VII. KÉTSZER KETTŐ «UGY IS» NÉGY.

A sonnenburgi kastélyban nagy ünnepségeket tartottak. A kis Maximilian

herczegnek a hatodik születésnapja volt.

A fiucska épen egy súlyos betegségből gyógyult fel. Olyan járványból,

mely a gyermekekre nézve a legveszélyesebb.

Henrik, fiának e betegsége alatt, gyakran közel volt hozzá, hogy

elárulja magát.

Három doktor járt a kastélyba; de mind a háromnak sem volt annyi

tudománya, mint ő neki: az uj kor adeptusának.

Csak hallgatta a disputáikat a consilium szobájában; kedve lett volna

közbe kiáltani: charlatánok vagytok mind a hárman. Méregkeverők!

Ignoransok. Én tudom a diagnosist, nem ti!

El kellett temetnie a tudományát.

Egy-két kicsiny labdacs, a mit hasonszenvi dobozkájában hordott, rögtön

elenyésztette volna a gyermek baját.

Nem adhatta be neki. Nem volt szabad a gyermekét megmentenie. El kellett

néznie, hogy pancsolják, hogy gyötrik a gyermekét – a kollégái. Nem volt

szabad elárulnia, hogy ő orvos. Hol a diplomád? Az Klausner Henrik

nevére szól.

És erősebb volt nála az önszeretet, mint az atyai szeretet. Hallgatott.

S nézte hidegvérrel a fiának a kínlódását.

Elvégre is a természet és az anya imádsága fordított a súlyos nyavalyán.

A kis Maximilian, daczára a háromféle gyógykezelésnek, felgyógyult. Épen

a születésnapja volt, a midőn meg lett neki engedve, hogy kimehessen a

szabadba.

Ezt a napot családi ünnepül ülték meg a kastélyban. A lakomára eljöttek

a nagyszülők, Sonnenburg herczeg a nejével együtt. A lakoma egész

ünnepélyes csendben folyott le végig. Idegen vendégek nem voltak

hivatalosak.

A lakoma vége felé, midőn épen a boldogságtól ragyogó arczu apa felállt,

és pezsgőtől habzó poharát felemelé, hogy elsőszülöttének egészségére

áldomást igyék: az udvarmester bejött az előteremből s valamit sugott az

ifju herczegnő fülébe.

Ingola az első pillanatban haragosan huzta össze a szemöldeit. Hanem

aztán ismét jóságos mosolyra derült ki az arcza.

– Nem! Ma nem gyülölök senkit. A mai napon a halálos ellenségemnek is

megbocsátok. Hadd jőjjön be…

De a mint a bejelentett látogató belépett az ajtón: annak a láttára a

férjnek kiesett a kezéből a felemelt áldomáspohár; ő maga lerogyott a

székébe.

Klausner Gottlieb volt a látogató; ő jelent meg a lakoma termében a maga

egyszerü fekete talárjában.

Odament egyenesen a fiához s annak a vállára téve izmos kezét, felrázta

azt zsibbatag kábultságából.

Az öreg Sonnenburg herczeg rákiálta a papra:

– Mit akar ön Moszkowszky Kázmér gróffal?

A lelkész száraz, szomoru hangon válaszolt.

– Ez az ember itt nem Moszkowszky Kázmér gróf; hanem az én fiam:

Klausner Henrik: – áruló, – csaló, – tolvaj…

Aztán halkan mormogta a fiához.

– Állj fel és kövess!

Henrik gépiesen fölállt az asztal mellől, s engedé a kezét megragadtatni

az apjától.

Ingola herczegnő rémülten sikolta fel:

– A férjem! Mit akar ön a férjemmel?

A lelkész hátrafordult, s kinyujtott hosszú, száraz karjával odamutatott

a vele jött másik látogatóra, a ki addig, a míg be nem lőn jelentve,

csak úgy támaszkodott az ajtófélfához.

– Önnek a férje, Sonnenburg herczegnő, ott áll! Az a Moszkowszky Kázmér

gróf, a kinek ön hitvestársa.

Az ajtóban álló alak a Szibériából hazatért számüzött volt. Nyomortól,

szenvedésektől megtört alak, sürü haja és hosszu szakálla korán

megszürkülve; arcza sovány és fakószinü, idő előtti redőkkel vénítve;

termete meggörnyedt, kezei fagytól veresek, nehéz munkától kérgesek.

Így, így néz ki a délczeg sztarosztafiu, hét esztendei szibériai iskola

után…

E rémalak láttára Henrik gyorsan felkapott egy kést az asztalról; de az

apja még gyorsabban észrevette azt, s kicsavarta a kezéből, mielőtt

Henrik a saját torkát elvághatta volna vele.

– Ohó! fiam! Ezt nem rójuk le olyan könnyen. Nektek vissza kell

cserélnetek. A roskolnik fegyenczgubája emberére vár! A te neved 13579.

Könnyen megtarthatod: páratlan számok egyenes sorban. Elődöd hét évig

viselte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a csere valóban megtörtént.

Mind az osztrák, mind az orosz kormányok megegyeztek abban, hogy a világ

előtt ezt a botrányos csalást el kell titkolni, mely kettőt a két ország

legelőkelőbb családjai közül tönkre tett volna.

Maguknak az érdekelt családoknak is kényszerüleg bele kellett a keserü

reparaturába egyezni.

Kázmérnak az alatt a föltétel alatt lett visszaadva a birtoka, hogy

Ingola herczegnőt elismeri hitvesének; a herczegnő is kénytelen volt őt

férjeül fogadni, hogy a fiai számára az ős családi nevet s a törvényes

öröklési jogot megmentse. Együtt mentek el Bielistokba. S éltek aztán, a

hogy tudtak, örömtelenül, kerülve a világot s elzárkózva mindenki elől.

A férjet és a nőt nem látta soha senki együtt.

Henriket pedig elvitték a Jeniszei mellé: bedugták abba a jurtába, a

melyet a 13579-ik roskolnik épített magának és a pereputyjának s neki

adták az elődje szántóvető szerszámait, szánkóját és iramjait – és a

szamojéd feleséget.

Hát így is kétszer kettő négy!

És az öreg sztaroszta még azután hosszu ideig élt. Meg kellett érnie,

hogy a Moszkowszky nevet viselő gyermekek elhaltak; a Maximilian, és a

Szaniszló is: a családnév elmult. – Új ivadék nem következett utánuk.

Hanem a «Pomszta» meg a «Váda»; – azok megmaradtak. Az igazi testéből és

véréből származott unokák! Azoknak az ivadékai most is népesítik a

Jeniszei rónáit s igen szorgalmas parasztok váltak belőlük.

Őszi fény: Ujabb elbeszélések · 第 21 / 142 题