Mindnyájan emlékezni fogunk az alakjára, a kik az 1848/49-iki
szabadságharcz emlékeinek kiállítását meglátogattuk. A pénztárnál egy
48-as honvéd főhadnagy ült, egyenruhában, mellén a koszorus vitézségi
renddel, fején a trikolor-rózsás csákó; napbarnitott arczán se bajusz,
se szakáll.
Én ez alakot az 1849-iki májusi napokban láttam, akkor még nyalka
«legény» volt, huszár dolmányban, sarkantyus csizmában. Irtam is róla
valami költeményt.
Hanem hát mind annál, a mit költői fantázia kitalál, sokkal érdekesebb
ennek a rendkívüli alaknak az igaz története, a melyhez a hiteles
adatokat ő maga bocsátá kezemre. Ez a két év egy nő életéből «sok» volna
egy regénynek.
«Lebstück Mária» (ez volt a családi neve) Zágrábban született, horvát
szülőktől 1830-ban, a hol az atyja jómódu kereskedő volt. Kora
fiatalságában Bécsbe került, a hol szülőinek gazdag rokonai laktak. A
mint 1848-ban a márcziusi mozgalom megindult, a szabadság mámora a 18
éves leány lelkét is elragadta: miután márczius 13-án és 14-én az ifju
harczosok számára koszorukat füzött, márczius 15-én már nagyobb tettre
szánta el magát. Felcserélte a női öltönyt az aulista egyenruhával, s
puskát ragadva maga is beállt a Giron György vezénylete alatt alakult
«német légióba», később a jogász-zászlóaljba, melynek főparancsnoka
Colloredo gróf, alparancsnoka Koller volt.
Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett
a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő
ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.
Ekkor azzal szabadult meg az üldözés elől, hogy ismét felölté a női
ruháit, s szépen kisétált Bécsből gyalog, letörölve arczáról a
puskaporfüstöt. Eljutott szerencsésen Wienpassingig. A folyamon átvezető
hid le volt hordva. Az innenső parton nem is volt semmi őrség. Csak a
hidkorlát volt meghagyva és egy gerendaszál. Ezen az egy szál gerendán
tornászta át magát a menekülő a tulsó partra.
Ott azonban két magyar nemzetőrre bukkant, a kik vasrudakkal voltak
felfegyverkezve: azok elfogták, mint kémet s bevitték egy faluba s ott
áristomba tették. A biró azonban szabadon bocsájtotta s a leány
folytatta azután az utját feltartóztatlanul Vasváron keresztül Sopronig.
Győrbe igyekezett eljutni, a hol férjnél levő nénje lakott.
Este későn érkezett meg Sopronba s ott a Magyar Király czimü vendéglőbe
szállt meg. Sopronból azonban senkinek sem volt szabad utlevél nélkül
kimenni. Ekkor Görgeynek egy hadosztálya cseltámadást intézett az
osztrák csapatok ellen s a fegyverzajban a menekülő leány, a ki nem félt
már az apró golyók fütyölésétől, se az öregek búgásától, könnyü szerrel
kijutott a városból.
Czenkig folyvást gyalog menekült, itt utólérte egy könnyü cséza, melyen
két uri ember ült, azok megszánták a leányt és felvették a kocsijukra. –
Ők is Sopronból menekültek s Győrbe igyekeztek. Ámde nem volt köszönet a
barátságukban, mert Csornán túl, a mint a befagyott Kis-Rábán át akartak
hajtatni, leszakadt a jég a szekér alatt. Jó szerencse, hogy közel
voltak a honvéd előőrsök, azok kihuzgálták őket a vizből. A leánynak az
öltözete azonban facsaró viz lett s azonnal jéggé fagyott a tagjain. Egy
derék honvédkáplárnak aztán megesett rajta a szive, odavitte az
őrtüzhöz, ráadta a saját köpönyegét, hogy annak az oltalma alatt vesse
le az öltönyeit s takarózzék bele, a míg az őrtüznél megszáradnak a
szoknyái s ismét fölveheti. A pálinkás kulacsával is megkinálta, hogy
felmelegedjék. E jégfürdő után azzal kerülte ki a halálos betegséget,
hogy a mint ruháit ujra fölvehette, nekiindult gyalog az utnak, a sebes
mozgás ismét fölhevíté. Másnap eljutott Győrbe.
Testvérnénje házánál fájdalommal párosult örömmel fogadták, s ott
elmaradhatott volna a rossz napok végéig. Ezt a kis kalandot elfeledte
volna neki a világ.
Ámde ő nem kalandnak tekinté, a mi addig történt vele: teljes lelkét
betölté a szabadságért való rajongás. Midőn harmadnap megtudá, hogy
egykori parancsnoka, Giron őrnagy szintén Győrben van a bécsi német
légióval, odasietett hozzá: az a «fehér hajó» vendéglőben lakott. Az
őrnagy rögtön ráismert a női ruhában a vitéz katonájára: «hozott Isten
öcsécském!» üdvözlé s hozatott számára aulista egyenruhát, adott neki
puskát, kardot. Máriából ismét Károly lett. – Még az nap délben letette
az esküt a háromszinü zászló alatt a «fehér hajó» előtti téren a német
légióval együtt s már két órakor silbakra volt küldve Görgey
főhadiszállása elé a püspöki palotához. Ez volt első szolgálattétele
magyar zászló alatt.
Deczember 26-án kezdte meg Görgey serege a visszavonulást Győr alul.
Bábolna alatt került Károly az első ütközetbe nyilt csatatéren.
Veszteséggel végződő ütközet volt. A bécsi legiónáriusok is
megfutamodtak, daczára a «leány» buzdító szavainak.
A második csatája a csapatjának Tétény alatt volt, Cress könnyü lovasok
és granátosok ellen; az is futással végződött.
A kudarczok nem ábrándították ki a leányt, a szégyen nem oltotta ki a
lelkesedés tüzét. Keresett magának méltóbb társaságot. Budapestre érve,
beállt a tiroli vadászok szabad csapatjába, melyet Szöll Vitályos őrnagy
szervezett. Ez a szabad csapat Görgey hadtestébe lett beosztva.
Ezzel a hadsereggel járta be azt a csodálatraméltó nagy hadműveletet,
melyet Görgey Budapesttől a Bányavárosokon át Baranyiszkóig
végrehajtott. Csikorgó hidegben, folyton kettős tűz között, sehol meg
nem pihenve.
Körmöczbánya mellett volt kemény harczuk az utjokat elzáró ellenséggel.
A harcz komolyságát bizonyítják az áldozatok. Itt esett el Pusztelnik
alezredes s Aulich tábornok hadsegéde, Kemniczer kapitány, a kiket
másnap Körmöczön katonai pompával temetének el. E harczban oly vitézül
tünteté ki magát «Károly», hogy utána nyomban előlépteté őt fővadászszá
a dandárparancsnok, Liptay alezredes. E csata után lett végrehajtva a
magyar fővezérnek egyik legzseniálisabb hadművelete. Mikor az ellenség
már minden oldalról körülfogta s azt hitte, hogy nincs menekülése, akkor
egy bányaalaguton át kisiklott a vasgyürü alól s az ellenség lába alatt
került annak a háta mögé. Ez alaguti menekülésben is részt vett Károly a
tiroli szabad csapattal.
Innen aztán folytonos harcz között tovább föl északnak, Beszterczebányán
keresztül. A város már fel volt gyujtva, a lángokon és fegyvertüzön
keresztül kellett utat törniök előre. Arra következett a fáradságos
hegyi ut a Stureczen keresztül. Rózsahegynél éjjeli támadást vertek
vissza, mely 11 órától virradatig tartott egy téli éjszakán.
Végre Késmárkon egy pihenő napot tartottak. A késmárki lelkes honleányok
a honvédek tiszteletére tánczvigalmat rendeztek. S mikor legjobban
rakták a csárdást, megdördült az ágyú. A közel Béla város felől támadt
az ellenség: a tánczból a fegyvertánczba kellett rohanni. S ott hangzott
aztán az igazi «három a táncz», az ellenség háromszor is elkiáltá «hogy
volt, hogy?» de végre is csak ő fáradt bele: kivilágos kivirradtig
tartott a mulatság.
Erre következett azután a branyiszkói nap. A tiroli lövészek itt is
vitézül harczoltak Guyon tábornok alatt. Éjféli egy óra volt, mikorra a
szorost elfoglalták s a hegytetőn kitüzték a zászlót. Eperjesen
megpihentek 24 óráig. Kassán Görgey a branyiszkói ütközetben
elesettekért nagyszerű rekviemet tartatott s ez alkalommal az a fátum
érte Károlyt, hogy az elvonulásnál épen Görgey előtt elnevette magát a
fölött, hogy a hadvezérnek ki volt szakadva mindkét könyökén az
egyenruhája. (Nem ért rá befoldoztatni.) Ezért a discziplina-sértésért
Károlyt a parancsnoka 8 órai kurtavasra büntette s egyuttal elmaradt
Károly a nagy bálról, melyet a kassai hölgyek adtak a honvédeknek. Pedig
Károly már ekkor tiszt számba ment, ha még nem volt is a neve a
«Közlönyben». Miskolczon már azzal a megbizással tisztelték meg, hogy
200 hadifoglyot szállítson Debreczenbe, a mit ügyesen végre is hajtott.
Debreczenben azonban, a midőn a foglyokat átadá, a vendéglőben
összegyült katonatisztek egyike ráismert: «hisz ez Mari kisasszony!»
Valaha a bécsi rokonoknál udvarolt a leánynak: onnan emlékezett rá.
Tagadni nem lehetett. Annál szivesebb volt a bajtársi üdvözlés. A
tisztek egy albumot szereztek s abba beleirták az emlékmondataikat
«Károlyhoz». Hová lett ez az album?
A kápolnai ütközetben derék osztályrész jutott a tiroli szabad
csapatnak. A végzetes visszavonulásnál egy vértes század megrohanta a
lövészeket. Ezek az országuton tömeget képezve fogadták a rohamot. A
nehéz lovasság szétrobbantá a gyalog csapatot. Ennek egy része elesett,
a többi elfogatott vagy elfutott a sömlyékbe. Károly egyedül futott
tovább az országuton, fegyverét el nem dobva kezéből. Három kurazir
utána vágtatott, szörnyen szidalmazva és fenyegetve, ha meg nem áll.
Egyszer aztán megállt. Egy vén fűzfához jutott: a mögé megvonult. Háta
mögött mély süppedék, a melybe a lovasok nem kerülhetnek. E védő
menedékből jó czéllövő fegyverével kettőt lelőtt a lovasok közül, a
harmadik megfordult és elvágtatott. Mikor aztán a magyar hadsereg ismét
összeszedközött, Ott kapitány, ki a jelenet szemtanuja vala, odavezeté
Károlyt a fővezér Dembinszky elé, a ki e szavakat intézte hozzá:
– Fiatal ember! Legyen ön mindig ilyen vitéz. Ön ma az arany kardbojtot
szolgálta meg. S rögtön kinevezte alhadnagygyá.
Károly összeszedte a szétrobbantott tiroli lövészek maradványát s
legközelebbi hőstette az volt, hogy ezeknek az élén Verpelétnél egy, az
ellenségtől megszállt majorlakot megostromolt és elfoglalt. Hanem ennél
az ostromnál, a kik élve maradtak is, majd mind sebet kaptak. Maga
Károly is keresztül ment a vérkeresztségen, egy golyó a fejét horzsolta.
Maga is sebesülten, bekötött fejjel, nem ment a tábori kórházba, hanem
egy sebesült szállítmányt kisért Tisza-Füredre. Mire onnan visszakerült,
nem talált rá többé a vadászcsapatjára. Ekkor megirigyelte a huszár
életet. Hiába! Csak a magyar huszár az igazi Hadúr katonája. Ez volt
tetőpontja az ábrándjainak. És ezt is elérte. Görgey Gáspár tábornokhoz
küldte őt, a ki Károlyt a Miklós-huszárok közé osztá be. Nyalka huszár
volt! Már akkor mindenki tudta, hogy leány. Tizenkilencz esztendős
leány, mint huszárhadnagy. Még férfinak is gyermek volna – a mai
világban!
Érzékeny volt a búcsuzása attól a néhány bajtárstól, a ki még a tiroli
lövészcsapatból fenmaradt. Hatvannál talált rájuk s részt vett velük a
hidon folytatott szuronycsatában, a hol ő maga is egy szuronydöfést
kapott a jobb kezébe, századosa pedig, az athletai termetű Braun,
elesett. Ennek a holttestét Gyöngyösre vitték, ott temették el. Károly
sebesült kezével koszoruzta meg a hős sírját.
Alig hogy a sebe behegedt, felvette a huszár egyenruhát a miskolczi hadi
állomáson, de a hozzávaló kardot, sarkantyút és paripát csak Tokajban
kapta meg s már ugyanazon a napon derék rohamra szállt a rakamazi
pontonhidon az ellenséges lovassággal, s onnan visszatérve Tokajba,
(saját szavai szerint) erősen udvarolt lóhátról a szép hölgyeknek. Az is
csodálatra méltó, hogy egy leány, a ki először ül lovon, olyan biztosan
ura tudjon maradni a nyeregnek, kantárnak és a kengyelnek, meg a
lovassági nehéz kardnak, hogy rögtön rohamra mehessen s lovas harczban
verekedjék; ehhez valami őserejű dæmoni temperamentum segítheté; de hát
ilyesmi nem volt ritkaság; hanem hogy azután még a szép hölgyek előtt is
képes legyen lóháton a nyalka ficzkót adni: ehhez már virtuozitás
kellett.
Innen Szolnokig masiroztak a Miklós-huszárok. Károlyt Wagner
tüzér-őrnagy mellé rendelték nyargoncznak. Kitünő lovasnak kellett hát
lennie, mert a nyargoncz tiszte árkon-bokron, sömlyéken keresztül
vágtatni czél felé. Szolnokon azzal bizta meg a dandárnok, hogy 23
szekér lőport és töltényt szállítson el Komárom várába. A szállítmány
fedezetéül adtak mellé egy öreg tűzmestert, meg egy csapat guerillát. Ez
az útja is a kalandok egész sorozata. Folyást ellenséges portyázó
csapatok elől bujdokolva, azokat Gödöllőnél, Vácznál, Ipolyságnál
szerencsésen kikerülte, végre Léva alatt, szemközt jövő menekülök azzal
a rémhírrel tartóztatták fel, hogy az erdőn átvezető mély utat a
császáriak elfoglalták. Erre a riadalra a fuvarosok kifogták a lovaikat
a szekerekből, ezeket ott hagyták, maguk elnyargaltak; a kisérő
guerillák is elszeleltek, a fiatal hadnagy egyedül maradt ott a vén
tűzmesterrel. Ezt otthagyta a szekereket őrizni, maga visszanyargalt
Ipolyságra, ott új lovakat rekvirált s derekabb legényeket a
megfutottaknál, s azokkal aztán szerencsésen elvitte a lőszeres
szekereit Szentpéterig, a hol rátalált Gáspár tábornokra. Az öreg nagyon
megdicsérte s pecsétes levelet adott át neki Görgey fővezérhez, a ki már
akkor Komárom alatt állt a derék sereggel. Négy huszár lett fedezetűl
rendelve a szekerek mellé. Hajnalban érkeztek meg Komáromba, a hol
Károly átadta a sürgönyt Görgeynek. Az nap délben volt a csillagsáncz
ostromában kifejlett vérengző ütközet.
Még azon a napon kinevezé Mészáros Lázár hadügyminiszter Károlyt
főhadnagynak.
Komárom felszabadítása után Budapest alá vonult a magyar derékhad.
Károlyt I** tüzérőrnagy mellé osztották be, ki a Gellérthegyen működő
bombavető mozsár-telep főparancsnoka volt.
Ha költeményt irnánk, előidézhetnők emlékezetünkből azokat a csodás
májusi éjszakákat, a midőn a szép csillagos égen szálltak erre, szálltak
arra a vérveres csillagok, sziporkázó tűzfarkot húzva maguk után
(paródiái a titokteljes tűzmeteoroknak), a hol lecsaptak, földrengető
dörgést s villámlobbanást támasztva. A hegyekről lőtték a várat, a
várból pedig Pest városát. Közbe pedig hangicsáltak a fülemilék. A
tűzokádó Gellért ormán játszódott le az idyll. A fiatal huszárfőhadnagy
itt kapta a legveszélyesebb sebet: nem a Károly, hanem a Mária; a szivén
kapta a sebet; szerelmes lett a hősi tüzér-parancsnokba.
Maga is megijedt e mámorító szenvedélyétől, s hogy véget vessen neki, a
halálnak rohant. Hajh, abban a régi időben de sok szerencsétlen
szerelmes találta meg az igazi módját a szívgyógyulásnak – tűzzel:
nekirohant a golyózápornak. Május 20-án éjjel Károly Mária besorakozott
az önkénytesek csapatjába, a kik vállalkoztak a Ferdinánd-kapunál
ostromlábtókon felhatolni a vár bástyafokára. Ebben a hősvállalatban is
részt vett; nem találta fel a halált. Hanem feltalálta a helyett a
boldogságot. Szerelme viszonozva lett. Egy tábori lelkész rendbehozott
mindent. Három hétig tartott a kivivott Buda várában a mámor: a szerelem
és a diadal mámora. Az idő rövidségét kipótolta a szerelem és diadal
nagysága.
Hanem ez a boldogság sehogy sem illett össze a huszárfőhadnagyi
egyenruhával. «Egy egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.» Károly
lemondott a kivivott férfi név dicsőségéről, azért, hogy asszony
lehessen. (Mégis csak az asszony az erősebb!)
Ámde nagyon elszámította a dolgot, a midőn azt képzelé, hogy a katonai
kötelékből csak így könnyedén ki lehet bujni egy – népviselet
felöltésével. Egy tánczvigalomban, a hová ő is vesztére elment, ráismert
egy tüzérkapitány M**y.
– Nini! hisz e hölgy valamikor a mi ütegünknél szolgált, mint
huszártiszt!
E szóra rögtön elfogták s a József Bastion üregébe zárták. A
főparancsnok itélete szigorú volt: «akár kém, akár szökevény az álruhába
öltözött, főbe kell lövetni!» 48 óráig volt siralomházban.
Ez alatt azonban I** őrnagy és Sebess térparancsnok Kossuthoz siettek s
elmondva előtte a regényes igaz történetet, kieszközölték tőle a
kegyelmet, de azzal a föltétellel, hogy Károly vessen véget az egész
idyllnek; vegye fel ujra az egyenruháját, s menjen vissza a zászlója
alá.
Ekkor már elkezdődött a visszavonulás. Pestről Dorosmáig meg sem álltak.
Ott a támadó ellenség kényszeríté őket Szegedre huzódni. Folytonos
csaták közben vonultak Lugosig, onnan Facsetra, a hol az ellentől
üldözve, átusztattak a Béga vizén. Itt végre elfogták őket s Aradra
vitték. A magyar fogoly tisztek a kaszamatákba zárattak. A várparancsnok
túlszigorú ember volt. Egy éjjel a lakosztálya alatti kaszamata
felrobbant s a szobájából kirohanó generális belezuhant a tátongó
mélységbe, a honnan a fogoly magyar ezredes, Szatmáry, hozta ki még
élve; de a várparancsnok nem sokára sebeiben meghalt. Utánna Thun gróf
jött Aradra. Ez emberségesebben bánt a foglyokkal. Megtudva, hogy
«Károly» tulajdonképen «Mária» és hogy áldott állapotban van, kibocsátá
őt a börtönből s megengedé neki, hogy magánszállást fogadhasson a városi
mérnök, Herr Ádám urnál, katonai őrizet alatt. Innen felszállíták Pestre
a Neugebäudeba, a katonai felebbezési törvényszék elé, a hol Reuschl
alezredes-auditor és Katzel felebbezési tanácsnok kihallgatták s azzal
ismét visszaküldték Aradra. Ott volt ismét katonai felügyelet alatt, míg
el nem jött az idő, hogy az új várparancsnoknak bejelentse a fogoly azt
az indokolt kérelmét, miszerint szintén fogoly «férjét» bocsássa ki egy
napra, hogy ujszülött fia keresztelőjét megülhesse. A várparancsnok
teljesíté a kérelmet s a két fogoly, apa és anya, együtt ünnepelhették
meg fiúk keresztelőjét, két tüzérkáplár volt a keresztapa.
Három hónap múlva aztán a nőruhába öltözött foglyot Pestre vitték s
innen Zimonyba szállították, onnan két katona kiséretében Sziszekre
vitték, ahol aztán tudtára lett adva, hogy már most alá is út, fel is
út! mehet szabadon, a hová tetszik – a horvát földön.
Egyenesen hazament a szülői házhoz Zágrábba.
El lehet képzelni azt a jelenetet, mikor a katonai hírrel koszorúzott
leány egy kis csecsemővel a karján belépett az elhagyott otthonba.
Anyja, nővérei örömmel fogadták a megtértet; ámde volt egy bátyja, a ki
az osztrák hadseregnél szolgált s Lombardiában harczolt Radeczky alatt,
ez kegyetlen dühbe jött, midőn meglátta a hazatérő nővért; szidalmakkal
halmozta el s ki akarta dobni gyermekestől a házból. De az anyai
szeretet győztes maradt, a fiú haragját lecsillapították s
engesztelődésre fordították a szenvedő nővér iránt.
De nem olyan könnyen ment az engesztelés a zágrábi lakósságnál. A hol
Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták,
luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz
s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s
akkor azt mondta neki, hogy «honfitársainak semmi okuk sincsen ezért
gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt
egy nő, a ki a vitézség mezején ily hirnevet tudott kivívni». S azonnal
kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi
parancsot, melyben szigoruan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden
bántalmazása.
Itt azután három évig maradt Mária; de ismét visszakivánkozott
Magyarországra s Győrbe ment lakni, a hol első házassága formahiba miatt
felbontatván, ujból férjhez ment Pasché Gyulához, ki szintén hadnagy
volt a szabadságharcz alatt, s élt vele zavartalan boldog házasságban 21
esztendeig, midőn férje meghalt.
Most itt lakik Új-Pesten a fiánál. Szegény sorban van és beteg. Nem
panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem kéreget,
nem dicsekszik az érdemeivel; csendesen megvonul.
Én sem indítok meg érette országos irgalmat, csupán annyit mondok, hogy
talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetreméltó
alakját a szabadságharcznak nem hagynák élte alkonyatán nyomorban
elveszni.[3]