A sonnenburgi kastélyban nagy ünnepségeket tartottak. A kis Maximilian
herczegnek a hatodik születésnapja volt.
A fiucska épen egy súlyos betegségből gyógyult fel. Olyan járványból,
mely a gyermekekre nézve a legveszélyesebb.
Henrik, fiának e betegsége alatt, gyakran közel volt hozzá, hogy
elárulja magát.
Három doktor járt a kastélyba; de mind a háromnak sem volt annyi
tudománya, mint ő neki: az uj kor adeptusának.
Csak hallgatta a disputáikat a consilium szobájában; kedve lett volna
közbe kiáltani: charlatánok vagytok mind a hárman. Méregkeverők!
Ignoransok. Én tudom a diagnosist, nem ti!
El kellett temetnie a tudományát.
Egy-két kicsiny labdacs, a mit hasonszenvi dobozkájában hordott, rögtön
elenyésztette volna a gyermek baját.
Nem adhatta be neki. Nem volt szabad a gyermekét megmentenie. El kellett
néznie, hogy pancsolják, hogy gyötrik a gyermekét – a kollégái. Nem volt
szabad elárulnia, hogy ő orvos. Hol a diplomád? Az Klausner Henrik
nevére szól.
És erősebb volt nála az önszeretet, mint az atyai szeretet. Hallgatott.
S nézte hidegvérrel a fiának a kínlódását.
Elvégre is a természet és az anya imádsága fordított a súlyos nyavalyán.
A kis Maximilian, daczára a háromféle gyógykezelésnek, felgyógyult. Épen
a születésnapja volt, a midőn meg lett neki engedve, hogy kimehessen a
szabadba.
Ezt a napot családi ünnepül ülték meg a kastélyban. A lakomára eljöttek
a nagyszülők, Sonnenburg herczeg a nejével együtt. A lakoma egész
ünnepélyes csendben folyott le végig. Idegen vendégek nem voltak
hivatalosak.
A lakoma vége felé, midőn épen a boldogságtól ragyogó arczu apa felállt,
és pezsgőtől habzó poharát felemelé, hogy elsőszülöttének egészségére
áldomást igyék: az udvarmester bejött az előteremből s valamit sugott az
ifju herczegnő fülébe.
Ingola az első pillanatban haragosan huzta össze a szemöldeit. Hanem
aztán ismét jóságos mosolyra derült ki az arcza.
– Nem! Ma nem gyülölök senkit. A mai napon a halálos ellenségemnek is
megbocsátok. Hadd jőjjön be…
De a mint a bejelentett látogató belépett az ajtón: annak a láttára a
férjnek kiesett a kezéből a felemelt áldomáspohár; ő maga lerogyott a
székébe.
Klausner Gottlieb volt a látogató; ő jelent meg a lakoma termében a maga
egyszerü fekete talárjában.
Odament egyenesen a fiához s annak a vállára téve izmos kezét, felrázta
azt zsibbatag kábultságából.
Az öreg Sonnenburg herczeg rákiálta a papra:
– Mit akar ön Moszkowszky Kázmér gróffal?
A lelkész száraz, szomoru hangon válaszolt.
– Ez az ember itt nem Moszkowszky Kázmér gróf; hanem az én fiam:
Klausner Henrik: – áruló, – csaló, – tolvaj…
Aztán halkan mormogta a fiához.
– Állj fel és kövess!
Henrik gépiesen fölállt az asztal mellől, s engedé a kezét megragadtatni
az apjától.
Ingola herczegnő rémülten sikolta fel:
– A férjem! Mit akar ön a férjemmel?
A lelkész hátrafordult, s kinyujtott hosszú, száraz karjával odamutatott
a vele jött másik látogatóra, a ki addig, a míg be nem lőn jelentve,
csak úgy támaszkodott az ajtófélfához.
– Önnek a férje, Sonnenburg herczegnő, ott áll! Az a Moszkowszky Kázmér
gróf, a kinek ön hitvestársa.
Az ajtóban álló alak a Szibériából hazatért számüzött volt. Nyomortól,
szenvedésektől megtört alak, sürü haja és hosszu szakálla korán
megszürkülve; arcza sovány és fakószinü, idő előtti redőkkel vénítve;
termete meggörnyedt, kezei fagytól veresek, nehéz munkától kérgesek.
Így, így néz ki a délczeg sztarosztafiu, hét esztendei szibériai iskola
után…
E rémalak láttára Henrik gyorsan felkapott egy kést az asztalról; de az
apja még gyorsabban észrevette azt, s kicsavarta a kezéből, mielőtt
Henrik a saját torkát elvághatta volna vele.
– Ohó! fiam! Ezt nem rójuk le olyan könnyen. Nektek vissza kell
cserélnetek. A roskolnik fegyenczgubája emberére vár! A te neved 13579.
Könnyen megtarthatod: páratlan számok egyenes sorban. Elődöd hét évig
viselte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S a csere valóban megtörtént.
Mind az osztrák, mind az orosz kormányok megegyeztek abban, hogy a világ
előtt ezt a botrányos csalást el kell titkolni, mely kettőt a két ország
legelőkelőbb családjai közül tönkre tett volna.
Maguknak az érdekelt családoknak is kényszerüleg bele kellett a keserü
reparaturába egyezni.
Kázmérnak az alatt a föltétel alatt lett visszaadva a birtoka, hogy
Ingola herczegnőt elismeri hitvesének; a herczegnő is kénytelen volt őt
férjeül fogadni, hogy a fiai számára az ős családi nevet s a törvényes
öröklési jogot megmentse. Együtt mentek el Bielistokba. S éltek aztán, a
hogy tudtak, örömtelenül, kerülve a világot s elzárkózva mindenki elől.
A férjet és a nőt nem látta soha senki együtt.
Henriket pedig elvitték a Jeniszei mellé: bedugták abba a jurtába, a
melyet a 13579-ik roskolnik épített magának és a pereputyjának s neki
adták az elődje szántóvető szerszámait, szánkóját és iramjait – és a
szamojéd feleséget.
Hát így is kétszer kettő négy!
És az öreg sztaroszta még azután hosszu ideig élt. Meg kellett érnie,
hogy a Moszkowszky nevet viselő gyermekek elhaltak; a Maximilian, és a
Szaniszló is: a családnév elmult. – Új ivadék nem következett utánuk.
Hanem a «Pomszta» meg a «Váda»; – azok megmaradtak. Az igazi testéből és
véréből származott unokák! Azoknak az ivadékai most is népesítik a
Jeniszei rónáit s igen szorgalmas parasztok váltak belőlük.