájára, nem
csúszik-e ki rajta valami olyan szó, a miért «tüzet kell tenni a
gyereknek a nyelvére».
Egyszer csak a jó szelid Orlain esik meg az a fátum, hogy kiszalad a
száján ez a népies szólam: «a fene tudja».
Erre Petőfiné fölkerekedik a pamlagról s elhagyja a társaságot.
Mi csak várunk. Tán a pirított zsemlye után lát a konyhában? De a mi
asszonyunk csak nem jött vissza. Utoljára maga Petőfi vállalkozott, hogy
a feleségét fölkeresi.
Kis idő mulva visszajött, de csak egyedül.
– Látod, barátom, mondá Orlainak, te vagy a hibás. Mért nem ügyelsz a
kifejezéseidre? Olyan szót ejtettél ki a feleségem előtt, a mi annak
lehetetlenné tette a társaságban ittmaradást. Azt mondtad, hogy «fene».
Szegény Orlai már nem is emlékezett rá. Védeni sem tudta magát. Én
megszántam és segítségére siettem.
– Hát Samu pajtás csak a klasszikusokból idézett ezuttal. Tudod Sándor,
a hol ez van irva: «Tánczolok, mint veszett fene!», aztán meg ez: «Mert
a katonai pálya fene sík!»
Kegyetlenül letorkolt érte.
– Tanuld meg azt, hogy a mit nyomtatásban elolvastathatunk a
publikummal, mind azt nem mondhatjuk el élőszóval egy társaságban, a hol
«egy» nő van jelen.
Ha most nyugodtan visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy a mi ránk
nézve tréfa, az Petőfire nézve komoly dolog volt. E jelenet hatása alatt
szülemlett meg a verse, melynek felirata: «Mi a szerelem?» Végsorai közt
ez a szép axioma: «S ha feleségünk szeszélyes, Magunkat szabni
szeszélyéhez, Lássátok, ez a szerelem». Összes munkái gyűjteményében e
vers alá «Koltó» van téve. De ezt Petőfi Pesten írta, fel is olvasta
nekem frissiben. A végéről az elejére térve, azt mondám neki: «Az a
megszólítás «süldő poéták bikficzek!» ugyebár nekünk szól? Köztünk úri
magunknak is?» Ráhagyá.
Következett a nagy márcziusi nap, melynek fátumába, mint két egymáshoz
lánczolt fegyvertárs mentünk Petőfivel. A hol egyikünk elesik, a
másiknak is ott kell elesni. Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt
ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte
fáj! Ahhoz a diadalmámorhoz, a melyben ekkor osztozánk, nincs fogható
érzés ezen a világon. Azt hittük, hogy megfordítottuk a korszakot. Azt
hittük, hogy óriásokká nőttünk egyszerre. A forradalmi vezérek szerepeit
osztottuk ki egymás között. Petőfi szobájában körül fel voltak
függesztve a franczia forradalmárok remek kivitelű arczképei, ez volt a
fényüzése. Tavalyi versében még azt mondá: «Romában Cassius valék.
Helvécziában Tell Vilmos, Párisban Desmoulins Camill. Itt is leszek tán
valami.» Itt már Danton akart lenni. Én nekem pedig Saint Juste szerepét
szánta. Elfeledte, hogy épen Saint Juste volt az, ki Danton vádlevelét a
törvényszék előtt felolvasá. Szerencsére nem lett belőlünk se Danton, se
Saint Juste; hanem az lett belőlünk, hogy mire a márcziusi ibolyákat a
májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a
világ, mint a hogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirágok
évadjában.
Az első magyar felelős kormány megalakult, a nélkül, hogy eszébe jutott
volna, hogy itt van két író ember, a kinek tollát tán lehetne valamire
használni. Minden kortársunk jutott valami álláshoz; a márczius 15-iki
népszónokok közül többen képviselőkké lettek megválasztva, még a jámbor,
egykönyvű Táncsics Mihály is kapott mandátumot, a kit mi hoztunk ki a
börtönéből – és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte,
hogy pokoli ármány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gubás
polgártárs nem ismeri azt a versirót, a ki őt jobbágy sorsából
felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, – derék termete van.
S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint népvezérek, mint
politikai hősök megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is
meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk.
Márcziustól kezdve az «Életképek»-et ketten szerkesztettük. És e kettős
szerkesztés mellett e lapnak azon évfolyama kincstárát képezi a magyar
irodalom szellemi termékeinek. A veterán iróktól kezdve az ifjú
lángelmékig, mind valamennyi hőse ott van képviselve e Pantheonban s
rovatainak mindegyike egy-egy darab becses korrajz. És mégis ugyanaz a
lap, melynek első félévben másfélezer előfizetője volt, a második
félévben annyira leszállt, hogy nem nyomtatták többe négyszáz
példánynál. A magyar közönség kidobta a maga poétáit a hajóból.
Petőfi büszkeségét mind nem törte ez meg. Mit neki közönség, választók?
Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a
nemzet élére fogja emelni. S a hitének volt valami alapja. A politikai
fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul jöttek, egyik esemény úgy
taposott a másik kigyófarkára, hogy a mai nap nagyságainak soha sem volt
igérve a holnapi nap.
És Julia nem hogy csillapította volna, de még tüzelte a férjét.
«Varrd meg azt a zászlót, feleségem.»
De ne legyek háládatlan a sorshoz.
Ha a márcziusi napok diadalmámoráért elvesztettem; azt a szeretetet, a
mely egy iróra nézve oly drága, a közönség szeretetét, nyertem helyette
mást, mely azt dúsan kárpótolta. A márczius tizenötödiki nap
legválságosabb órájában hozott össze a sors azzal a nővel, a kivel
lelkem, életem összeforrt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Épen pünkösd vasárnapja volt; tartós eső után szép, derült nap.
Estére zivatar lett. De nem az égben, hanem idelenn a városban. Egy
olasz császári ezred fellázadt a magyar kormány ellen. Tisztjei
bujtogatták fel. Megtagadták az engedelmességet a magyar
hadügyminiszternek, a ki őket másnap Verbász alá akarta küldeni a lázadó
szerbek ellen.
Az olasz katonákon kívül még volt egy magyar önkénytes zászlóalj is a
Károly-kaszárnyában, csakhogy ennek nem volt fegyvere. A fellázadt
olaszok és a magyarok között verekedés támadt; az olaszok bezárták a
kapukat.
Az utczákon riadót vertek a nemzetőröknek. Én is nemzetőr voltam,
siettem haza a szuronyos puskámért. Petőfi otthon volt. Mikor tőlem
meghallotta, hogy a katonaság fellázadt s a nemzetőrséget dobolják
össze, azt mondta, hogy ő is velem jön s bement a szobájába a
fegyvereiért. Volt egy kétcsövű vadászpuskája, meg egy tenyérnyi széles
kardja, a mit guillotinnak hivtunk.
Én hamarább készen lettem a fegyverbeöltözéssel; mikor kiléptem a
szobámból a közös ebédlőbe, ott találtam Juliát.
Rémület kifejezése volt az arczán; megfogta a kezemet jéghideg reszkető
kézzel s azt mondá:
– Az égre kérem önt, siessen! ne várja meg Sándort. Zárja be a
lépcsőajtót s vigye el magával a kulcsot.
Csak egy kulcsunk volt a lépcsőhöz.
Ezért az egy szóért örökké becsültem Petőfinét.
Ez volt az igazi képe.
Tehát erősebb a szerelem, mint a dicsvágy.
«Amor» a him, «gloria» a nő. Amazé a teremtő erő!
Én sietve haladtam le a lépcsőn, annak a rácsajtaját bezártam s aztán ki
a kapun.
Mire kiértem az utczára, már akkor Petőfi a felnyitott ablakban állt.
Rám kiabált dühösen, hogy ereszszem ki, nyissam ki az ajtót s hogy rá
sem hallgattam, szidott, németnek, pecsovicsnak, kamarillának nevezett;
fenyegetett, hogy meglő! Szerencsére az utcza görbül, én elosonhattam.
Hát bizony nem valami nagy dicsőségnek az osztályrészétől fosztottam őt
meg ezuttal. A Károly-kaszárnya ostromlását magam sem számítom a
babéraim közé. Az olaszok kilövöldöztek az ablakokon, a nemzetőrök
belövöldöztek, a nélkül, hogy valami nevezetes kárt tettek volna
egymásban, míg végre másodszor is megérkezett a hadügyminiszter,
Mészáros Lázár. (Az első kisérletnél lelőtték a szárnysegédét.) Hozott
magával Budáról granátosokat, meg egy üteg ágyut. Az ágyúkat a
kaszárnyának szegezteté s felszólíttatá a lázadókat, hogy térjenek
engedelmességre, mert külömben összeágyúztatja őket.
A nemzetőröknek pedig azt mondta az öreg úr, hogy: «Az urak menjenek
addig a korcsmába, ha ágyúszót hallanak, jőjjenek megint vissza.»
Én azonban e fegyverszünet alatt nem mentem a korcsmába, hanem teljes
fegyverzetben, lőporfüstös tenyerekkel, fellátogattam Laborfalvy
Rózához, a ki ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti kaszinó mostani
palotája szomszédjában. Több szinésznő is volt nála, a kiket a
kiváncsiság csődített oda.
Úgy hiszem, hogy dicsekedtem egy kicsit a hős magamviseletével, a mit ez
«első» ütközetben kifejtettem. Az első puskaporfüst-szagban van valami
mámorító.
Ennek aztán az lett a következése, hogy többet nem eresztettek vissza.
Csakhogy nekem szemembe mondták, hogy nem oda való vagyok, a hol
emberhalált csinálnak.
Nem is volt rá szükség. Éjfélre megadta magát a lázadó olasz ezred s
lerakta a fegyvereit. Hanem az utczák egész reggelig olyan élénkek
maradtak, mintha nappal volna.
Vitézségemnek meg lett a jutalma: egy nagy veres toll, melyet kedves
kezek tűztek a kalábriai kalapom mellé. Másnap minden ember az én veres
tollamról beszélt a városban s arra én nekem kétszeres okom volt
büszkének lenni.
Hanem annál drágább dolog várt rám otthon.
Petőfi berontott a szobámba s legelőször is jól lehordott, a miért
rázártam a lépcsőajtót. Kikérte magának az ilyen barátságot. «Julia is
nagyon haragudott érte!»
Én nem világosítottam fel az ellenkezőről.
Akkor meglátta a kalapom mellett azt a monumentális veres tollat.
– Hát ezt hol lőtted?
Mondtam neki, kitől kaptam.
Erre haragosan nézett rajtam végig.
– Te! Hiszen te szerelmes vagy.
– Boldog vagyok.
Erre kitört.
– De most nincs ideje a szerelemnek! A korszellemnek nincs szüksége most
boldog emberekre.
– Hát te nem vagy-e boldog? Nem vagy-e szeretve?
– Az más! Az én nőm engem kisérni fog, ha kell, a csatába, ha kell, a
számüzetésbe, ha kell, a vérpadra.
– Azt az enyém még inkább meg fogja tenni.
A «még inkább»-on aztán összevesztünk. Egyikünk sem engedte a maga
hősnőjét a másik által beárnyékoztatni, a vége az lett, hogy én még az
nap elköltöztem a közös szállásról, elhagyva Petőfiéket, s fogadtam
szállást ugyanabban a házban, a hol Laborfalvy Róza lakott; az övé az
első emeleten volt, utczára; az enyim a másodikon, dolgozószobám az
udvarra, hálószobám a kertre nyílt.
Másnap nehéz beteg lettem, a mult éjjeli áthülés miatt s ott feküdtem
hosszú hetekig abban a kis félreeső szobában, a hova még az utczai zaj
sem hatolt be. Senki sem látogatott meg, csak az orvosom, senki sem járt
hozzám, csak a szerkesztőségi szolga és senki sem ápolt, csak Laborfalvy
Róza. Őt láttam magam előtt, mikor forró lázaimból fájó szempilláimat
felemeltem. Ő volt nekem a napvilág és az árnyék.
Petőfi egyszer sem jött el hozzám, ámbár tudhatta a szerkesztőségi
szolgától, hogy beteg vagyok. Ez ujjmutatás volt rám nézve, hogy én se
menjek hozzájuk többé.
És így egy lapnak két közös szerkesztője nem találkozott egymással
hosszú időn át. Igaz, hogy a lapot én magam állítottam össze még
betegségemben is.
Mikor felgyógyultam, egészen megváltozottnak találtam a világot.
A közvélemény nem tudta már, hogy ki a jó hazafi, ki a hazaáruló?
E napokban kaptam egy levelet Petőfitől, melyben felszólít, hogy miután
egymást a lakásán fel nem kereshetjük, jőjjünk össze egy közös barátunk,
Emődy Dánielnek, a «Pesti Hirlap» segédszerkesztőjének lakásán. Ez
ugyanabban a házban volt, hol én laktam.
Mikor én beléptem Emődyhez, már akkor Petőfi ott volt. Vitatkoztak
valami felett. Megjelenésemre abba hagyták a vitát s Emődy azt mondá
Petőfinek: «Bocsássuk hát Jókai ítélete alá; mit szól hozzá.»
Erre Petőfi a kezében tartott költeményt előttem is felolvasá.
Ez volt a Vörösmartyhoz intézett vers.
A mint az utolsó strófa elhangzott, azt mondám Petőfinek:
– Nagyon kérlek, hogy ezt a verset ne add ki a lapunkban.
– Látod? szólt Emődy. Ő sem helyesli.
Aztán elmondtam az indokaimat Petőfinek, a mikért ez a vers maradjon a
közönség elől eltakarva. Meggyőződött, összehajtotta a költeményt és a
zsebébe tette. Megigérte, hogy senkinek sem fogja megmutatni.
Ekkor azt mondám neki:
– És most még egyre kérlek. Nekem néhány napra el kell Pestről távoznom.
Lapunk legközelebbi számának a szerkesztését vállald te magadra.
Elvállalta, hanem aztán azt kérdezte:
– Miért kell neked eltávoznod és hová?
– Azért, hogy megesküdjem menyasszonyommal, Laborfalvy Rózával!