(Életkép a múlt időkből.)
Az én kedves szülővárosomról kiván az én lelkem megemlékezni, annak is a
legmagasabb tornyáról, a mire az én hitfeleim olyan büszkék, és a
kollegium szatyráról, a mit ők olyan nagyon szégyenlettek.
Lesznek sokan, a kik nem is tudják, mi az a szatyor? Kivált mikor a
«kollegium szatyráról» van szó. Bizonyosra veszem, hogy tíz olvasó közül
kilencz «szatirá»-nak fogja olvasni ezt a szót.
Hát biz a szatyor nem valami elegáns bútordarab; azt nem viszik be a
szalonba; nem akasztják fel a boudoir kandelábereire, az még nem is
előszobaképes, azt még a konyhában sem engedi letenni a szakácsné, hanem
kinn a pitvarban végez vele; a szatyor a kosarak nemzetsége között a
pária.
Nem is kosárfonó készíti azt, hanem a gyékénykötő, a sömlyéklakó pákász,
vagy a tömlöczlakó rab.
Egy hosszukás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a feneke
deszkával jól kibélelve; hasonlatos az indusok csónakjához. Közepén mind
a két párkányán van egy-egy füle, a mi nagyobb biztosság okáért kötélből
is szokott készülni s ez esetben bőrrel vonatott be, nem annyira a
rokoko styl megtartása végett, mint inkább, hogy tovább tartson s az
embernek a vállát ne törje olyan nagyon. A kik korán reggel járnak az
utczán, találkozhatnak hébehóba egy ilyen szatyorral, melyet izmos
mészároslegény czipel meggörnyedve, fél borjunyi tartalommal.
Hanem a komáromi kollegium szatyra ezeknél mind nagyobb volt, az volt a
szatyroknak az apja. Az két emberre való volt. A két fogantyuján egy
rudat toltak keresztül s annak a két végét a vállára véve, hurczolta a
kollegium szatyrát végig a városon két mendikás diák. Mindennap lehetett
őket látni délben 12 órakor a kollegium felé czafolva, estenden pedig
onnan kifelé loholva, a rudra akasztott szatyorral.
Hanem elébb mondjuk el, hogy mi volt az a kollegium?
Büszke nagyzással nevezték így a komáromi hívek az ő hatalmas
iskolájukat. Hatalmasnak mondhatom én azt, mind kivülről tekintve, mind
belülről megitélve. A város legszebb részén, a szombati utczában,
átellenben a kálvinista templommal, volt egy piacz nagyságú terület, az
utcza felől szép rácscsal bekerítve. Az én nagy diák koromban e tágas
udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté; a többi része még elég
volt a szabad tornászat gyakorlatára. A telek mélyéből emelkedett ki a
szép nagy emeletes épület, mely úgy volt megalkotva, hogy még a
földindulásnak is ellenálljon, homlokzatán ez arany betűs felirattal:
«MUSIS POSITUM» (a muzsáknak állítva). Az utczáról kövezett gyalogjáró
vezetett a márványlépcső bejárásáig, melyet vasajtó zárt el.
Volt mit őrizni a vasajtónak. Nagyszerű könyvtára volt a kollegiumnak,
még muzeuma is volt; elektrika masina, barometrum, kitömött állatok,
ócska fegyverzetek, természeti ritkaságok bámultattak benne. A falakon
pedig derék hazafiak arczképei voltak felfüggesztve, mellé a nemesi
czimereik; egy Csejtey, egy Töltéssy, egy Csajághy, egy Szarka, valamint
a legelső komáromi prédikátor s a legelső professor képei.
Egy professor tanította a logikát, poézist, retorikát; egy conrector a
syntaxist, egy subrector a grammaticát; két rector az elemi
tudományokat, két tanító foglalkozott a leány iskolával, melynek külön
bejárata volt a másik utcza felől.
A professornak volt hétszáz forint fizetése (annyi, mint egy
másodalispánnak) azonkívül külön ház a számára, veteményes kerttel, a
búcsuztatókért illendő díjazás és a priváták. A mi jót tudok, mind ott
tanultam én ebben a kis házban. A többi tanítóknak is rendesen kijárt a
fizetésük, mely meghaladta egy szolgabiró fizetését abban az időben.
Az ecclesia gazdag volt. Azok az arczképek ott a bibliothékában mind
megannyi jóltevő hagyományozót örökítenek meg, kik alapítványokat tettek
tanítók fizetésére, jól tanuló fiúk ösztöndíjazására. A
Szarka-stipendium volt harminczhárom forint; ezt az első latin osztály
legjobb tanulója kapta: a grammatista; a Töltéssy-fundátió már húsz
ifjúnak biztosított fejenkint ötven forintot a felsőbb iskolákban;
legnagyszerűbb volt a Csejtey-alapítvány, mely a két legkitünőbb
logikusnak adományozott egyenkint százötven forintot, azzal a
meghagyással, hogy tanulmányaik folytatása végett a debreczeni
főfő-kollegiumba zarándokoljanak.
Azonkívül volt a persely, mely vasárnapon, ünnepnapon, délelőtti
istentisztelet alatt egészen, a délutánin félig telve rézpénzzel szokott
hazakerülni a vicecurator gondos kezeibe.
De mindezek fölött a legbőkezübb patronus, a legbiztosabb fundus, a
legjobban hypothékált kapitális volt a szatyor. Az a szegény,
szégyenkedő szatyor. Ez az özvegy asszony olajos korsója, ez a
népmesében divó «terülj meg abrosz» tündér varázsszere.
Az összes tanári kar (a logika professorának kivételével) a «mensa
ambulatorián» élt. A «vándorló asztal» legrégibb ősintézményeink közé
tartozott. Nem is lehetett akkoriban máskép.
Subrector, conrector, két rector, két leánytanító, mind együtt étkezett
egy közös szobájában a kollégiumnak. Minden nap más háznál főztek a
számukra. Némely házra kétszer is került a sor (de többször nem) egy
esztendőben. A megelőző napon egyházfi uram, nagy elefántcsont
fogantyús, rezes végü spanyolnád botjával megjelent a sorra következő
háznál, bejelentve a háziasszonynak, hogy holnap ide jön a szatyor.
Annak kifogás nélkül mindenki engedelmeskedék. Másnap volt nagy
sütés-főzés a konyhában, mintha névnapi lakomához készülnének. Minden
asszony azon volt, hogy kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigykedtem
gyerek koromban a tanító urakra, mikor a drága jó dorongos fánkot, a
barátfülét a szatyorba pakolták, én meg nem kaptam belőle. Négy fogás
étel került a szatyorba, mely szép fehér sávolyos abroszszal lett
kibéllelve, abba rakták a tálakat, fazekakat, annyi tányért, a hány az
ételszám a vendégekével sokszorozva; evőeszközökről, poharakról az
ecclesia gondoskodott. Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel,
úgy hogy mikor a Szent-András tornyában az utolsó harangszó elkondult,
már akkor a két dárdás ott robogott be a telt szatyorral a kollégium
vaskapuján.
Az előkelő családok természetesen egymagukban állították ki az egész
ebédet, a kisebb tehetségü hivek, hajósok, superek, szekeres gazdák,
fullajtárok, halászok, kertészek, ketten, sőt a szegényebb sorsuak
hárman-négyen is járultak hozzá, felosztva a szomszédok közt a
készítendő ételeket, úgy hogy az egyik szolgáltatta a tejfeles
gombóczlevest, a másik a töltött káposztát, a harmadik a hurkát,
kolbászt, a negyedik az uborkát hozzá. Mikor pedig a halászok küldték az
ebédet, akkor csak kétféle volt: paprikás halászlé, meg turós csusza, de
ez volt az igazi «karácsony».
Így voltak a mi tanítóink ellátva napról-napra, évről-évre a
legizletesebb jó magyar ebéddel, nem volt rá semmi gondjuk, csak a kész
terített asztalhoz kellett hozzá ülniök. Mindenki azt küldte nekik, a mi
legjobb volt a háznál. Meg is voltak vele elégedve.
De legbámulatraméltóbb volt a szatyorhordó dárdások önmegtagadó
abstinencziája, a kik a pompás ételszagot szimatolva, megállhatták, hogy
holmi defraudátióra kinálkozó alkalmat fel ne használjanak, pedig lám a
szatyron nem volt Wertheim-lakat.
Csak egy példátlan esetet jegyez fel a krónika, hogy egyszer a dárdások
az aprószőlős metéltről a piritottját utközben leették. Nem tudom
igaz-e? de ez általánosan elterjedt hirnél fogva soha többet az
asszonyok aprószőlős pirított metéltet a tanítóknak nem küldöttek a
szatyorral.
Hanem hát, mi tűrés tagadás? csak szégyenlendő intézménynek tartottuk
bizony mi ezt a «vándorló asztalt» az ecclesiában. A más felekezeten
levő atyafiak gúnyoltak bennünket, hogy mink egész ecclezsiástól sorba
tápláljuk a tanítóinkat, mégis milyen soványak! Lám ők a maguk
professorainak semmit sem adnak, mégis milyen kövérek! Az igaz, hogy a
derék Benediktinus director negyedfél mázsát nyomott testi alakjában, s
még volt két testvére, mind a kettő benczés igazgató-tanár, a kik még
tekintélyesebb termettel büszkélkedtek. Ellenben az nagy szégyen volt,
hogy a mi tanítóink olyan ösztövérek.
No de majd egyszerre kivágjuk mi a tromfot!
Még egy másik patriárkális intézményünk is volt, az Ur vacsorájához való
kenyér és bor szolgáltatása. Ez is ingyen adományból került ki. Hát
hiszen a mi a kenyeret illeti, az csak könnyü szerrel nyerhető volt a
sütőnéiről hires Komáromban; de sokkal nehezebb állapot volt a borral.
Boros pinczét csak nagy urak tartanak, meg a korcsmárosok. Az utóbbiak
között nem volt kálvinista, az elsőbbek pedig, ha ajándékba adtak bort,
az olyan volt, hogy annak az italából a jámbor hivőnek csakugyan eszébe
jutott Idvezítőnknek ezen mondása: «Éli, Éli! Láma szabaktáni!» melyet
az eczettel való megkináltatás után hallatott.
Hát hogy ha mi, férfi-nemzet, panaszkodtunk volna a miatt, hogy az
urvacsorai aranybillikomból ilyen rabvallató borral kell a mi Urunk
Idvezitőnk emlékét megünnepelnünk, abban nem lett volna semmi
feljegyzésre méltó; ámde az ellenkező fél, az asszonyi nemzet volt az, a
kinek megesett rajtunk a szive: egy szép napon, az én megboldogult
anyámnak a házánál, ki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyültek
össze a város hithű asszonyságai s kiki magával hozván megtakarított
háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, a melynek a kamatjából
azontúl örök időkig igaz hamisítatlan bort lehetett vásárolni a sátoros
ünnepek, az új kenyér és új bor alkalmával osztogatott urvacsorája
számára.
Ezeknek a körülményeknek az előre bocsátása után teljesen érthető lesz,
hogy az én időmben a komáromi kollégium volt a felvidék Mekkája, a hová
nem csak a megyebeli fiatalság, de a szomszéd Pozsonymegye és akkor még
erősen német Fő-Pozsony városának ifju nemzedéke is begyülekezett. Azok
a jeles német fiuk is tanultak magyar nyelvet és igaz hazaszeretetet;
mint a Zsigmondyak és a Grisszák.
A komáromi kis-kollegiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és irók,
a kiknek sorában fölemlíthetem Katonát, Péczelyt, Hetényit, (a hétszer
pályadíjazott akadémikust) Tóth Lőrinczet, Beöthy Zsigmondot, Kalmár
hires prédikátort. Magam sem huzom le a fejemet az asztal alá. Bizony
jól osztották ottan a tudományok égi malasztját s helyet megálló ember
lett ottan még a legutolsó sereghajtóból is.
A «musis positum» épület szellemfénye szétragyogott az egész felvidéken.
De nem csak az volt a nagy érdeme a komáromi kollegiumnak, hogy az
országnak neves tudósokat adott, hanem hogy magának a városnak a
népességét is a legszebb míveltségi fokra segítette. Nem volt olyan
alacsony sorsu ember a gyülekezetben, a ki a Hübnerből a bibliai
történeteket, a Hármas Kis-Tükörből Magyarország földrajzát, történetét,
az erkölcsi élet szabályait, számvetést és a mi fő dolog, a vallástanító
kátét könyv nélkül nem tudta volna. A mi pedig a zsoltárok éneklését
illeti, abban nagy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép
kántus! Harmonia nélkül halottat örök nyugalomra nem kisértek a
temetőbe. Mikor pedig jöttek az egzámentek, azokra a diákok úgy
hivogatták, házról-házra járva a tisztelt publikumot, mint most egy
concertre.
Ekkor jelent meg előttünk a nagyravágyás denevérszárnyu angyala, a kit,
ha jól tudom a gnosztikusokból, Astarothnak hivnak.
Volt minekünk a század elején igen szép templomunk, szemközt a
kollégiummal.
Valahol megirtam én e templom keletkezésének a történetét, mert még
százegy év előtt nem volt ám szabad kulcsos Komárom városában templomot
építeni a reformált hitüeknek.
Százegy esztendeje annak, hogy meg lett engedve.
Akkor a nagy «rácz temető» téren összegyültek a férfiak, asszonyok s
elhozták az összegyűjtött siklusaikat a templomépítésre: a férfiak
levagdalták mentéikről az ezüstgombokat, a mentekötőket, a nők leszedték
arany fülönfüggőiket, kösöntyüiket és násfáikat, s mind egy halomra
rakták. Így támadt az új templom költsége. Valamennyi iparos mind ingyen
dolgozott rajta.
S a templom szép tágas volt, két sor oszloppal a közepén, három nagy
karzattal, pompás orgonával, aranyos szószékkel. Elfért benne ülve jó
kétezer ember. Hiteles számadatot mondok. Bizonyos vagyok felőle.
Grammatista diák koromban én nyertem el a 33 forintos stipendiumot, s
azt nekem a vasárnapi persely gyűjteményében adták át. A perselyben
csupa krajczáros volt: egy krajczárt tett bele a városkapitány és a
koldus egyformán; a koldus is adakozott, csak a katonák voltak
adómentesek. Innen tudom hitelesen, hogy kétezer ember ült a
templomunkban.
S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk
gondolok. A kormányosok és hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék
mentékben, a molnárok világos szürkében, a takácsok füzöldben; és mind
valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól
a másikig érő nehéz ezüst mentekötő lánczczal. Hát még az asszonyi
nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett
kötényekkel; a lányok zsiráf fésükre föltüzött kontyokkal, nagyvirágu
dudoros réklikben a nép pompájának összesége volt az, idegen divatnak
még csak hire sem volt. A ki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt
dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal.
S mikor ez a kétezernyi népség ott abban a fehér templomban egyszerre
fölállt a helyéről s rázendíté az orgonaszó mellett a zsolozsmát: «Im
bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A Te szentidnek gyülekezetibe. A
Te templomodba, Felséges Atya Isten!» Az volt az egekig emelkedő
zengemény!
Hanem hát a nagy templomnak csak egy kis szerény tornya volt három cis,
fis és gis hangu haranggal.
Ekkor jelent meg közöttünk a nagyravágyás pávafarku dæmona.
Azt mondtuk: micsoda? Hát már miért ne építhetnénk mi a templomunkhoz
egy akkora tornyot, mely tiz öllel magasabb legyen a pápistákénál?
Csak ki kellett mondani a nagy szót s mindenki követte.
A város egyetlen kőműves-mesterét megbiztuk a torony tervének
megcsinálásával. Huszonöt öl magas legyen maga a fal. Aztán még egy
tető, mely az arany csillagot az égig emeli. Nincs is annál nagyobb
toronytető a kerek világon.
A költségvetés szerint kikalkulált összeget, ősapáink jeles példája
nyomán, egy hónap alatt összeadta a hivek serege.
Az a torony velem együtt nőtt fel. Együtt láttuk egymást kamaszodni.
Csakhogy én, daczára sürü nagy gyarlóságaimnak, korántsem okoztam annyi
szomoruságot életem adóinak, mint a pajtásom, a nagy torony.
Ősi szokás szerint az építkezés természetesen épen kétszer annyiba
került, mint a mennyire a pallér kiszámitá vala. Az összeadott pénz
elfogyott, mielőtt a fal elkészült volna.
Ekkor aztán hozzányultunk az alapítványokhoz. Beleépítettük a
Töltéssy-fundatiót, a Csejtey-stipendiumokat a kolosszális toronyba. A
Csajághy-alapítványok is mind malterré váltak. Még adósságokat is
vettünk fel a torony kontójára.
A fényes, nagy alapítványok, a melyek a szellem nemesítésére voltak
szánva, mind átváltoztak kővé, fává, rézzé.
A mi szép kollegiumunk fentartására nem maradt több fenn egyetlen egy
patrónusnál. Az az egy utolsó patrónus volt a «szatyor.»
Ezt nem lehetett zálogba bevágni.
Az volt a szerencse.
Már az én «humanissimus» koromban (retor, poéta, logikus) egyesegyedül a
szatyor tartotta fenn a kollégiumot. Ez volt az utolsó dominiumunk,
utolsó fundátiónk, utolsó kapitálisunk.
És a szatyor még mindig fentartotta az iskolát. Hat tanárnak adott
életmódot.
Mindent elprédáltunk a nagy dicsőségért, csak a vándorló asztalunk
maradt meg. Szégyenkedtünk vele: de megéltünk vele.
Mikor aztán a nagy szabadságharcz kitört, a hogy sok más régi dolog
elenyészett, azokkal együtt a kollegium szatyra is elmult.
Most már aztán az én szülő-ecclezsiámnak nincsen kollégiumi szatyra:
hanem iskolája sincsen.
A tanárok, a diákok széjjel mentek, ki erre, ki arra; a szép kollegium
háza elébb kisdedóvó lett, mostan községi elemi iskola. A büszke
felirat: «musis positum» most is ott ragyog arany betüivel a homlokán:
de hová lettek a múzsák?
Az isteni eredetü múzsa, a szüz erényü muzsa, a szent pieridák berkének
istennője senkit sem hevít már; elfoglalta helyét a sziveinkben az a
festett képü, csapodár hetæra, az az utálatos, hazug, szívtelen bálványa
a mai kornak: a politika. Ma csak annak az oltárán áldozunk.
Vajha fölébredne a mi népünkben ismét az igazi, éltető, megtartó nemes
hitbuzgóság, melyet apáink anyáink örökül ránk hagytak, de mely
örökséget mi elvesztegettük.