Hát ez a világ sorja! Mondá magában Klausner Henrik, mikor amaz
emlékezetes tánczmulatságból magányos szobájába bezárkózott. Én senki
sem vagyok: – meg nem látott, észre nem vett alak vagyok; – üres levegő,
a kin keresztülnéznek: – társaságban a cseléddel egyenlő vagyok: – egy
asztalnál ülök a nagy kutyával: – az udvari bolondnak játékbábja vagyok:
– ha megemlítenek, akkor kikaczagnak: – nekem szánják a szamojéd herczeg
leányát; s a szép leány a nyelvét mutatja, ha tánczra hivom! – Miért? –
Mert a nevem csak Klausner Henrik, s a czimem csak doktor! – «Téged»
pedig mindenki ölelget, csókolgat, magasztal: – te rád poharakat
köszöntenek; – te viszed az ország zászlóját; – te rád vár a sztarosztai
hivatal; – te kezded a tánczot. Neked minden szabad. Téged imádnak a
hölgyek. Jobb kézzel elviszed a bécsi herczegkisasszonyt, bal kézzel meg
az én szeretőmet. – Miért? – Mert tégedet Moszkowszky Kázmérnak hínak s
a neved előtt van egy nemesi czím. – Hátha cserélnénk? – Aztán mennél te
a szamojéd princzesszhez s vennéd azt feleségül! A «Kaczamajkát».
Akkor főzte ki ezt a dæmoni tervet.
Legelőször is kiravaszkodta, hogy a sztaroszta küldje el a fiát
Szentpétervárra. A külföldi egyetemeken gyakran érintkezett azokkal a
democrata orosz ifjakkal, a kik a nagy ligához tartoztak, melynek terve
volt, Sándor czárt a trónról letenni, s helyébe Constantin nagyherczeget
ültetni, s aztán Oroszország tartományaiból, és Lengyel, Magyar és
Oláhországból, egy confœderált alkotmányos birodalmat alakítani. E
tervnek oszlopai voltak az orosz főnemesség legelőkelőbb tagjai.
Henrik bizonyosra vette, hogy ha Kázmér Szentpétervárra felkerül, ő is
bele hagyja magát sodortatni ebbe a szövetségbe. Minden szabad és nemes
eszméért hevülő lelke nem fog ellenállni a csábításnak, mely annál
erősebb, mert a legtermészetesebb forrásból ered: a szabadságért rajongó
lengyelnek a hazája iránti szerelméből: a neki szánt szerep betölti
nagyravágyását. Ő lesz a felszabadított Volhynia vajdája. Az ő kezében
lesz a zászló, melyen a grodnói bölényes czímer lobog. Születése,
rangja, gazdagsága kinálják meg a vezéri szereppel. Lehetetlen, hogy el
ne fogadja.
Mikor aztán az összeesküvés annyira megérett, hogy a kitörés napja is ki
lett tüzve: a forradalmi bizottság Kázmért felhatalmazá a felkelés
szervezésére a volhyniai tartományokban. Kázmér és Henrik e czélból
utaztak haza Bielistokba.
A szentpétervári fölkelés azonban első fellobbanásában elfojtatott.
Hasztalan hitették el az orosz katonákkal, hogy «Constitutio» annyit
jelent, mint Constantin nagyherczegnek a felesége: – a czár még is csak
kedvesebb maradt előttük, mint az asszonyság.
Most azután mind azoknak, a kik a tartományokban szervezték az általános
felkelést, menekülni kellett, a míg nyitva a határ.
Ekkor Henrik elárulta a barátját Eskimoffnak, a grodnói kormányzónak.
A határon utólérték őket az üldöző kozákok.
Ezeknek azonban csak Kázmér elfogására volt parancsuk. A doktort
engedték tovább futni.
Kázmér azzal az elővigyázattal élt, hogy minden iratot Henrikre bizott:
azokat is, a melyek őt vádolhaták, a comité meghatalmazásait, a
forradalmi szervezést, de az ajánló leveleit is atyjától a bécsi
főurakhoz, Sonnenburg herczeghez. Ő nála nem találtak semmit.
A compromittáló iratokat azonban Henrik a legelső postaállomásról
megküldte Eskimoffnak. Egyuttal a Kázmér tudori oklevelét is.
Ő maga pedig folytatta az utját Bécs felé akadálytalanul. A császári
metropolisba megérkezve, mindenütt, a hová Kázmér ajánló levelei
szóltak, úgy mutatta be magát, mint Moszkowszky Kázmér grófot. Finom,
előkelő megjelenése, mívelt társalgása, nagy ismeretei lehetővé tették
az alakoskodást. A sztarosztával és annak egész környezetével, de
különösen Kázmérral való ismeretsége birtokába helyezé őt a legbensőbb
családi titkoknak, a mik ámító szerepét igazolták. A herczegkisasszony
szívét is teljesen meghódítá lovagias odaadásával: a messze kézből
kötött házasság valódi szerelmi viszonynyá vált közöttük. A mellett az
udvari körök pártfogását is kiérdemelte. Részt vett a Carousselekben.
Pénze volt hozzá elég, hogy rangjához illő pompával léphessen föl. A
lovagjátékokban szerzett érdemek sikeresebbek, mint a miket a
hadjáratban szereznek. Gyorsan lépett a rangfokozat lépcsőjén. Bőkezű
volt: (a sztaroszta pénztára győzte). Rövid időn a császárváros
legünnepeltebb, legirigyeltebb alakja lett az ál-Moszkowszky gróf.
Semmitől sem lehetett tartani. – Ebben az egész országban senki sem
ismerte Klausner Henriket. Ki az? Egy semmi! üres levegő. A ki látta,
sem látta meg. A csalásnak nem lehet kiderülni. A vén sztaroszta Bécsbe
le nem jön Bielistokból semmi vágy miatt; mert azt a potroha és a
köszvénye nem ereszti. Ő maga feleségestől nem mehet Oroszország határán
keresztül az apja látogatására, mert összeesküvő volt, számkivetésben él
s még ha amnesztiát kapna is: a lengyel menekültnek jól áll, ha az
oroszt gyülöli s tájékára sem megy.
És maga az igazi Moszkowszky Kázmér! No annak jó okai vannak Bécsbe nem
jönni. Az, ha a rámért kancsukaütések alatt meg nem halt, élethosszig
számüzve van a szibériai bányákba, vagy a végtelen hómezőkbe, s a míg a
jó barátja a fényes császárvárosban ugratja a paripáját a lovagjátékok
köröndjén, vezeti menuettet tánczolni a grófnőket a bálban, fogadja az
üdvözlő küldöttségeket s üríti a vadpoharat a czimborákkal a nevenapján,
éli a paradicsom napjait a világ legszebb hölgyének karjaiban, válogat
az aristocraticus nevek között az uj szülöttei számára: az alatt a
«névtelen ember» a kitől elvették a családi nevét, adtak neki egy
számot, a mit a kosokjának a hátára festettek: 13579. No hát a 13579-ik
roskolniknak van oka miért nem jönni Bécsbe! Nagy darab szikla az, a mit
keresztül kell vágni az arany telér után. S ha onnan kibocsátják,
elviszik még nagyobb Szibériába, a vadászok koloniájába; ott sok
nyestet, nyusztot kell neki összelőni, a mig kiérdemli, hogy megengedjék
neki valahol letelepedni a folyamok mentén, a hol szántson-vessen s
törje a tenyerét egészséges munkában: télen timárolja az irhabőrt,
faragjon emberformára tengerikutya-fogakat a samojédek számára
balitának. Talán feleséget is kap a sátorozó nomád törzsek szép fajából:
kurtaczombu, szélesképü, fókaszáju szépséget; majdan családi örömöket is
élvez. Keres az uj princzek számára nevet: de – nem a kalendáriumban,
nem a góthai almanachban. A roskolnik meg a szamojéd nő porontyait nem
mártja a pap a medenczébe: azok csak nevet kapnak az apjuktól:
«dobrocz», – «miloszcz» (jóság, szeretet) ha leányok; «pomszta» – «váda»
(boszú, vád) ha fiuk.
Az igazi Moszkowszky Kázmér jól el van téve!
De hátha egyszer a fehér czárt megszállja valami szelid hangulat, s
amnestiát ád a Szibériába deportált összeesküvőknek?
Még e miatt sem lehetett aggódni. A ki kegyelmet kap a visszatérésre
Szibériából Oroszországba: annak egyuttal meg is jelölik a várost, a hol
tartózkodnia kell, jó messze mind a fővárostól, mind a saját szülő
hazájától. S azt a várost elhagynia nem lehet; – külföldre pedig épen
nem szabad neki mennie.
A sztaroszta sem él örökké. Egyszer csak megüti a guta.
Mindenki felől biztosnak érezte magát Henrik. Csak egy ember felől nem:
a saját édes apja felől nem lehetett biztos.
A lelkésznek jöhet egyszer az a gondolatja, hogy egy bécsi utazásra
vállalkozik: a saját fiát meglátogatni.
Erre az eshetőségre folyvást tartott az ál-Moszkowszky egy kis szerény
szállást a külvárosban, szegényes bútorzattal, a hol nonputárem esetén a
jámbor öreget, mint szigoru körülmények között élő medicus fogadhatja.
Volt e szerephez való jelmeze is tartalékban.
S ha netalán (a mi nagyon valószinü) Klausner Gottlieb meg akarná
látogatni az ő kegyes patronusának a fiát a sonnenburgi kastélyában: az
ellen is talált ki Henrik antidotumot. Az atyjához irott későbbi
leveleiben elhitette az öreggel, hogy ő maga haragban van egykori jó
barátjával Kázmérral: annyira összezördültek, hogy ő annak a küszöbét
soha át nem lépheti. Ha pedig egyedül találna odamenni a feleségéhez a
tiszteletes: a herczegnő nem fogja őt maga elé bocsátani. Férje eléggé
felvilágosítá őt a felől, hogy Klausner Henrik volt az árulója, kinek
hűtlensége okozta a számkivetését; ennélfogva bizonyos, hogy a herczegnő
az áruló bajtárs apját a cselédeivel fogja kidobatni az ajtón.
A közben pedig a sztarosztának is folyton irt leveleket, Kázmér irását a
legügyesebben utánozva: azokban is panaszkodott Henrikre.
Olyan ravaszul körülfonta magát a hazugság pókhálóival, hogy az igazi
alakját nem lehetett megsejteni alatta.
Csak egyre nem gondolt. Arra, hogy tudta nélkül lefestetik az arczképét
a sztaroszta számára.
S ez a gondolat épen az atyjától eredt.